2013-ban lesz huszonöt éve, hogy Neil Gaiman elkezdte írni a Sandmant: az író a múlt héten a Comic Conon jelentette be, hogy folytatja a sorozatot. A képregény-sorozat felülmúlhatatlannak látszó sikere és összetettsége nemcsak Gaimannek, hanem a képregény műfajnak is jót tett.
A képregény mint művészeti ág számára mindig is 1986 marad a vízválasztó: ebben az évben jelent meg Frank Miller radikális Batman-sztorija, a The Dark Knight Returns és Alan Moore a médium addigi korlátait kijjebb toló hivatkozási alapja, a Watchmen. A nagyvilág szemében ez a két sorozat emelte ki a képregényt a gyerekműfaj kategóriájából, és mutatta meg, milyen nagy lehetőségeket rejt magában a történetmesélésnek ez a formája (is). De a gát csak évekkel később, Neil Gaiman Sandmanjével szakadt át. A comic első, 1988-as dedikálásnál még csak úgy tucatnyi ember jelent meg, 1992-ben, a negyedik gyűjteményes kötet megjelenése után már akár több mint ezren írattak alá a szerzővel a népszerűsítő körút egy-egy állomásán. Ekkorra a sorozat kultikussá vált, és – többek közt gót beütésének köszönhetően – sok mainstream társával ellentétben a női olvasók nagy tömegét is meg tudta szólítani, nem beszélve azokról, akik soha korábban nem tartottak a kezükben képregényt.
Egy elfelejtett hős: Sandman
Ahogy a Watchmen esetében Moore, úgy Gaiman (Moore nagy tisztelője) is egy régi, nagyjából elfelejtett szuperhőshöz nyúlt vissza a sorozat megalkotásakor. A nyugati folklór szép álmokat hozó alakjáról elnevezett Sandman, vagyis Wesley Dodds, eredetileg az Adventure Comics lapjain bukkant fel 1939-ben. Kalapban, gázmaszkban, egy altatógázos pisztollyal felszerelkezve harcolt az alvilág ellen, és ekkor még inkább tartozott a korszak egyéb ponyvahőseinek sorába (mint az Árnyék) – de igazán népszerűvé akkor vált, amikor egy évvel később alapító tagja lett a klasszikus szuperhősöket gyűjtő JSA-nak (Justice Society of America). A karakternek 1974-ben egy másik verziója is született Joe Simon és Jack Kirby legendás párosának köszönhetően, a ’80-as évekre lassan mégis mindkettő kikopott a köztudatból. Gaiman eredetileg Simonék figuráját akarta újraéleszteni a sorozatával, de az ötlet, a DC szerkesztőinek nem puszta jóváhagyása, hanem egyenesen bátorítása során, innen még nagyon sokat formálódott, míg végül a holtsápadt, vékony, hosszú fekete hajú, és különös tekintetű, istenszerű hatalommal felruházott Sandman már a legkevésbé sem hasonlított a köpenyes, sárga-piros ruhás szuperhőshöz. Ennek ellenére a sorozat a kezdetektől a legvégéig része volt a DC mainstream univerzumának, már csak azért is, mert indulásakor még nem létezett az attól (többnyire) független, felnőtteknek szóló alkiadó, a Vertigo (ami végül 1993-ban indult, és a 47. szám volt az első, ami ott jelent meg).
A klasszikus karakterből Álom (Dream), más néven Morpheus, a hét Végtelen testvér (Endless) egyike lett (a többiek: Végzet, Halál, Vágy, Pusztítás, Kétségbeesés, Delírium – az eredetiben mindegyikük neve D-vel kezdődik), aki az álmok világát uralja és szabályozza. Nem ember, nem hús-vér lény, nem is isten, hanem az álmok esszenciája, szellemisége, megszemélyesítése, aki mindenki előtt az illető hitének, látásmódjának, mitológiájának megfelelő alakban jelenik meg, egy angyalokkal, démonokkal, szellemekkel, istenekkel, szörnyekkel és egyéb természetfeletti lényekkel benépesített univerzumban, ami teljesen soha meg nem magyarázott szabályok és törvényszerűségek alapján működik, és amiben az álmok közvetlen és komoly hatással vannak a valóságra. És ahogy a főszereplő nem egy szuperhős, úgy maga a sorozat is távol áll a jelmezes héroszok történeteinek cselekményközpontúságától és atmoszférájától. A 75 részt megélt, 1989-től 1996-ig futott Sandman lassú folyású, melankolikus, karakterközpontú mű, ami történelmi, irodalmi, képregényes és filozófiai elemeket ránt össze, hogy egy teljesen új, rendkívül gazdag és komplex mitológiát alkosson belőlük.
Egyiptomi (Bast), norvég (Odin, Thor, Loki) és babiloni (Isthar) istenek épp úgy helyet kapnak a képregényben, mint egyes absztrakt fogalmak megtestesülései (a Káosz és a Rend Urai), bibliai figurák (Káin és Ábel, Lucifer, Remiel), valós történelmi alakok (William Shakespeare, az Egyesült Államok császára), a DC anti- és szuperhősei (John Constantine, Martian Manhunter, illetve maga az eredeti Sandman, Wesley Dodds) vagy a Szentivánéji Álom karakterei (Oberon, Puck). Utóbbiak jelenléte már csak azért is érdekes, mert a róluk szóló 19. szám, amiben Shakespeare színművét Álom ihlette, és színésztársulatával magának Tündérvilág népének adja azt elő, mindmáig az egyetlen képregény, ami elnyerte a World Fantasy Awardot.
Cikkeink a Sandmanről:
Sandman, az álmok fejdelme - Párák évszaka
Sandman - Az álmok fejedelme: A babaház
Gaiman nem találta a hangot
A DC mindezek ellenére eredetileg fantasy-horrorként reklámozta a sorozatot, és nem is teljesen tévesen: Gaiman saját bevallása szerint az első néhány részben még nem találta a megfelelő hangot, így ezekben sokkal több a horrorisztikus elem, mint a későbbiekben (lásd az őrült John Dee véres rémálom-ámokfutását egy étteremben). A nyolcadik szám (Szárnyainak suhogása) volt a vízválasztó: ebben bukkant fel először Álom testvére, a jó kedélyű, fivérének mindig támaszt nyújtó Halál, egy csinos, vékony, fiatal gót lány alakjában. Gaiman természetesen tudatosan ment szembe a Kaszás tipikus ábrázolásával, noha a hét testvér és Végtelen közül egyedüliként, Halál végső vizuális koncepciója nem az ő, hanem az akkori rajzoló, Mike Dringenberg érdeme (Gaiman a figurát eredetileg egy ’60-as évekbeli rockénekes, modell és színésznő, Nico képére akarta formálni).
A sorozat gerince egy grandiózus, álmokon és különböző valóságokon átívelő sztori, ami a címszereplő okkultisták általi – véletlen – bebörtönzésével, majd évtizedekkel későbbi kiszabadulásával kezdődik, és Gaiman a későbbiekben ennek az utóhatásait bontja ki. A közvetlen, egy sötét atmoszférájú fantasy-kalandra még inkább rímelő következmények után (a sokáig felügyelet nélkül maradt álombirodalom rendberakása, a szökevény álmok levadászása) a hangsúly Morpheus személyiségének változására kerül. Rabsága után az alapvetően hideg, roppant haragtartó és végletekig büszke karakter nagyobb empátiával és kevésbé egyoldalú önképpel lát hozzá, hogy múltjának hibáit korrigálja. Ironikus módon ez az „emberibbé” válása vezet végül a bukásához is, vagyis a Sandman egyszerre Morpheus felemelő megváltástörténete és szívszaggató tragédiája.
A központi cselekmény mellett a sorozatban sok, többnyire önálló sztorit is találunk, amiknek Álom jobbára csak a mellékszereplője – néhány gyűjteményes kötet (Dream Country, Fables and Recollections és a DC szuperhősös crossovere, a Zero Hour idején játszódó World’s End) ezeket tartalmazza. Ilyen a már említett posztmodern metaepizód, a Szentivánéji álom, a Marco Polo álom-valóság határmezsgyéjén való tévelygését elregélő Soft Places, vagy az egyik legnagyszerűbb sztori, az Egyszer fenn, egyszer lenn. Ebben Álom és Halál halhatatlanságot biztosítanak egy hétköznapi halandónak, mindaddig, amíg élni kíván – és innentől százévente találkozik Morpheusszal, hogy megossza vele tapasztalatait, és elmondja, hogy még mindig élni akar-e. A történet nem csak a főszereplő személyiségének változásával cseng egybe (a cselekmény jelenbe érésekor végre elismeri, hogy barátként tekint a halandóra), de jellemző módon újabb klisével megy szembe. Hiába járja a későbbi számokban is fel-felbukkanó Hob Gadling évszázadok óta a Földet, nem végtelenül bölcs, nem zseni, nem mindentudó, és nem is tragikus figura – csupán egy több száz éves átlagember.
Cserélgették a rajzolókat
Gaiman posztmodern képregényfolyamának egyetlen sokat emlegetett negatívuma van: sosem volt stabil vizuális identitása, nyolc év alatt rajzolók tucatjai adták egymásnak a kilincset, és ilyen téren általában inkább csak az író virtuóz panelkezelésének, oldalstruktúráinak köszönhetően emelkedett ki az átlagból. Ezzel együtt is, a Sandman sok olvasó képregényekhez való hozzáállását változtatta meg alapvetően. Máig szeretnek úgy hivatkozni rá, mint a sorozatra, ami a kilencedik művészetet a comic stripek és szuperhősök szintjéről az irodalom „fellegvárába” emelte. Díjak armadáját gyűjtötte be, és a sikere máig kitart: a 75 részből kiadott gyűjteményes kötetek még mindig fogynak, a sokadik újranyomás és különleges díszkiadás után is (ráadásul pár éve az egész szériát újraszínezték, bár hogy ez jó ötlet volt-e, arról erősen megoszlanak a vélemények). És persze a sorozat rengeteg spin-offot szült, az elsőket még fennállása alatt.
A legnépszerűbb mellékszereplőként Halál kapta az első külön minit, 1993-ban (Death: The High Cost of Living), magától Gaimantől, és ezt később még kettő követte. A szintén ’93-ban indult, ám 70 részt megélt, a Vertigónál 6 évig futott Sandman Mystery Theatre (Matt Wagnertől és Steven T. Seagle-től) Dodds karakterét rehabilitálta, és helyezte vissza a ’30-as évek füstös, lőporszagú noir-közegébe, mint maszkos igazságosztót. A 75 részes, 2001-ben elstartolt Lucifer (Mike Carey-től, az Unwritten írójától) a címszereplő történetét folytatta azután, hogy Gaiman sorozatában lemondott birodalmáról, a Pokolról. A The Dreaming (1996-2001) és a The Sandman Presents (1999-2004) változó író- és rajzológárdával mesélt különböző történeteket a Sandman mellékszereplőiről – és ez még nem minden, sok egyéb one-shot és minisorozat futott, ami Gaiman univerzumához kapcsolódott, és hosszú évek óta tervbe van véve az eredeti sorozat mozifilmes és televíziós adaptációja is (de jelenleg mindkettő sorsa bizonytalan).
A szerző a mai napig nem hagyta el teljesen a Sandman világát: 1999-ben írt egy novellát (The Dream Hunters), amit P. Craig Russell-lel 2007-ben képregényre adaptált, majd 2003-ban megszületett az Endless Nights című graphic novel, az eredeti sorozat egykötetes, antológia-szerű folytatása, mindegyik Végtelenről egy-egy történettel (bár ez a szó csak fenntartásokkal használható). Az idei Comic-Conon pedig Gaiman bejelentette, hogy jövőre előzményt ír az eredeti szériához: a minisorozat azt fogja elmesélni, mi történt Morpheussal az első rész előtt, és hogy miért volt olyan könnyű az okkultistáknak elfogniuk őt. A rajzoló J.H. Williams III lesz, akinek gyönyörű, markáns, egyedi stílusa végre megfelelő párja lehet Gaiman szárnyaló fantáziájának.
Itthon a Cartaphilus kezdte kiadni a sorozat köteteit 2009-ben, az első Prelűdök és Noktürnök címen jelent meg – nagyon igényes, szép kivitelben, gondos fordításban. A negyedik könyv, a Párák évszaka tavaly jött ki, és sajnos úgy néz ki, hogy idén nem lesz folytatás – viszont a kiadó a fórumán azt ígérte, hogy jövőre érkezik az ötödik kötet (eredeti címén A Game of You).
Neil Gaiman: Sandman, az Álmok Fejedelme 4. - Párák évszaka
Cartaphilus Könyvkiadó, 2011, 216 oldal, 2958 Ft
