Egyszerre legalább két fronton dúl a harc Schein Gábor új verseskötetében. A „közösségi” és a „személyes” hadszíntér eseményei ráadásul mindinkább egymásba fonódnak, míg végül valóban szét- és elválaszthatatlanná válnak ebben a kíméletlen, megrázó erejű anzikszgyűjteményben. Üdvözlet a kontinens belsejéből
Próbáltam felidézni, mikor kaptam utoljára képeslapot, de nem sikerült. Aztán arra szerettem volna emlékezni, hogy miért is kellene emlékeznem akárcsak egyetlen képeslapra is; ez se ment. Kínálhat-e bárminemű meglepetést egy képeslap egyáltalán? Igazit aligha: ez egy szinte kötelességtudóan megalkuvó, szűkszavú, jól nevelt műfaj. Az utazás során szerzett negatív tapasztalatok rendszerint megmaradnak az utólag esedékes személyes beszámoló idejére. Vagy örökre elnyeljük őket. Most minek keserítsük az otthon maradottakat, hogy nekünk milyen rossz itt a távolban, mikor pedig éppen jól kéne éreznünk magunkat, hát nem?
Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből
Jelenkor, 2017, 101 oldal, 2499 HUF
Schein Gábor anzikszai viszont máshogy viselkednek. Tillai Tamás által illusztrált, Üdvözlet a kontinens belsejéből című verseskötetét éppen ez a máshogy viselkedés, a külső és benső tájak egymásnak feszülésének kíméletlen bemutatása teszi megrázó erejűvé.
Kint is, bent is polgárháború
Voltak sarkok, körülzárt terek, ahol napokkal / a szétvert tüntetés után is érezni lehetett a könnygáz / maró szagát.
– szól a nyitány. Kiégett autók, „feltépett utcakövek”, szirénák, gyújtogatók, „lezárható menekülési útvonalak” képében feltűnő utcák – a Túl a kordonokon című vers rögtön háborús kulisszákkal kínálja meg az olvasót, de ezen kár volna meglepődni: „az élet itt / sosem volt más, mint a túl lassú gyilkolás művészete”, hiszen itt
Időnként muszáj háborúzni. Elvégre legbelül a viszonyok / sosem voltak békések. Egyetlen ember túl szűk hely ennyi / vágynak és akaratnak.
Mindjárt az antré kijelöli tehát az egyébként négy nagyobb egységre tagolt, összesen 59 verset magába foglaló kötet kettős értelmezési tartományát, az ezután következő versek pedig csak tovább erősítik nem sok kétséget hagynak a tekintetben, hogy melyik két fronton zajlik a harc az új Schein-kötetben: odakint és idebent. Ráadásul akárcsak a három évvel ezelőtti, Esernyők a Kossuth téren című esszégyűjtemény esetében, úgy most is kiderül: az olykori látszat ellenére ez a két hadszíntér, a „közösségi” és a „személyes” szorosan összefügg. A lírai narrátor számára igazi csapdahelyzet ez. Ha a törzsi harcokat megelégelve visszavonulna egy kicsit a nyilvános terekből, odabent sem a béke várja. Akkor sem, ha „démonaid némák és mozdulatlanok” – előbb-utóbb úgyis működésbe lépnek. És megfordítva: ha a benti békétlenségből a kinti világba menekülne az ember, kiderül, hogy ott sem lehet nyugta a magát végtelenül újra és újra ismétlő történelemtől, amely „sosem volt más / mint rémült rágcsálása kiköpött és visszanyelt falatoknak.” (Annyi föld) És közben kint is, bent is polgárháború dúl.
Ugyancsak a „köz” és a „magán” lényegi elválaszthatatlanságáról, illetve az érdemi visszavonulás teljes lehetetlenségéről üzen a Karácsony másnapján, 2011 című vers: a folyamatosan kérdőre vont „Kísértethazám” se kint, se bent nem ad megnyugvást. Akkor sem, ha kicsit távolabbról, egy idegen szemével próbálja szemlélni a tájat a lírai narrátor (Cornelius százados levele Pannóniából Burrushoz a Gyarmati Ügyek Hivatalába Rómában), és akkor sem, ha hazafi-vádlón ostorozza a országot, ami egy
örökös hiányjel, / üresen beadott dolgozat, / gazzal fölvert temető, kolduspersely”; a kontinenst, ami nincs is. Akkor sincs, „ha van még, ki élne itt, / bízna benned a reménytelen, / míg föl nem zabálod mind a sejtjeit, / sötét folt vagy a röntgenfelvételen.(Magyarország, te örökös…).
A kötet egyik legerősebb szövege, a második ciklusnak címet adó Zuhanás aztán konkrétan is kimondja, amit a korábbiak csak sejtettek a „köz” és a „magán” óhatatlan egybecsúszásáról:
aki / elmúlt negyven, az már perfekt alvajáró, / szétbogozhatatlan benne a személyes / és a kollektív képzelet. Ezért az automata / pilóta mindig túl későn jelez. A zuhanás feltartóztathatatlan.
Tumorfivér és embólianővér
Schein Gábor új könyvének egyik legnagyobb bravúrja (s ezért, fölteszem, a szerző mellett a szerkesztőt, Csordás Gábort is elismerés illetheti), ahogyan a már említett módon szorosan összefonódó, nagyjából ugyanolyan erősnek tűnő, szigorú egyensúlyban tartott „közéleti” és „személyes” tandemből egyszer csak – finom hangsúlyeltolódás révén, mégis egyértelműen, határozottan – ez utóbbi emelkedik szólásra a harmadik ciklusban (Kórházi reggelek). Az a bizonyos, a röntgenen látható „sötét folt” elveszíti metafora-jellegét, amikor kemény, rémisztő jelenvaló-magánvalóvá válik. Béna képzavarral élve: az a folt minden más hangot elnyom.
Az eddig sem éppen súlytalan anyagból ezen a ponton másféle tétek sejlenek föl.
Meghalunk itt sorban, mint a kis bakák
– szól tehát a ciklus nyitóverse, a Készülődés a varjak ünnepére című szöveg, s míg ez talán többféleképp is olvasható, a soron következő Fájdalom színe, úgy látjuk, már egyértelműen fogalmaz:
Nem létezik más, / csak ami a testben zajlik. A gócpontok, a kisugárzás, / a vándorlás irányai. Az erősödés, a pillanatnyi csillapodás.
Hogy aztán jöjjön a kötet egyik legszebb mondata:
Ami vagyok, abban sűrűsödik, ami fáj.
A fülszövegből kiderül, hogy a kötet szövegeinek egy részét kivételesen nehéz élethelyzetben, a halálos betegség árnyékában írta Schein Gábor – de aki találta már szemközt magát rákkal így vagy úgy, előzetes eligazítás nélkül is megérezheti, hogy itt most az eddigiektől mégiscsak eltérő módon dolgozik az a belső békétlenség. A guruló infúzióállvánnyal lejtett tánc a mosdóba menet, „mint vőlegény a jegyesével”; a kétfelől vigyázó „tumorfivér és embólianővér”, a kihullott haj, ami a lefolyóban landol (Kórházi reggelek); az odabenn ragadó, foglyul ejtő kiáltás, a kegyetlenül a bordák közé döfő levegővételek (Kavics és nádas); a hideg műtő, a folyosón várakozó angyal (Térj vissza) – félelmetes eszköztár. Itt megállok: ha a belső táj leginkább jellegzetes, megjegyzésre méltó, a testtel, a hússal, annak romlásával összefüggő képződményei, a szorosan ezekhez tartozó kórházi benyomások afféle képeslapok volnának, mit lehetne a hátoldalukra írni, de tényleg?
Hogy jé, itt „minden felület nedves és fényes”, éppen úgymint a kórház kertjében abszolvált séták idején? Hogy akkor tehát az összes eddigi ázás, nyirkosság, a összes korábbi furcsa fény, éjjel megálmodott hullazsák és kihulló fogak és szakadozott papucs és romló test és hirtelen eltűnő tenger – szóval, hogy végig minden ebbe az irányba mutatott? Hogy az álombéli zeneszó a valóságban csak varjúkárogás, a „sötét húsok a tálon” pedig a valóságban a műtőasztalon kihűlve fekvő test előképei lehetnek? Ha viszont a korábbi álmokból lehetséges volt az ébredés, akkor valahogyan most is vissza kell hogy térjen az élet azokba a majdnem teljesen sötét húsokba, nem?
Mégis minden rendben
Ha nem is föltétlenül e logika mentén, mindenesetre tényleg beköszönt a gyógyulás, amit viszont furcsamód nem övez lelkesedés.
A halál baglyát / nyolc hónapig nem űzte el ágyam fölül / se gond, sem imádság. És most, amikor / végre elszállt, nincs bennem öröm. / Érthetetlen morajlás. Aki megérint, / mindent elvehet. Akár az eleven víz, / körülfolyik és elzár az unalom.
Innen folytatódik az előbb felfüggesztett zuhanás a kötet utolsó, Ismeretlen vendég című szakaszában – de legalább már tudni lehet, hogy bár a landolás nem lesz éppen sima, a becsapódás elkerülhető. Csak még vissza kell találni valahogy az életbe. Kell például egy ünnep, amely „egymásba kulcsol minket, / mint szerető kezeket.” (Néma lombok) Talán azért, hogy ezentúl a „közösségi” máshogyan legyen „közösségi”: „személyesebben”. Hogy az embermasszában fölfedezzük a különálló sorsokat, melyek némelyikét egyébként jobb mindjárt el is felejteni, s helyette inkább a saját leltárral foglalkozni (Októberi reggel).
Ha ez megvan, ha megértjük, hogy a közösségit a személyestől elválasztó törésvonalak miatt sosem jöhet el a két dimenziót összesimító örök béke kora, azzal is megbarátkozunk, hogy néha azt írjuk a belső kontinensről küldött képeslap hátára azt, amiről azt hisszük, „igazán” szeretnénk. Ehelyett beérjük annyival, hogy „minden rendben.”(Elmenni)
Ez nem jelenti, hogy megalkuvók, vagyis kötelezően szűkszavúak és jól neveltek volnánk. Csak rájövünk, hogy egy ponton túl már tényleg nincs szükség többre ennél a minden rendben-nél. Hogy minden egyéb: redundancia volna. Olyan túlsúly, amely alatt a fentebb említett törésvonalak, ezek a „sugár irányba és keresztbe” futó repedések, vagyis a „közösségi” és a „személyes” közötti hézagok túlságosan kitágulnának, azt pedig egész egyszerűen nem engedhetjük. Hiszen annak ellenére, hogy szükségszerűen szétválasztja a részeket, paradox módon éppen ez a repedésháló tartja egyben a nagy egészet (A törékenységről).
Föltéve persze, hogy előzőleg valóban okosan vívtuk meg a kinti és benti polgárháborúkat.
Szerző: Csider István Zoltán
