(„Nem a Furcsaság a fejemben az első Pamuk-könyv, melyben a városlakók mellett Isztambul játssza a főszerepet, de talán az első olyan regénye, amelyben 2006 irodalmi Nobel-díjasa nem az értelmiségiek vagy a nagypolgárság képviselői, hanem kizárólag a névtelenek és a nincstelenek szemén keresztül láttatja a várost. Hőse, az egyszerű falusi sorból a városba költözött Mevlut, akinek jószándéka és naivitása az évek múlásával sem kopik, miközben körülötte az ügyesek és az ügyeskedők vagyonokat halmoznak fel, a város pedig hónapról hónapra formálódik, változik, bár utóbbi karakterét továbbra is azok az apró részletek adják, melyek fölött lakói rendszerint átsiklanak” – írtuk Orhan Pamuk Furcsaság a fejemben című kötetéről, ami a hét könyve lett nálunk. 2006 irodalmi Nobel-díjasa írásban válaszolt kérdéseinkre, és mesélt nekünk arról, hogyan éli meg Isztambul robbanásszerű fejlődését, miért egy bozaárust tett meg a hősének, és mi a közös benne és Mevlutban. A teljes interjú a júniusi Könyves Magazinban olvasható.
Egyértelmű, hogy a regényének két főhőse van: a bozaárus és a város. Meséljen először Mevlutról. Korábbi interjúiban már említette, hogy az írás előtt több bozaárussal is beszélt. Találkozott olyannal, akinek személyisége vagy élettörténete nagyban hozzájárult ahhoz, ahogyan Mevlut karakterét ábrázolta?
Az első gondolatom az volt, hogy egy alsóbb osztályból származó emberről fogok írni, teljesen az ő természetére fogok koncentrálni. Nem volt egyetlen személy, akire kimondottan gondoltam volna. Rengeteg érdekes információt sikerült összegyűjtenem a városi élet szerkezetéről, a regény pedig egyre nőtt, akár egy 19. századi Dickens-regény. Azoknak az embereknek a hitelességét, sokszínűségét akartam bemutatni, akikkel alkalmam nyílt beszélni: joghurtárusokkal, esküvői szalonok pincéreivel, villanyóra-leolvasókkal, kebabárusokkal, rizsárusokkal, nyugalmazott rendőrökkel, visszavonult bűnözőkkel, akik elmesélték nekem, hogyan építették a házukat, mivel foglalkoztak, hogyan főztek az utcán, hogyan menekültek a rendőrök elől, mindazokat az apró trükköket, melyek lehetővé tették, hogy csaljanak, ilyesmiket.
Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben
Fordította: Tasnádi Edit, Helikon Kiadó, 2016, 533 oldal, 3999 HUF
Hogy egy piláfárus mit is csinál, a beszélgetésekből tudtam meg. Hogy honnan szerzi be az alapanyagot, hogyan főzi meg a csirkét és a rizst, hogyan árusítja, mekkora haszonra tesz szert. Egy piláfárussal az utcán tudsz beszélgetésbe elegyedni. Ha barátságos vagy, akkor ezek a fickók az esetek többségében nagyon közlékenyek. Azzal kezdik, hogy mindent maguk csinálnak. Fél órával később már elárulják, hogy valójában a feleségük szokott bevásárolni, főzni és mosogatni, miközben a férfi árulja az ételt. Imádok emberekkel beszélgetni. Van egy egész archívumnyi isztambuli beszélgetésem a következő regényeimhez. Megfordult a fejemben például egy olyan regény, amely a hatvanas-hetvenes évek taxisofőrjei között játszódna. Szeretem, ahogy az emberek megnyílnak, és szívesen mesélnek az életükről. Persze egy regény értékét nem ezek a kutatások adják. A kutatások a pontos részleteket adják, a többi az író fantáziájára van bízva. Vagy arra, hogy hogyan hív életre egy karaktert.
Miért döntött úgy, hogy egy olyan munkásosztálybelit választ a regénye hőséül, akinek helyzetéből adódóan nincs igazán rálátása a körülötte zajló eseményekre? Mevlutnak esélye sincs arra, hogy befolyással legyen az eseményekre, rendszerint nem folyik bele a konfliktusokba, csupán szemtanúja azoknak. Mi volt, ami a leginkább megfogta a karakterben?
A regény műfaja nem jeleskedik az alsóbb osztályok bemutatásában: legtöbbször a középosztálybeli értelmiségiek nézőpontján keresztül mutatja be őket, melodramatikus eszközökkel. Próbáltam ezt elkerülni. Mevlut nevű hősöm ártatlan ember, de természetesen nem naiv. A különbség hatalmas. Mevlut lát dolgokat, de nem veszi fel a harcot. Mevlutot örök optimizmus hatja át, melynek forrását nem biztos, hogy ismerem. Hat évembe telt, hogy kitaláljam ezt a karaktert. Én magam sem ismerem teljes mértékben a furcsaságának a receptjét. Mevlut 1969-ben, tizenkét évesen került Isztambulba. Öt évvel fiatalabb, mint én. Azzal az ürüggyel érkezett a városba, hogy ott iskolába járjon, mivel a falujában nem volt középiskola. Törökország különösen szegény részéről jött. A hatvanas évektől kezdve a szegény falusiak hatalmas tömegekben érkeztek Isztambulba, Mevlut tipikus képviselője ezeknek az embereknek. Azokat a dolgokat, melyekről a regényemben beszélek, gyerekkoromban én is láttam. Az Isztambulba érkező emberáradatot, azt, hogy az emberek a két kezükkel építették fel a házaikat, a munkások, az utcai árusok életét.
Hősöm, Mevlut Karataş egy alacsony osztályból származó utcai árus. A társadalmi, kulturális és vallási szokásait, a földrajzi és a személyes hátterét tekintve nagyon más, mint én. Amiben hasonlítunk, az a „romantikus képzelgés”, ha szabad így fogalmaznom. Ő egy fantáziadús, szellemes és érzékeny ember. Kitalál és lát bizonyos dolgokat, olyanokat, melyeket más emberek nem látnak. Nagyon közel érzem magam hozzá akkor, amikor késő éjszaka Isztambul mellékutcáit rója, megbámulja az árnyakat és a fákat, melyek anélkül mozognak, hogy fújná őket a szél, azokat a kutyafalkákat, amelyek rá várnak az utca végében. Tetszik, hogy szereti mindezen részleteket.
Olvasás közben éreztem egyfajta nosztalgiát a régi idők Isztambulja iránt is. Önnek mi jelenti a legnagyobb különbséget a mai Isztambul és a város között, melyet gyerekként ismert? Hogyan érez most, amikor a városban végbemenő gyors változásokat szemléli? Az emberek a világ minden táján az ön írói reprezentációja, a könyvei révén kapnak egy képet Isztambulról – az évek múlásával változott ez a reprezentáció?
A lakosság természetesen változott. Amikor megszülettem, egymillióan lakták Isztambult, most 17 millióan élnek itt, és ez hatással volt a gazdaságra is. Az elmúlt tizenöt évben roppant gazdasági fejlődés ment végbe. Isztambul építészeti, városi, utcai, mindennapi részletei megváltoztak. 65 éve élek itt, de az elmúlt tizenöt évben több változás történt, mint életem első ötven évében. Amikor Mevlut 1969-ben Isztambulba érkezik, abban semmi nosztalgikus nincs, a város új neki. Nincs meg benne a felsőbb és a középosztályok nosztalgiája, a saját kezével akarja felépíteni a jövőjét, árusítani akar az utcákon. Optimista, és nem áhítozik a régi Isztambul után. Amikor a városba érkezik, valójában azt látja, hogy a régi épületeket lerombolják, és újakat húznak fel helyettük. Negyven évvel később azt, hogy azokat az épületeket, melyeket akkor húztak fel, amikor ő a hetvenes években Isztambulba érkezett, ugyancsak bontják. Rájön, hogy az új utakkal, a rombolással a saját múltját, identitását, az emlékeihez való utat is elveszíti. Emellett roppant gyors gazdasági változást is tapasztalunk, és persze építészeti változásokat, melyek valószínűleg hasonlóak azokhoz, amik a világ más hasonló nagyvárosaiban is végbemennek. Én ezt tapasztalom, és ez a tapasztalat szinte metafizikai káprázatot okozott nálam. Valami olyasmit, amit azután kivetítettem Mevlutra, aki már nem érezte itt otthon magát. Habár ő bizonyosan egyike azoknak az embereknek, akik felépítették az új Isztambult, ez mégsem teszi boldoggá. Az erkölcsi dilemmát az jelenti, hogy az embereknek új épületekre, új szomszédságokra, új otthonokra van szükségük, ám nehéz megvalósítani mindezt úgy, hogy közben megőrizzük a régi szerkezetet.
A teljes interjú a júniusi Könyves Magazinban olvasható!
