A Várnegyed a föld alól – 10 év régészeti kutatásai a Budai Várban című kiállításához kapcsolódóan még tavasszal mese-és novellaíró pályázatot hirdetett Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük női alakos bicska és gyertyakoppantó is), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult (a zsűri idén Kiss Noémi volt), mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban második lett Radó Lilla Mária A gyertyakoppantó, mely elveszett, de megkerült című írásával.
A gyertyakoppantó, mely elveszett, de megkerült
A vásár zsongása nem hagyott alább. Elégedetlen szakácsok, trécselő konyhalányok, zsörtölődő háziasszonyok nyüzsögtek mindenfelé. Nemesek alkudoztak a legdrágább selymekért, festett vásznakért, indiai fűszerekért. Mészárosok, pékek és zöldségesek kínálgatták a jobbnál jobb étkeket, mindez alatt csizmadiák, szűcsök, tímárok és mindenféle mesteremberek mutogatták kezük munkáját. Szórakoztatásképpen pediglen zenészek vonultak végig a forgatagon nádsípot fújva, kobzot pengetve. A levegő izzott, mint egy katlan a feltörő indulatoktól, hangos szótól, no meg hát a nyárson sütött malac meg borjú alatt ropogó tűztől.
Csörgött a pénz, ki nem sajnálta, elköltötte, amire szüksége volt - arra is, amire nem.
Hanem volt a kofák közt egy csendes, ősz öregember, ki egy kis sámlin ücsörgött. Bizony mind a háta, mind a kora hajlott volt már a vénembernek. Nem volt asztala, mint a többi árusnak, csupán egy földre terített lepedőre rakta ki a portékáját. Volt ott fanyelű szablya, elefántcsont-tülök, vasszelence, kerámiacsupor, fémből meg fából készült ráma. Ám mindezek közül a legdrágább egy rézből öntött, fényes gyertyakoppantó volt. Egyszerű, de szép darab. Ezért is bizony sokaknak megtetszett, de öt dénárért, amiért az öreg adta volna, senkinek nem kellett.
Egyszer egy szolga is arra ment. Az is megforgatta kezében a kis gyertyakoppantót, megvizsgálta, hajlítgatta, hogy tényleg rézből van-e, aztán mikor megbizonyosodott róla, hogy jó fémből való, világosan kijelentette, kerül, amibe kerül, ő ezt megvásárolja. Elő is vette bőrerszényéből a kívánt összeget, átadta az öregembernek, s elvegyült a tömegben.
Valójában ez a szolga egy gazdag nemesembernél dolgozott, kinek a felesége új gyertyakoppantót kívánt a régi csorba helyett. Meg is örült az annak, mikor a szolga átnyújtotta neki. Este már azzal oltotta el a gyertya pislákoló lángját, s oda tette maga mellé, kis szekrénykéjére.
Hajnalban azonban, mikor a szobaleány jött bevetni az ágyakat, azt hitte a kis koppantóra, hogy az még a régi rossz darab, s a nagyságos asszony bizonyosan máshová tette el az újat. Így hát fogta, s kidobta az ablakon a többi szeméttel együtt. No, méregbe gurult az asszonyság, vörös lett az arca, mint a ráké, mikor tudomást szerzett a tárgy eltűnéséről. Volt is nagy haddelhadd, rimánkodás. Szitkozódott, átkozódott összevissza, párnával dobálta a cselédet, hogy csak úgy szállt a lúdtoll szerteszét a szobában. A végén el is küldte a háztól. De ugyan hiába tette mindezt, mert az a kis gyertyakoppantó már egy kisfiú kezében volt.
Éppen a városból igyekezett haza a főutcán, mikor valami koppant mellette a földön az egyik úri ház előtt. Mert ezek mind úri házak voltak ottan, kovácsoltvas kapuval, balusztrádos erkéllyel. Egy szó, mint száz, az a kemény kis tárgy onnan beesett a macskakő közé. Lehajolt hát hozzá a gyerek, fölvette, s akkor látta ám, hogy egy gyertyakoppantó az. Gondolta, jó lesz játéknak. Megtisztogatta, egy ideig nézegette, s hazavitte.
Odahaza mutatta édesanyjának, kell-e neki, de az csak rázta a fejét, hogy vigye nyugodtan játszani. Épített is a gyerek azzal olyan csuda homokvárat a Duna-parton, hogy bárki szívesen feladta volna a saját hajlékát érte. Hat tornya, s négy bástyája volt, a körülötte lévő vájatba aztán folyóvizet öntött vizesároknak. Zászló gyanánt pediglen kis faleveleket tűzött a tetejébe. A gyertyakoppantóval merte, lapogatta, formálgatta a homokot. Aztán, mikor elkészült a vár, mutatta a többi gyereknek, szüleinek, akik mind csodájára jártak. De hiszen, ha megvolt az építmény, a kis ,,lapátra” már nem volt szükség. Fogta, s egy nagy karlendítéssel a Dunába hajította.
Az meg csak repült, repült, forgott a levegőben, mígnem a vízbe csobbant. Tán a mélyére süllyedt volna, ha meg nem menti egy nagy, széles háló. Beleakadt, ez volt a szerencséje. Így hát aztán ott csüngött rajta egy ideig. De nem soká, ugyanis hamarosan azt a hálót kihúzta valaki, s egy csónakba vetette. Bizony, egy halász volt az, szegényes, kopott ruhában, ki akkor összecsapta kezeit, s térdre rogyott ámulatában. Napbarnított arca sugárzott a boldogságtól, nem tudta, hová legyen nagy örömében. Csak nézett, nem hitt a szemének, hogy az a háló roskadásig tele volt fickándozó halakkal, majdhogynem szétfeszítették. Ezüstös pikkelyük szivárványszínben játszott a napfényben. Majd’ tíz év óta már alig találkozott egy-két hallal, ezért is nagy éhség gyötörte családját, hiszen ő tartotta el feleségét és mind a hét gyermekét. De most hirtelenjében meg ennyi vetődött volna arra? Nem értette a halászember, hogy történhetett ez, azonnal kutakodni kezdett a hálóban, hátha ott talál erre a különös jelenségre valami magyarázatot. Mígnem megpillantott valami kis, csillogó tárgyat, mely begabalyodva feküdt a halak közt. Kiszabadította a szálak kuszaságából, s kezébe vette. Akkor ismerte fel, hogy ez egy rézből készült gyertyakoppantó, mely még remek állapotában volt. De vajon ennek köze volna a sikeres fogáshoz? Úgy határozott, mindjárt megnézi még egyszer. Volt ott a csónakban egy nagy dézsa, abba öntötte a halsereget, s az üres hálót ismét a vízbe vetette, de előbb a koppantót is rákötötte. Hát, mikor újra kiemeli, látja, hogy megint telis tele van ponttyal, keszeggel, még egypár harcsa is ráakadt. Ismét a csónakba vetette a hálót, s kibogozta a gyertyakoppantót. Most már biztos volt benne, hogy ez vonzotta oda csillogásával a halakat. Hej, de boldog lett a halász, most már nem kell többet éhezniük, lesz mindig friss hal az asztalon. S ha egypárat még el is adna belőle, lisztet is vehetne, hogy a felesége tudjon kenyeret sütni melléje. Azonnal a parthoz evezett, kikötött, majd onnan rohant egyenest haza. Útközben nevetett, ugrált örömében, s hol a sipkáját, hol a gyertyakoppantót penderítette a levegőbe. Hátán vitte az első fogás halat hálóban, mert a második kupacot visszaengedte a Dunába, hisz ennyit már nem tudott volna elbírni.
Mikor a hazaért, családja kifutott elébe az utcára, mert látták, hogy fogott valamit. Az a sok gyerek hirtelenjében mind megrohamozta a hálót, üdvrivalgás közepette. Majd’ széttépték, alig sikerült a halásznak megmentenie. Bent aztán, mikor kissé csillapodtak, megmutatta nekik a koppantót, s elmondta, hogyan akadt rá a hálóra, s miként vonzotta magához a jó falatot.
Másnap már reménnyel telve ment a halász a Dunára, mert tudta jól, most már nem lehet baj. De tévedett. A baj mégis megesett. Éppen harmadszor merítette alá a hálót a gyertyakoppantóval együtt. Meleg is volt, jókedve is volt, így hát elfütyörészgetett magában. Gondtalannak érezte magát, hisz most már így gyerekjátéknak tűnt a fogás. Hanem aztán újra kihúzta a hálót, s nagyon meglepődött. Mert bizony abban csupán két kis vézna ponty vergődött. Azok is csak véletlenül vetődtek arra. Akkor vette észre a halászember, hogy a „halfogója” is eltűnt ám! Bizonyosan nem kötötte oda elég szorosan, így hát kioldódott. Rögvest a víz fölé hajolt, kezeit is belémártotta, aztán a fejét, majd a felső testét is, s végül egész testével bemerült. Leúszott a vízfenékig, de homály is volt, a levegője is fogytán volt addigra, így kénytelen volt fölbukni és visszamászni a csónakba. Gondolhatjuk, hogy elkeseredett a halász meg a családja, mikor elmondta nekik, hogyan járt. A nagy örömre nagy bánat halmozódott.
De ugyan hasztalan volt a sok szomorkodás, mert azt a fényes gyertyakoppantót magával sodorta az ár, s csak vitte, vitte hosszú órákig. Aztán egy idő múltán, a parthoz közel ért, s egyszerre megakadt egy női kézben -durva, érdes kéz volt ez a sok munkától. Az asszony, óvatosan kiemelve, alaposan megnézte, mi is az, amit talált. Őszes, kusza szemöldöke és szürke, hunyorgó szeme volt a szolgálónak, ki épp a folyóparton mosott. Hamuszín, kontyba csavart hajából egy-két tincs barázdált arcába lógott. Foldott vászonruhában és nehéz facipőben kuporgott a földön. A mosnivaló teknőben feküdt a balján, míg a tiszta ruhákat egy kisebb favödörbe tette a másik oldalán. A recés ruhasúroló előtte ringatódzott a vízen, rajta egy szappannal - hirtelenjében ide tette le.
Miután az asszony jól szemügyre vette a gyertyakoppantót, látta, hogy nemesfémből való és igen újnak látszik. De, hogy megbizonyosodjon róla, elébb ráharapott a nyelére. Ó, bizony sajgott belé a foga, mert valódi rézből öntötték azt! Letette maga mellé, majd mosás után hazament vele. Az asszony egy bírótanoncnak a cselédje volt Budán, aki egy elegáns kis polgári házban lakott a II. kerületben. Mikor ottan beeresztették a kapun, az udvaron lerakta a tiszta holmit, s felsietett bebocsátást kérni a fiatalúrhoz. Odafönt mutatta neki, mit talált. Amaz kezébe vette a tárgyat, alaposan megvizsgálta -nagyítóval, látcsővel, szemlencsével. Ahogy ottan nézegette a kis harang alakú fejet, egyenes nyelet, eszébe jutott, hogy éppen másnap lesz a bírói vizsgája, melyen az embereknek az igazsághoz és a hazugsághoz való viszonyát kell megmagyaráznia a bizottság előtt, s még nem tudja, miként tegye, mert ugyan ő az ehhez írt meghatározást képtelen az eszébe vésni.
Hát, megköszönte a szolgálóasszonynak, hogy fölhozta neki, s úgy döntött, hogy ennek a segítségével fog holnap levizsgázni.
Másnap kocsin hajtatott a bíróságra, ugyanis annak az egyik termében tartották a kikérdezést. Szépen, elegánsan volt felöltözve, cipőjét kifényesíttette, kalapját megtisztíttatta. Az előtte szólók mind egytől egyig a megtanult szöveget mondták el kissé átfogalmazva, hogy lássék, értik, mit beszélnek. Hanem amikor a mi vizsgázónkra került a sor, megmondta, hogy ő egy látható példát hozott erre. Azzal csizmaszárából előhúzta a gyertyakoppantót, s körbemutatta a hallgatóságnak. Elébb ujjával végigsimította az egészet, majd a bizottság asztala elé sétált. A koppantó nyelére mutatott, amit az asztalon pislákoló gyertya lángja fölé emelt. Azt mondta, a nyél egyenes, ez a józanész, az igazság. A lobogó láng jelképezi a népet, az embereket, folytonos dúlásával, magasra törekvésével. S lám, a nép fölé tartott igazság nem hallgattatja el őket. De ha a hazugságot, a hajlított, üres fejrészt tesszük a lángba, az kialszik. Az emberek elnémulnak, csöndben maradnak, mert mindenkinek egyszerűbb és kényelmesebb a hazugságban lenni, mint szembenézni az igazsággal.
E szavak után a teremben egy percnyi csend és sötétség támadt, de hamarosan mindkettőnek vége szakadt, mert a mi bírótanoncunk elővett egy skatulyát, és sercegve meggyújtotta a kis kanócot. Mikor újra fény lett, csodálkozó, elégedett, értetlen, büszke arcok tűntek fel. De az álmélkodás és az elismerés leginkább a bírákon látszott. Bólogattak, tapsoltak, dicsérő szavakat küldtek a fiú felé. Néhány nap múlva kapott is egy szépen lepecsételt levelet az egyetemről, melyben közölték vele, hogy summa cum laude végzett, és még egyszer pár szóban megdicsérték a vizsgán mutatott leleményességéért. A kis koppantót pedig azóta is a csizmaszárában féltve őrizgette, mindig vigyázott, hogy el ne vesszék. De ugyan mindhiába óvta, védte, mert a mi gyertyakoppantónk, ahogyan már jól ismerjük, ismét elvált mostani gazdájától.
Úgy történt, hogy egyik nap a fiú bement a városba, mondta is a személyzetnek, hogy ott marad ebédre. A postára ment, és a vásáron keresztül vezetett az útja. Ottan akkor is nagy volt a sürgés-forgás, mindenféle népek megfordultak arra. Amint így áthaladt a tömegen, nem vette észre, hogy egy óvatlan pillanatban a tolongás közepette kiesett csizmájából a gyertyakoppantó, s ő csak ment tovább.
A földre hullott a réztárgy, de senki nem figyelt fel rá, csupán ide-oda rugdosták. Nem, az emberek nem látták meg, de egy nagytermetű, bozontos komondor mégis rátalált. Csaholva odafutott hozzá, s körbeszimatolta. Aztán, mint egy csontot, fogsorával átharapta, és elrohant vele. Gazdája, egy középkorú, magas férfi a vásár mögötti tisztáson várt rá, nem tudta, miért futamodott meg a kutya. Aztán, mikor meglátta a fogai közt szorongatott tárgyat, rögtön megértette. Meg is dorgálta érte jószágát, hogy már megint összeszedett valamit, de aztán jó alaposan szemügyre vette a szerzett ,,zsákmányt”. Azt megismerte, hogy mi ez, meg azt is, hogy rézből lehet, de, hogy miért dobta el valaki ilyen újkorában, nem fért a fejébe. Persze arra is gondolt, hogy talán elvesztették, de akkor meg azt nem értette, hogy miért hord valaki magával egy gyertyakoppantót. Mindenesetre, ha már így ráakadt hűséges komondora, ezt dobálta inkább neki bot helyett.
Estefelé, mikor már szürkült, hazamentek. A férfi már hét óra tájban nyugovóra tért, mert másnap korán nyitotta ki kereskedését. Gyönyörű, fehérre meszelt kis boltja volt az egyik girbegurba utcácskában, a belvárosban. Mindennap hajnalban bement, hogy előkészüljön, hogy nyolc órakor már fogadhassa a vásárlókat. A boltban tulajdonképpen kéményseprő, kertész, és mindenféle munkához való felszerelést árult.
Aznap, mikor ismét korán nyitotta boltját - és épphogy megfordította a ,,zárva” táblát az ajtón - szokatlan módon máris érkezett vendége, egy férfi. Nagyjából annyi idős lehetett, mint a kereskedő, és hosszú, sötétkék kabátban volt, magas szárú csizmával. De a legszembetűnőbb az volt benne, hogy látszólag nagyon sietett. Idegesen rontott be a helyiségbe, kezében egy fogantyús faládával, nyilván szerszámokkal volt tele. Fogott még egy kopott gereblyefejet is, melyet, mikor odaért, nagy csattanással levágott a pultra, úgy, hogy a kereskedő összerezzent. Mint kiderült, kertész volt, és reggel munkába menet eltört a gereblyéje nyele, s mostan tudakozódott felőle, hogy volna -e eladó gereblyenyél. Bár a boltban, hivatalosan, ilyesmit önmagában nem árultak, a kereskedőnek eszébe ötlött, hogy elhozta magával a tegnap talált gyertyakoppantót is. Ez ugyan komondorának kedves játékává vált már, most mégis úgy döntött, talán jobb nem ujjat húzni ezzel a kertésszel, és eladja neki. Így hát besietett a raktárba, és előhozta a „gereblyenyelet”. Miután a férfi kifizette az árát, a boltos szerette volna felajánlani, hogy a koppantós részét leszedi róla, de mielőtt megszólalhatott volna, a kertész dühösen kikapta kezéből, és mindenestül kiviharzott onnan.
Bizony, volt oka a sietségre, mert hamar oda kellett érnie egy házhoz, ellátni a kerti teendőket. Mikor a kapuhoz ért, gyorsan összeszerelte a gereblyét, úgy, hogy a koppantó feje volt a végén, aztán belépett. Kalapemeléssel köszöntötte a gazdát, aki ottan lakott, s éppen az udvaron pipázgatott. Azután a kertész szépen, csöndben nekiállt gyomlálni, virágot ültetni, sövényt vágni. S amikor a végén elkezdte összehúzni a lehullott ágakat, az öregembernek megakadt a szeme a réz gereblyenyélen. Csodálkozott, mert fából meg vasból készültet már látott, de hogy rézből legyen, olyanról még nem hallott. Rögvest oda is ment a kertészhez, hogy megkérdezze, honnan szerezte azt. Amaz kissé tétovázott, hebegett-habogott, nem nagyon akarta megmondani, mert szégyellte, hogy valójában nem is gereblyenyél az. De végül mégis kénytelen volt elárulni neki. Szétszedte a két részt, s a rézből öntött, fényes gyertyakoppantót az öregember kezébe adta. Nem kellett annak kétszer ránéznie, hogy felismerje régi tulajdonát. Azt a gyertyakoppantót, amellyel gyertyát oltottak, amelyet ablakon kihajítottak, homokvárat építettek vele, majd halfogó lett, közrejátszott egy sikeres vizsgában; szállt levegőben, úszott vízben, földre esett, aztán volt kutya szájában, egy kereskedés raktárában, eladták egy kertésznek, s nála gereblyenyél lett belőle - de még mindig legszebb formájában tündökölt. S amelyet ez az öregember a sok csecsebecsével együtt árult egyszer a vásárban, egy kis sámlin ücsörögve, s amelyet senki nem akart megvenni öt dénárért. Ám amikor valaki mégis elvitte tőle, úgy fájt utána a szíve. Legalább annyira, mint ahogy mostan örül, mert elveszett, de megkerült.
