Fotó: Valuska Gábor
Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Péterfy Gergely választott verset.
Ady Endre: Nyögök s mind terhemmel...
Nyögök s mind terhemmel
S aztán nagy, visszatért
Élet-szerelemmel
Kivánkozok a tegnapba.
Valami nagyságos
Az emberben lehet,
Szörnyű bogas-ágos,
De Nap-nyila is van annak.
Óh, határtalanság:
Nincs Mult, Jelen, Jövő:
Egymásnak átadják
Ó üzenetüket az évek.
Ez a szilánkosra tört vers nem akar különösebben érthető lenni. Nem barátkozik az olvasóval, nem üzen. Kevés köze van a grammatikához, nincs mondatszerkezete. Magányos töprengés, ami egy szétpergő elmében egyszer csak megvillan. A nyelv határát nem éri el. Mint egy álom, amelyre csak alig emlékszem, de hátrahagyott valami megrendítőt – nincs megfejtése, csak lidérces tapasztalata. Valami megszerzett bizonyosság, amely abban a pillanatban, hogy megvan, el is vész. A három versszak ugyanarra a mintázatra lát rá, a mintázat három hologramban villan fel. A sorok egymás kísérteties variánsai – „Nyögök” – s majd az utolsó versszak első sorában az „Óh”, a tegnap, a nap-nyíl és az ó üzenet, az élet-szerelem, az ág-bogas, az átadás. Három kísérlet, hogy lefordítson egy ismeretlen nyelven írt, négysoros üzenetet. Az ismeretlen nyelv üzenetét, amelyen a hang az elme legmélyén beszél, s amelyet a szétpergő, szétzúzott, megsemmisülőben lévő ember már nem akar hiábavalóan csiszolt, pontos nyelvvé zülleszteni.
