John Scalzi: Vének háborúja
Agave Könyvek, 2012, 256 oldal, 2880 HUF
A
John Scalzi Hugo- és Nebula-díjra jelölt könyve kicsit olyan, mintha összeházasították volna a Végjátékot a Csillagközi invázióval, de még inkább, olyan, mintha a Star Trek inverze lenne. Avagy felejtsd el Gene Roddenberry kedves, naiv álmát a galaktikus békéről, megértésről és toleranciáról: Scalzinál az idegenek tényleg idegenek, méghozzá drasztikusan, ijesztően azok; más a gondolkodásmódjuk, a kultúrájuk, a moralitásuk, és a fajok közti különbségeket sem univerzális fordítók, sem békejobbok nem hidalhatják át. De itt jön a lényeg: senki nem is akarja, hogy áthidalják őket.
Szép dolog, hogy az ember kirepül a világűrbe, és hirtelen a lábai előtt hever egy látszólag végtelen élettér, nem is beszélve a kimeríthetetlennek tűnő természetes erőforrásokról – talán mégsem kell aszottra szipolyozni a Földet. Csakhogy nem vagyunk egyedül, és arra a térre, azokra az erőforrásokra mások is igényt tartanak. A harc nem egyszerűen azért folyik, hogy kinek jut több – hanem azért, hogy ki marad fenn. Amikor egy faj túlélése azon múlik, hogy a véges számú kolonizálható bolygók elég nagy hányadát birtokolja-e ahhoz, hogy ne lehessen egy-két gyors csapással mindenestül kiirtani, akkor a diplomáciatudomány bizony megszívta. Éljen a hadtudomány, jelentkezz a seregbe még ma!
John Perry 75 éves korában lép be a Földön élők számára misztikus ködbe burkolózó Gyarmati Véderőbe, aminek katonái a galaxis távoli pontjain gondoskodnak az emberiség agresszív terjeszkedéséről. A jövőben ez megszokott: az idős önkéntesek új, fiatal, erősebb, gyorsabb, ellenállóbb, egyszóval felturbózott testet kapnak (nem mellesleg, esztétikailag is tökéleteset – úgyhogy ezután napokig az összes vén trotty csak kefél egymással örömében), cserébe „csak” 10 évig kell szolgálniuk – de ez lehetne akár 100 is. Tökmindegy, mert legtöbbjük 12 hónapig sem húzza.
Az egyes szám első személyben, iszonyúan feszes és hatásos prózával elmesélt Vének háborúja pikareszkjellegű könyv. Scalzi csak az utolsó harmadban indít el egy olyan sztoriszálat, ami szorosabban összeköti a főhős kalandjait, ahogy különböző bolygókon más-más idegen lények ellen harcol. Ekkor kerül előtérbe az érzelmi és morális aspektus, ekkor merülnek fel az olvasóban kérdések, ekkor kezd a regény megdolgozni a katarzisért. Addig „csak” egy olyan izgalmas, fordulatos, ötletes és lendületes katonai sci-fi-kaland a leggrandiózusabb fajtából, amilyennel jó, ha tízévente egyszer találkozunk.
És bár Scalzi olyan könyörtelenül ránt be minket a mindenféle prekoncepciónkat körberöhögő idegenekkel vívott háborúsorozatok vérmocskába, hogy pislogni sem tudunk, a Vének háborúja messze nem nélkülözi a humort. A dialógusok frappánsak, elevenek, az egymással viccelődő, nem mellesleg, gyönyörűen és hitelesen megírt szereplők beszólásaival komplett idézetgyűjteményt lehetne megtölteni, az pedig például, ahogy az üvöltöző kiképzőtiszt évtizedekkel ezelőtt dögunalmassá koptatott típusfiguráját arrogánsan elviszi a már-már egészen abszurd végletekig, zseniális.
Aztán egy nagy röhögés és egy nagy sokk közt egyszer csak átviláglik Scalzi végtelen cinizmusa – vagy realizmusa? Hisz az ember még saját embertársát sem tudja elfogadni, és nem leölni, mit kezdjen akkor valamivel, aminek a létezését is alig képes felérni ésszel? Több ezer éves civilizáció után a galaxisba kirajzó emberiség visszatér a gyökereihez, ideológiák, filozófiák, felvilágosult gondolatok mind mennek le a vécén, csak egy irányelv marad: ölj, és sokasodj!
