Rubin Szilárd:Római Egyes, Magvető Könyvkiadó, 2010, 132 oldal
Reggel ötkor a kórházi ágyban eszembe jutott az apróhirdetés, amelyet Baksay Ali költött rólam: „Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény – atyai ágon galíciai zsidó –, súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal, feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat »Vidékre is elmennék« jeligére.” A telefonba olvasta be egy szombati napon. Fél három volt. „Jó?” – érdeklődött. „Hát…” „Na ja! De pontos?” „No.” „Különben hogy vagy?” „Fekszem, és krimit olvasok.”
„Jó?” „Rossz.” „Elmész valahová?” „Hová mennék?” „Na ja. Hát szervusz!” Már az üres vonalat jelző bugás is megszűnt, és bejött a foglalt jelzés, de nem tettem le a kagylót. Mielőtt a központ szétkapcsolt, Czakó Miki halk, csöppet sem gúnyos, inkább részvétteli nevetését is meghallottam a háttérből. Ha föltárcsáznám… Hogy van egy jó témám… Sok éve, amikor még örült volna a barátságomnak, amíg rá nem szedtem, az épp felkapott rendezőnek játszva át a novellát, amelyből ő már képsort rendelt, gyakran kérte, hogy írjak filmet neki. Egyáltalán: nagyon szeretett volna dolgozni. Csakhogy nem hagyták: mindenki dilettánsnak tartotta. Én is. Fütyültem rá. Engem legalább sötét lónak, megjátszható befutónak könyveltek el, s kiderítetlen minőségemben négy-öt lejárt regény-, film-, hangjátékszerződés is nyomta a lelkem. Akkoriban, az ötvenes évek végén, Czakó az Emke kávéház fölött lakott albérletben, s szobájába több olyan lakóhelyiségen át kellett bebotorkálni, amelyek közé hol egy fürdőfülke, hol egy éléskamra, hol meg egy vécé ékelődött. A padlón csergével letakart matrac, a csergén szép korondi tál, a tálban narancsok. Volt egy csiptetős olvasólámpa is, de többnyire gyertya égett. Húsz másodpercig homályban ültünk.
Ám a Körút túlsó sarkáról a bér palota tornyára szerelt fényreklám minden huszadik másodpercben beragyogta a falat, ahol a szögeken Czakó néhány ruhadarabja függött. Nem sok szögre volt szükség, de a fényreklám kigyúltakor, a valószínűtlen tündöklés jóvoltából az elvásott holmik, a vedlő kucsma meg a folt hátán folt bekecs egyszerre úgy hatottak, mintha múzeumi tárlóban volnának elhelyezve. Kolozsvár utolsó magyar városparancsnokának hajdani segédtisztje ott ült velem a csergén, háta mögött az erdélyi múlttal, előtte meg a jövendőbeli dicsőség hírnökeivel, a narancsokkal: mire már csak bartóki mércével mérhető világnagyság lett, Olaszországban érezte magát a legjobban. Elképzeltem, amint Ali tréfája közben jóindulatú szánakozással nevetett rajtam, s hirtelen magam előtt láttam holló kivájta szemű arcát, amely szép, még holtában is győzelmes arc lett volna, míg az igazi inkább zavart. Az archoz tökéletes termet járult: forró nyári napokon, ha fecskében forgatott kint a pusztán, látszott, mennyire délceg, mint aki nem elnyűtt szvettert, hanem aranygombos tiszti atillát ölt majd fel. De hát ott volt a szeme, megvolt, szinte azt kell mondanom, sajnos, mert minden jó szob8 rász azonnal látta volna: ezt az arcot Isten is arra teremtette, hogy kiszúrják, kilőjék, kivájják belőle a szemet, hogy portréjáról üres szemgödör tekintsen ránk: egy vak hős arcának. Na, és ehelyett filmrendező lett, annyira látó, hogy már az albérleti zugban a csergén, amikor még semmi jót sem csinált, nehezen viseltem el a tekintetét, akárhogy sunyított is, próbálta rejtegetni, mert próbálta, hiszen tudta: az életben merőben más a zavaró, mint a művészetben; ő tudta leginkább, hogy magánhasználatra alkalmatlan szemet kapott a sorstól.
Ez az emlék, a feszélyező tekintet kínja úgy átjárt, hogy amire az önérzet soha rá nem vesz: helyére tettem a kagylót. Ismét föllapoztam a krimit, hogy agyonüssem vele a szombatomat.
„– Megmérgezték – olvastam az orvosszakértő véleményét.
– Mégpedig könnyen hozzáférhető méreggel. A felügyelő bólintott.
– Gyógyszer?
– Ó, sokkal egyszerűbb! Tekintsen csak ki az ablakon. Mit lát?
– Egy aranyesőbokrot.”
Odakint, noha március volt, pamatokban hullott a hó, amely Ali tréfája alatt is pilinkélt már. Ilyen időben kevesen jönnek fel Budapestre a kocsijukkal. És ki jönne hozzám? De háromkor a telefon újra csöngött. „Itt Benkő Piroska” – mondta egy fiatal hang. Csilingelt, bár valahogy furcsán. Mintha egy kis farkas bújt volna ki az erdőből, nyakán a nyájból elveszett bárány csengettyűjével. Most, kerek esztendő múltán, ránéztem az ágyam fölé szögezett fényképre. „Végy le innen!” – mondta mérgesen a szúrós, fekete szempár, a pici, tűhegyes orr, az éles kis áll. Már két hete egyedül laktam egy szűk cellában, a harkányi fürdőkórház öreg épületének emeletén. Mindig hajnali ötkor ébredtem, és Piroska mindig mérgesen nézett. Felkönyököltem, hogy kilássak a tél végi éjszakába. Még nem virradt, a pápaszem nagyságú ablakon túl, a hófoltos, feketén csillogó sétányon égtek a lámpák. Ebben az órában születtem, mire a lámpasor kialszik, már el is múltam negyvennégy éves.
Két ember megszenvedett szerelme - ahogyan ez Rubin Szilárd fantasztikus Csirkejátékára is igaz volt - megfelelő alap egy remekmű születéséhez. A Római Egyes férfihőse ugyan idősebb és kiábrándultabb, mint a korábbi regényé, a vágy őrülete mégis éppúgy elrebbenti minden józanságát; hogy azután férfi és nő pusztító táncából az egyik végül a távolba mentse magát, ahogyan a Csirkejátékban is történt.
A kisregény filmje gyorsan és izgalmasan pereg, ám Budapest és Karlovy Vary, a bérszobák ágyai és gyógyfürdők kádjai, kultúra- és valóságidézetek közt félúton ott lebeg az ember magányának időtlen és meghaladhatatlan tapasztalata, melyet Rubin mondatai kitörölhetetlenül belénk vésnek. A másikba kapaszkodás alkonyi reménytelensége. Miközben ,,tőlünk ötmillió fényévnyire egy csillagon a világ legszebb hajnalai játszódnak le, minden publicitás nélkül, halálos precizitással..."
Rubin Szilárd 1963-as Csirkejátékának ,,újrafelfedezése" a 2009-es év egyik fontos könyvsikerét hozta Németországban, ahol belátható időn belül - a Magyarországon először 1985-ben kiadott - Római Egyes is megjelenik. A német kritika szerint a regény fontossága és nagyszerűsége csak Henri Alain-Fournier és F. Scott Fitzgerald műveihez mérhető.
