"I'm the best there is at what I do. But what I do best isn't very nice."
Rozsomák: bestia, gyilkos, szamuráj, hős, mutáns. A Marvelnek már a kezdeti koncepciója is az volt a ’60-as évek elején, hogy emberközelibb, komplikáltabb és gyarlóbb karakterekkel álljanak elő, mint a DC. Az 1974-ben született Rozsomák, más néven Logan, eredeti nevén pedig James Howlett bizonyos szempontból ennek a kiadói vezérgondolatnak a non plus ultrája, noha első megjelenései idején minden volt, csak nem komplex. De mint a legtöbb kultikus figura, ő is sokat nőtt, változott a kezdeti időszakban. És ha eltekintünk a kissé obskúrus, és még a mai napig is a geek rajongói körön belül maradó, ráadásul a jelmezes igazságosztók csoportjába egyébként is csak nagy jóindulattal passzírozható Deadpooltól, akkor a filmes adaptációk magyar szinkronjában Farkasra keresztelt Rozsomák (Wolverine) a mainstream szuperhősök utolsó popkulturális ikonná vált, világhírnévre szert tett alakja. Utána már csak másod-harmadélvonalbeli figurák jöttek, akik sosem tudtak a klasszikusok népszerűségi szintjére emelkedni. Tehát: íme, az utolsó nagy szuperhős.
Amikor Rozsomák 1974 októberében felbukkant a The Incredible Hulk 180. számának utolsó oldalán, hogy a kanadai kormány megbízásából elkenje a száját mind a címbeli Hulknak, mind a vele viaskodó Vendigónak, még semmi nem utalt arra, hogy lesz belőle valami. A Marvel akkori főszerkesztője, a legendás Roy Thomas, megannyi Conan-képregény írója kérte meg Len Weint, hogy álljon elő egy Rozsomák nevű, hirtelen haragú, alacsony kanadai karakterrel (Rozsomák a hivatalos Marvel-adatok szerint mindössze 160 cm). Wein az ötletet a Hulk sorozatához használta fel, és a kék-sárga ruhás hős(szerűség) akkor még csak egyike volt a sok, pusztán egy-két alkalommal használt, majd jobbára elfelejtett, eldobható mellékszereplőnek – noha Wein később azt nyilatkozta, hogy eleve mutánsnak szánta Rozsomákot, és pontosan azért, mert tudta, hogy közeledik az akkor pár éve már halódó X-Men képregény új szereplőkkel tervezett feltámasztása. Rozsomákot a Hulk említett számában Herb Trimpe rajzolta, de az első figuravázlatokat John Romita Sr. készítette – a maszkon lévő „cicabajszok” kevéssé járultak hozzá Logan vadságának, veszélyességének érzékeltetéséhez, és amint elstartolt az új X-Men, szerencsére meg is váltak tőlük.
A bomba 1975 májusában robbant. Ekkor jelent meg a Giant-Size X-Men, ami egy egészen új szintre lőtte a címbeli mutánsokat: a nemzetközivé vált, izgalmas, színes, érdekes tagokból álló új csapat Chris Claremont irányítása alatt hamar óriási népszerűségre tett szert, de ami Rozsomákot illeti (az említett Hulk-sztori után ez volt az első felbukkanása), ő eleinte megmaradt egy folyton kötözködő, agresszív és arrogáns tuskónak, aki szeretett harcolni. Olyan volt, mint egy kocsmai bunyós szuperhősjelmezben. Múltjáról szinte semmit nem lehetett tudni, a képességeiről sem sokat, és csak az X-Men 98. számban (1976) lehetett először maszk nélkül látni az arcát – a karakterrel kapcsolatos homályos kiadói koncepciókat jól példázza, hogy Wein eredetileg egy olyasféle tinédzsernek képzelte el őt, mint Peter Parker, és igencsak meglepődött rajta, mikor az említett 98. füzetben Dave Cockrum egy 30-40 éves, szőrös fickóként ábrázolta. Ebben a képregényben derült csak ki az is, hogy Rozsomák karmai nem a kesztyűjének a részei, hanem a saját karjából bukkannak elő. Romita eredetileg úgy tervezte, hogy a karmok az ujjbegyéből nőnek ki, de ez az elképzelés végül a kukában landolt, azzal együtt, ami szerint Logan ténylegesen egy rozsomákból mutálódott volna emberré (ez utóbbit Stan Lee maga vétózta meg – még egy dolog, amiért hálásak lehetünk az öregnek). 
Claremont (aki az X-Men kalandjait 1975-től csaknem 17 évig írta) annyira nem tudta kiragadni a szürke háttérből Rozsomákot, hogy az is szóba került, kiírja a sorozatból. Cockrumot azonban ekkor John Byrne váltotta rajzolóként, aki maga is kanadai, és nem akarta, hogy honfitársa csak úgy feledésbe merüljön, így aztán kiharcolta a maradását (később ő kardoskodta ki a Marvelnél az első kanadai szuperhőscsapatot, az Alpha Flightot is). Az évek múltával Claremont és Byrne közös, áldásos tevékenységének köszönhetően Rozsomák fokozatosan egyre érdekesebb, mélyebb karakter lett: múltját az amnézia homálya fedte (akkoriban ez még nem volt olyan elcsépelt, mint ma), vadságához, arroganciájához megfontoltság, becsület és bölcsesség társult, adamantiumcsontvázáról (és az azt meghosszabbító karmokról) kiderült, hogy egy kegyetlen kísérlet során szerezte őket. Ennek a folyamatnak a csúcspontja volt az Adósság és becsület című 1982-es minisorozat, az első képregény, ami a karakter egy önálló kalandját mesélte el (nagyrészt ezen alapszik a most mozikba került Farkas). Rozsomák Japánban keveredett benne brutális, manipulatív harcba az ottani alvilággal, szerelme, Mariko védelmében. 
Logan belső konfliktusa, azaz dühöngő, állati természetének kordában tartása már az egyik első X-Men történetben (#96) szóba került, de az Adósság és becsület tette igazán azzá a karaktert, ami: démonaival, bestiális oldalával állandó harcban álló, és a harcot időről-időre elvesztő (és ilyenkor iszonyatos, gyilkos dühöngésbe süllyedő), a nemesség és a vadállatiság közt kényszerűen ingázó, de alapvetően tisztességes ember, aki annak ellenére, hogy a legtöbb szuperhőssel ellentétben mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül irtja az ellenségeit, szigorú morális kód szerint él. A karakter népszerűsége egyre magasabban szárnyalt, ami ironikus, ha azt nézzük, honnan indult. Nem csak arról van szó, hogy másod-, sőt, harmadhegedűsként jelent meg egy már jól bejáratott ikon képregényében (az igazán nagy szuperhősök közül ő az egyetlen, aki epizodistaként kezdte), hanem arról is, hogy mogorva, kemény antihős volt, márpedig olyanokból nem sok futkározott akkoriban a képregények lapjain – ennek a karaktertípusnak az elterjedésére a ’90-es évekig kellett várni, és Rozsomáknak nem kis szerepe volt benne. Ráadásul a kanadai mutáns vérontó hajlama jókora válaszvonalat húzott közé és társai közé, hiszen a szuperhősöket a ’40-es évek elején részben pont az különböztette meg az akkori ponyvakarakterektől, elsőszámú irodalmi elődeiktől, hogy nem voltak hajlandók ölni. Plusz még állandóan piált és szivarozott is (egészen a 2000-es évekig, amikor a Marvel új irányelvei szárnyát szegték egészségkárosító kicsapongásainak) – Rozsomák a legvagányabb szuperhőssé vált. 
1984-ben (szintén Claremonttól) új minisorozat jelent meg Logannel, Kitty Pryde és Rozsomák címen: a sztori nem csak visszavitte a főhőst Japánba, aminek kultúrája és szellemisége az Adósság és becsület óta kiemelten fontossá vált számára, hanem melléadott sidekicknek egy tinédzser lányt, az X-Men címbeli, legfiatalabb tagját. A morgó, szőrös, vad, kis „vénember” és a tizenéves fruska bájos-karcos komikus felhangokkal fűszerezett apa-lánya kapcsolata olyan jól működött, hogy ezt a felállást azóta több ifjú mutáns lánnyal is megismételték (Jubilee, Armor). 1988-ban aztán Rozsomák népszerűsége eljutott arra a szintre, ahol a Marvel már egyenesen ostoba lett volna, ha nem indítja el a saját folytatásos sorozatát. A Wolverine (újraindításokkal és újraszámozásokkal, de) azóta is fut. A széria az első években (megintcsak: Claremont kezei alatt) az X-Men képregényeknél vagy egy egzotikusabb, kalandosabb, vagy egy krimisebb, noirosabb hangvételt ütött meg. A mutánscsapatot akkoriban a világ halottnak hitte, tagjai a földgolyó legkülönbözőbb pontjain bandukoltak (hosszú), Rozsomák pedig a világ gengszterekkel és korrupcióval teli pöcegödrében, Madripoorban kaszálta a gazembereket, civilben, Patch néven. Álcája roppant kifinomult módon egy szemkötő (eyepatch) volt, jelmezt egyáltalán nem viselt, viszont rendszeresen meggyűlt a baja az alvilággal. Pardon! Az alvilágnak gyűlt meg a baja vele. 
A ’90-es években a reflektorfény Rozsomák múltjára került. A briliáns Barry Windsor-Smith az 1991-es Weapon X című klasszikus sztoriban, a maga nyers, véres, brutális módján elmesélte, hogyan részesült Logan az adamantiumbeültetésben, hogyan törölték az emlékeit, és hogyan csupaszították le őt egy vadállati ösztönlénnyé. Miközben az X-Men-történetek lassan ellaposodtak (emlékeztetőül: a ’90-es években járunk), Rozsomák sorozata egyre zavarosabb lett – a múlt bolygatása emlékek és beültetett álemlékek sorához vezetett, kémes, elit gyilkos csapatos háttérrel, halott szerelmekkel, barátokból lett ellenségekkel, olyan karakterekkel, mint Silver Fox és Logan nemezise, Kardfogú (aki egy korai koncepció szerint az apja lett volna, ahogy néhány sztoriban utalás is van rá). A ’90-es évek egy másik fontos eseménye a Fatal Attractions című X-Men crossoverben (1993) következett be: a mutánsok ismét szembeszálltak Magnetóval, aki a csata hevében az összes adamantiumot kiszívta Rozsomák testéből, és az csak hajszál híján élte túl a megrázkódtatást, öngyógyító képessége pedig szinte teljesen kiégett. Viszont ekkor derült ki (mind a szereplők, mind az olvasók számára), hogy Logan adamantiumkarmai természetes csontkarmokat rejtenek. 
Az öngyógyító képesség hamar visszatért, ráadásul többszörös hatékonysággal (a magyarázat szerint az adamantium, mint a testben lévő idegen anyag, a képesség egy komoly kapacitását állandóan lefoglalta), de az is nyilvánvalóvá vált, hogy Logan folyamatosan mutálódik, aminek eredményeképp látszólag végleg elvesztette az emberségéért vívott belső harcot, és egy bestiális ösztönlény szintjére süllyedt. A régi status quo-t a 2000-es évek elején, a The Twelve című sztori után állították vissza: Apokalipszis, a világ egyik legősibb mutánsa elfogta Rozsomákot, és agymosással, adamantiumcsontvázának visszaadásával Halállá, négy lovasának egyikévé transzformálta. A főhős természetesen végül legyőzte a programozást, újra csatlakozott az X-Menhez, és a 2000-es években lassan gyilkos dühkitöréseitől is sikerült megszabadulnia. 
2001-ben jelent meg az Origin, ami először mesélte el Rozsomák eredettörténetét, gyerek- és tinédzserkorát, felnőtté válását. Ebből derült ki, hogy James Howlettként született a XIX. század végén, egy arisztokrata családban, amiből apja halála után menekülnie kellett. A sorozat meglehetős izzadságszaggal próbálta a Rozsomák-mítosz minden jelentősebb aspektusának eredetét beleerőszakolni a sztoriba, de ettől függetlenül az év egyik legnagyobb durranása lett (idén érkezik a folytatás, az Origin II). A következő évek aztán nagy változásokat hoztak a karakter számára. 2005-ben tagja lett a Bosszú Angyalainak (Vasember a Káosz katasztrofális eseményei után azzal indokolta felvételét a morális szempontból azt megkérdőjelező Amerika Kapitánynak, hogy kell a csapatba valaki, aki egy ellenség megállításánál elmegy a végletekig, ha szükséges), és még ugyanebben az évben, a Mutánsvilág következményeként visszanyerte teljes emlékezetét. Ennek örömére elindult a Wolverine: Origins című sorozat, ami a karakter múltjának ködét igyekezett eloszlatni – többek közt az addig soha nem említett fiával (a rossz útra tért Daken, akit nemrég kényszerült saját kezűleg megölni), egy egész életére kiterjedő, gigászi összeesküvéssel, tragédiák egész sorával és rengeteg baromsággal. 
Ekkoriban egyébként Rozsomák már lassan féltucatnyi Bosszú Angyalai és X-Men csapatnak volt a tagja (2008-tól Küklopsz megbízásából egy afféle extrém "bérgyilkoscsapatot" is vezetett, X-Force néven, ami az X-Men ellenségeinek titokban való eliminálását tűzte ki célul), és ezek mellett több saját sorozata is futott. Népszerűsége ugyanis ekkor hágott addigi csúcsára, köszönhetően a 2000 és 2005 közt készült három X-Men mozifilmnek, amiknek többé-kevésbé ő volt a főszereplője. Logan szélesvásznú inkarnációja rendkívül ambivalens adaptáció: a filmesek egyrészt ügyesen elkapták ember-állat kettősségét, Hugh Jackman pedig remekül hozta a dühöngő kaszabálásokra képes antihős-természetet – másrészt viszont ez az ember-állat kettősség csak a felszínen nyilvánult meg, Rozsomák belső harcai éppúgy kiaknázatlanok maradtak, mint tiszteletreméltó szamurájléte, és kötődései a japán kultúrához (ezen az ígéretes koncepció ellenére az új film sem sokat segít). Ráadásul Jackman csaknem 30 centivel magasabb, mint a karakter képregényes verziója (az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a tömzsi, 160 cm-es, és általában nem valami vonzónak, néha pedig egyenesen csúnyának – ettől függetlenül echte szoknyavadásznak – leírt Rozsomák e paramétereit a rajzolók is hagyományosan igen nagy szabadsággal kezelik). 
Rozsomák továbbra is több Bosszú Angyalai és X-Men csapat tagja. A Wolverine & the X-Menben a két, jelenleg (a Schism óta) egymással meglehetős fasírtban lévő frakcióra szakadt X-Men egyik részét vezeti, és a Jean Grey mutánsiskolát irányítja. Ez egy könnyedebb, komikusabb hangvételű, kellemesen elszállt akciósorozat, míg saját szériája, a Wolverine a sötétebb, nyersebb, földhözragadtabb és brutálisabb vonalat követi. Népszerűsége töretlen, de sajnos ennek már évek óta túlhasználtság az ára. Az egykor saját maga számára is rejtélyes karaktert minden létező sztoriba beszuszakolják, amibe csak tudják, múltját, érzéseit, motivációit száz meg száz képregényben szedték szét, történetét ellentmondások, retconok, ostobaságok tömkelege piszkítja. Ez persze a legtöbb nagy szuperhősről elmondható, hiszen egy bértollnokok sokasága által vitt figura esetében hosszútávon lehetetlenség fenntartani a dramaturgiai, és még kevésbé a stilisztikai egyensúlyt. De mivel Rozsomák karakterének sötétebb oldalát évtizedeken át misztikum övezte, nála ez különösen fájdalmas: a Mutánsvilág óta a sokatmondó rejtélyt a semmitmondó kuszaság váltotta fel. Kellett az amnézia eltörlése, mert így is elég sokáig volt fenntartva, és a status quo felrázására időről-időre szükség van – csak nem kellett volna átesni rögtön a ló túloldalára (ld. Wolverine: Origins). Ugyanakkor a múlt tisztázása nyilván vezetett nagyon jó történetekhez is – a többi meg idővel úgyis elfelejtődik. Snikt.
