Fotó: Valuska Gábor
Philip Zimbardo és Nikita D. Coulomb Nincs kapcsolat című könyvében azokról a középosztálybeli fiúkról, fiatal férfiakról ír, akik a virtuális valóságra cserélik a számukra kudarcokkal teli valóságot, hiszen ez nem biztosítja annak a lehetőségét, hogy a sikert, a hősiességet megtapasztalhassák. A nekem kijár-gondolkodású fehér, középosztálybeli férfiak lemaradása és önkéntes kivonulása a társadalomból veszélyes jelenség, de a társadalmi tényezők elhallgatása és a nőmozgalmak bűnbakként történő szerepeltetése, sztereotípiák és előítéletek mozgósítása fenntartásokat szül az olvasóban. A jelzett problémára adott megoldás a férfiak gyereknevelésben és az oktatási rendszerben vállalt részvétele, amelynek fontosságára feminista kutatások már rég felhívták a figyelmet, de a szerzők mégsem hajlandóak a nőjogi mozgalmakra úgy tekinteni, mint ami a társadalom javát szolgálná, sőt. A könyv felmérések esetlegesen összeválogatott halmaza, amely ahelyett, hogy megvilágítaná a gazdasági, társadalmi tényezők összefüggéseit, a nőjogi mozgalmakat okolja, anélkül, hogy ezt belátná, vagy vállalná.
Nincs kapcsolat, ez a könyve magyar címe. Mire utal ez pontosan és mennyire aggasztja az a helyzet, amiről ír?
A férfiakról írok, akik elszakadtak a valóságtól, akik számítógépes játékokkal töltik az idejük nagy részét. A tinédzserkorú fiúkra gondolok és a harmincadik életévüket betöltött férfiak korcsoportjára, akik rengeteg órát töltenek naponta internetezéssel. Ez egy új jelenség, az elmúlt 4-5 évben tapasztalható és a világszerte szembesülünk a jelenséggel. Főleg most, a gazdasági válság idején és azt követően, rengeteg fiatal férfi irányvesztett, úgy gondolja, a jövő nem tartogat semmit számára. Ezért visszavonulnak a szobáikba, hogy videojátékokat játszanak, mert ez kellemes világképet nyújt számukra, olyat, ahol sikeresek lehetnek, hősök vagy győztesek lehetnek. A videójátékokat gyártó cégek pedig folyamatosan újabb és újabb változatokat dobnak piacra, hogy mérhetetlen bevételekre tegyenek szert és egymással versengenek, hogy olyan világokat találjanak ki, amelyek egyre jobban berántják a játékosokat. Teszik ezt úgy, hogy a férfiak számára olyan fontos tulajdonságokat stimulálnak, amelyeknek a megélésére nincs lehetőségük a való világban: a versengést, dominanciát, agressziót, pusztítást. A nőket azért nem rántják be a videojátékok, mert nem a női közönséget célozzák meg, hiszen a nők nem tudnak ezekkel az értékekkel azonosulni. De valószínű lesznek majd olyan játékok, amelyek a nőket célozzák meg, hiszen az együttérzést, a támogatást emelik majd ki. De térjünk vissza a férfiakra. ŐK azok, akik, ha napi 2-3 órát játszanak, az pozitív hatással lesz a fejlődésükre, kéz-és szemkoordinációjukat stimulálják és a gyors problémamegoldást. De függőséget is okoz, hiszen fokozatosan növekszik a játékidő, naponta 5-10 órát töltenek el gép előtt, sőt, nagyon sok férfi 10-15 órát is videójátékokkal tölt el, ahelyett hogy valami mást csinálna, megtanulna egy nyelvet, például, vagy olvasna, időt töltene a családjával, a barátaival. És nem is ismerik fel, hogy ez nem jó így.
Philip Zimbardo, Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat - Hova lettek a férfiak?
Libri Könyvkiadó, 2016, 493 oldal, 3999 FtB+
A felmérés során figyelembe vette a társadalmi osztályok közötti különbségeket, esetleg a különböző kisebbségek közötti eltéréseket?
Online felméréseket végeztünk, ami azt jelenti, hogy a válaszadóknak rendelkezniük kell számítógéppel, ezért valószínű, hogy a középosztálybeliek voltak azok, akik leginkább válaszoltak. De Dél-Koreában például, videójáték-központok vannak, vagyis, pár fityingért órákat lehet játszani, és ha a játékos jól teljesít, akkor a jutalom egy ingyen játék. Amikor ennyi jutalmat nyerhetnek ebből, tesznek róla, hogy valahogy hozzájussanak a videójátékokhoz, vagy a pornóhoz. De a jelenség a középosztálybeliek körében a legelterjedtebb. De a felmérésekből az is kiderül, hogy a férfiak nem aktívak, legalábbis az Államokban, rengeteg területen. Nem önkénteskednek, nem céljuk, hogy beiratkozzanak a felsőoktatásba. Mára az egyetemeken, főiskolákon 60%-40%-os a nők és férfiak aránya, a pszichológiai tanulmányok területén pedig mára 80%-20% a nők javára. Amikor én kezdtem, még fele-fele arányban voltunk férfiak és nők. Fel kell tennünk a kérdést, hogy hol vannak a férfiak, mert nem a mérnöki karokon, ahogy azt feltételezhetnénk, ott a férfiak aránya nem növekedett. Hová lettek a férfiak? Ez az én kérdésem.
A könyvét olvasva azt látjuk, hogy a nőmozgalmak, amelynek köszönhetően, ahogy fogalmaz, a nők előnyökhöz jutottak, mintha a bűnbakjai lennének a férfiak rossz iskolai eredményeinek vagy motivációhiányának, a társadalomban való önkéntes visszalépésüknek és a nőmozgalmak áldozatainak tűnnek. Tényleg a nőmozgalmak a felelősek mindezért?
A nők emancipációjával előállt az a helyzet, hogy a férfiak már nem tudnak vetekedni a nőkkel, nincs kinél jobbak legyenek, hiszen eddig mondhatták azt, hogy legalább a nőknél jobbak. Ez már nem igaz. A férfiak hanyatlásával párhuzamosan azt látjuk, hogy a nők jobban teljesítenek, minden területen, az iskolában, a munkahelyeken, a sportokban. Keményebben megdolgoznak mindenért és sokkal inkább odateszik magukat. A férfiak már nem vehetik fel velük a versenyt, úgyhogy inkább feladják. Nem azt mondom, hogy a nők miatt maradnak le a férfiak, csak azt, hogy ez hozzáadott nyomás. Kutatásaink eredménye szerint, tavaly a nők sokkal többen végeztek egyetemet, mint a férfiak és ez világszerte igaz, a hagyományosan férfiakhoz társított területeken is, mint például a jog, az orvostudományok vagy akár a mérnöki képzések.
De a nők képzettsége mégsem köszön vissza a vezető pozíciókban. Ott alig vannak jelen, ha egyáltalán.
Ez egy másik kérdés. Az idős férfiak azok, akik az üvegplafonért felelősek, de ez lassan eltűnik, hiszen mindenki felemeli a szavát a diszkrimináció ellen. Kaliforniában, ahol élek, a Szilícium-völgyben a hightech cégek is arra törekszenek, hogy több nőt alkalmazzanak a menedzsmentben, ez a tendencia. De ők nagyon okos nők. A gond az, hogy a férfiak kilépnek a szociális életből, kihátrálnak a felnőtté válásból, azt jelzik, számukra unalmas az oktatás, nem vágynak párkapcsolatra, de szexre sem, hiszen amire igényük van, azt megadja nekik a pornó. A videojátékok világában élnek és ott is szeretnének maradni, ha az anyjuk nem vinné be a szobájukba a kaját, akkor éhen halnának.
Akkor ez egy neveltetésbeli, nemi szerepekkel is kapcsolatos probléma, vagyis a fiúk számára a háztartásban való részvétel fel sem merül.
Pontosan. Én azt mondom, hogy a fiúk azt érzik, ez nekik kijár, ők megérdemlik, hogy nekik kijárjon úgy, hogy nem is kell ezért tenniük. De ez nem így működik, mindenért tenni kell, amit el szeretnénk érni. Úgy látom, a fiúk nem találják a helyüket a világban, úgy érzik, hogy nem elég okosak, nem dolgoznak meg semmiért eléggé, és a valóság elől a virtualitásba menekülnek. De a társadalomnak szüksége van termelőképes férfi munkaerőre. Ha a fiatal fiúk azzal töltik idejük nagy részét, hogy videojátékokkal játszanak, sosem lesznek képesek arra sem, hogy párbeszédet tartsanak fenn, hiszen az összetett feladat, számos képességre szükség van, amivel nem rendelkeznek. Nem-verbális jeleket kell felismerni, szemkontaktust fenntartani és ebben ők nem jók, mert nem gyakorolják. Az Egyesült Államokban a fiúk nagy részét ADHD-val, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás zavarral diagnosztizálják, ami annyit jelent, hogy az iskola unalmas. És ha valami unalmas, arra képtelenség figyelni. A megoldás pedig az, hogy gyógyszeres kezelést írnak fel, a gyógyszerek pedig függőséget okoznak. De ettől az iskolai órák nem lesznek élvezetesebbek, az órák érdekessége a videójátékokhoz képest mindig alulmarad.
A könyvében számos olyan kérdéssel foglalkozik, amelyekkel feminista kutatások foglalkoznak. Például a háztartásban végzett munkamegosztással, ami bizonyítottan a párkapcsolati harmónia fenntartását segíti elő, vagy a férfiak gyereknevelésben betöltött fontos szerepével. Azokat a negatív, megbélyegző hozzáállásokat is említi, amelyeket azok az apák szenvednek el, akik úgy döntenek, hogy ők maradnak otthon a gyerekükkel. Mégsem foglalkozik a strukturális, társadalmi tényezők vizsgálatával. Miért?
A kutatások, amelyeket végeztünk és azok is, amelyeket nem mi végeztünk, de felhasználtunk nem foglalkoznak azzal, hogy felmérjék milyen következményei vannak a nőmozgalmaknak a férfiak helyzetére nézve. Az érintett férfiak nem képesek a való világ feladataival megbírkózni és ehelyett kellemesebb, virtuális világokba menekülnek. A nők előrelépése hozzáadott nehezítő körülmény a számukra, amivel nem tudnak mit kezdeni. A feminizmus a lányokat megtanította arra, hogy jobbak lehetnek a fiúknál, hogy eredményeket érhetnek el. De a fiúkat nem tanította meg senki semmire, gyámoltalanul és tétlenül állnak, magukba roskadva és inkább elzárkóznak a világ elől. Az Egyesült Államokban a gyerekek 40 százaléka apa nélkül nő fel, ami komoly probléma, hiszen az apák szeretete feltételhez kötött az anyák feltétel nélküli szeretetével szemben. Az apák motivációt ültethetnek el a fiúkban és így nincs aki ezt elültesse bennük, feladják, nem érdekli őket, hogy befejezzék a középiskolai tanulmányaikat, szegénységbe sodródnak és onnan nincs felállás, szóval a helyzet egyre csak rosszabbodik, mert beérik azzal, hogy az anyjuk, a családjuk eltartsa őket.
A nemi szerepek fellazulásával kapcsolatban mégis azt írja, hogy a hagyományosan női szerepkörök gyakorlása férfiak által a szexuális vonzalom felszámolásához vezet, mert a nők mégiscsak az alfa-hímekhez vonzódnak, miközben számos feminista kutatás azt mutatta ki, hogy a megosztott háztartási munka a kapcsolat kiegyenlítettségét, a harmóniát szolgálja. A nőmozgalmak miért nem tanulhattak /tanulhatnak a fiúk/férfiak?
A társszerzőm, aki egy fiatal nő, azt állítja, hogy a nők körében most is az a legelterjedtebb, hogy filmszínészekhez hasonló férfiakhoz vonzódjanak, akik erősek, dominánsak, nem olyanokhoz, akik felkötik a derekukra a kötényt, főznek és kiszolgálják őket. A szerepek megváltoznak, megváltoztak, igen és ez jó. Az elit női sportolók jobb fizikai képességekkel rendelkeznek, mint a férfiak 90 százaléka, de nem olyan jók, mint az elit férfisportolók. Ilyen még sosem volt. A nők mostani generációja a női felszabadító mozgalmaknak köszönhetik a társadalmi változásokat, másrészről, azt látom, hogy ma fiatal férfinek lenni a legrosszabb, ami történhet, mert azt érzik, hogy lecserélhetőek, és így a videójátékokba menekülnek, mert ott értékesnek érzik magukat és biztonságban. És ha ez a helyzet így folytatódik, férfiak milliói nem lesznek a nők megfelelő társai. És ez félelmetes jövőképet mutat.
Úgy gondolja, hogy a férfiaknak is szüksége lenne egy férfimozgalomra?
Igen, abszolút, arra, hogy valaki kirángassa őket a szobáikból és megmutassa nekik, hogy az élet máshol van.
Szerző: Tamas-Balha Etelka
