Octavia E. Butler Hajnal című regényével egy újabb klasszikus sci-fi szerző mutatkozik be a hazai olvasóknak. A 2006-ban elhunyt Butler a 70-es években tört be az akkor főként fehér férfiak által dominált zsánerbe, hogy ott aztán műveivel az összes nagyobb sci-fi díjat elnyerje, majd 1995-ben első sci-fi szerzőként részesüljön a „Zseni-díjnak” becézett McArthur-ösztöndíjban. Butler vitathatatlanul úttörő volt, ráadásul olyan írók tartják őt példaképüknek, mint a zsinórban harmadszor is Hugo-díjat nyerő N. K. Jemisin vagy a Pulitzer-díjas Junot Díaz. Munkásságából az afrofuturizmus is sokat merített (ebből a művészeti irányzatból szökkent szárba például a Marvel-féle Fekete Párduc is), a születésének 71. évfordulójáról a Google is megemlékezett, Trump pedig minden bizonnyal tőle vette a Make America Great Again-szlogent. A szerzőnő Xenogenezis-trilógiájának első kötetét most végre magyarul is kézbe vehetjük.
Octavia E. Butler: Hajnal
Fordította: Huszár András, Agave Könyvek, 2019, 298 oldal, 3680 HUF
„Miért nincs több fekete sci-fi író? Nincsenek, mert nem léteznek. Amit nem láttunk, arról feltételezzük, hogy nem létezhet” – vallotta Butler a származása és az általa művelt zsáner kapcsolatáról, a saját identitásához való igazodás pedig egész pályáját végigkísérte. Butler 1947-ben született a kaliforniai Pasadenában, egy cipőtisztító és egy szobalány egyedüli gyerekeként. Apja korai halála után a fiatal Butlert anyja és nagyanyja nevelte, szigorú baptista szellemiségben, így a diszlexiás és rendkívüli magassága miatt komplexusos lány (15 évesen már 180 centi magas volt) napjai nagy részét a kortársaitól távol, a könyvtárban töltötte. Első történeteit még gyerekként a Devil Girl From Mars című b-kategóriás sci-fi hatására jegyzi le, a zsánertől pedig később sem távolodik el. Miután elvégezte a főiskolát, titkárnőként kezd el dolgozni, de mellette kreatívírás-kurzusra jár a Kaliforniai Egyetemen. Ekkor veszi szárnyai alá a sci-fi szerző Harlan Ellison, akinek a javaslatára részt vesz a legendás Clarion írói műhely képzésén, amely azóta is számos sci-fi szerző karrierjét indította el (köztük van Kim Stanley Robinson, Jeff VanderMeer, Ted Chiang).
„A hatalomról kezdtem el írni, mert nekem olyan kevés volt belőle” – emlékezett vissza Butler pályája kezdetére, első regénye, az 1976-os Patternmaster pedig ennek jegyében egy telepaták által uralt disztópiát mutat be. Az egyén elnyomása kerül középpontba az 1979-ben megjelent Kindredben is, amelyben egy fekete nő utazik vissza az időben, a polgárháború előtti délre, hogy megmentse az egyik fehér, rabszolgatartó őse életét. A regény a fekete polgárjogi mozgalom radikálisainak lett címezve, akik élesen bírálták a fehérekkel kollaboráló felmenőiket. Ez a téma aztán kozmikus léptéket kap a Xenogenezis-trilógia nyitókötetében is, amelyben a túlélés érdekében történő behódolás és az elnyomókkal való „keveredés” egyaránt fontos szerephez jut.
Az eredetileg 1987-ben megjelent Hajnal főszereplője a fiatal, színes bőrű nő, Lilith Iyapo egy Föld körüli pályán keringő, hatalmas űrhajón tér magához 250 évvel a bolygót kipusztító nukleáris holokausztot követően. A gigászi űrhajó tulajdonosai a titokzatos, földönkívüli faj, az oankálik, akik kimenekítettek egy maroknyi túlélőt a Földről, hogy mindaddig mesterséges kómában tartsák őket, amíg fejlett technológiájukkal újra lakhatóvá nem teszik a bolygót. Lilithre vár a feladat, hogy felébressze és kiképezze azt a negyven embert, akik aztán az oankálikkal karöltve új életet kezdhetnek egy modern technológia nélküli civilizációban a Földön.
A regény első fele az oankálik kultúráját mutatja be. Ezek a szürke bőrű, érzékelő csápokkal borított lények génkereskedők, akik nomádként vándorolnak az univerzumban, és azért, hogy megőrizzék fajuk diverzitását, „partneri fajokkal” cserélnek géneket. Ehhez az oankáli férfiak és nők mellett létező harmadik nemet, az ólojokat használják, akik plusz érzékelő nyúlványaiknak köszönhetően képesek a génmanipulációra. Az oankálik célja, hogy feljavítsák az emberek mentális és fizikai képességeit, és megszabadítsák őket azoktól az ártalmas, önpusztító vonásoktól, amelyek a földi élet majdnem teljes megsemmisüléséhez vezettek.
A bonyodalmak igazán a regény második felében kezdődnek, amikor Lilith az űrhajó egy elszeparált részében elkezdi felébreszteni a rá bízott negyven embert, akik viszont elég nehezen csiszolódnak össze. Ez nem meglepő, hisz adott egy halom, családját vesztett idegen, akiknek rövid időn belül kell közösségé válniuk, miközben a földönkívüliek közelségét is fel kell dolgozniuk. Butler pedig nem túl hízelgő képet fest az emberekről, akik xenofóbok az oankálikkal szemben, de egymással is erőszakosak és kirekesztőek. Gyakoriak közöttük a verekedésig fajuló viták, ráadásul egy ponton Lilithnek kell megakadályoznia egy nemi erőszakot. Lilith fokozatosan el is távolodik a fajtársaitól, és egyre inkább az oankálik felé kezd húzni, akiknek a társadalma a hierarchikus berendezkedés helyett a békés együttélésre és a környezettel való harmóniára épül. Igaz, a géncserét fajok közötti szexszel erőltetik rá az emberekre:
„Tudod, hogy sosem ártanék neked. Nem félsz attól, hogy bántódásod esik. Az idegenségem okozta pánik pedig idővel elmúlik. Jól van, nyugalom! Engedd el magad! Lazíts! Ha a tagjaid kilazulnak, a félelmed felett is könnyebben uralkodhatsz. Ez az. Dőlj hátra a falnak! A felfogóképességed csorbulása nélkül benne tudlak tartani ebben a kábulatban. Látod?”
Az oankálik az ólojokat küldik az emberi párok közé, hogy harmadik félként részt vegyenek azok szexuális együttléteiben és egyengessék a két faj közös utódlását. Az embereknek itt nincs szavuk, hiába ellenkeznének, az oankálik drogokkal törik le az ellenállásukat, így változtatva a Föld újbóli benépesítését egy #metoo történetté, ahol egy nagyhatalmú, idegen faj tesz erőszakot a férfiakon és a nőkön egyszerre. Valójában az oankálik csak azt teszik, amit például az európaiak is tettek a gyarmatosítások idején, amikor a meszticek és a mulattok nemzésével, a nők méhén keresztül akartak végleg felülkerekedni a legyőzötteken. Mikor az emberek ellenállást szerveznek az oankálikkal szemben, kitör a fajok közötti háborúskodás.
A Hajnal olyan sci-fi, ami bár a csillagok között, idegen űrlények világában játszódik, mindvégig rólunk, emberekről szól, és teszi mindezt úgy, hogy az olvasót folyamatosan kimozdítja a komfortzónájából. Butler világában semmi sem fekete vagy fehér, a regény pedig inkább kérdéseket vett fel, mintsem egyszerű válaszokat kínálna. Rá lehet-e erőltetni bárkire az önpusztításból való kigyógyulást? Mekkora felelőssége van az egyénnek a közösség sorsában? Meddig lehet kompromisszumokat kötni a túlélés érdekben?
A regényben Lilith is válaszút elé kerül. Vagy az oankálik akaratának megfelelően visszavezeti a túlélőket a Földre és vállalja, hogy az emberek fokozatosan elkorcsosuljanak, vagy mindnyájan hűek lesznek emberi mivoltukhoz és maradnak mesterséges kómában az oankáli űrhajón. Önfeladás, vagy csendes elmúlás? Ez a műben megjelenő dilemma párhuzamba vonható Butler útkeresésével is, aki a nyolcvanas években színes bőrű, sci-fi szerzőként kénytelen volt részben feladni az identitását a publikálás érdekében, és így lett az egyértelműen feketének megírt Lilithből egy sötéthajú, fehérbőrű nő a regény első kiadásának borítóján.
Butler hátramaradt jegyzeteiből szerveztek már kiállítást, regényét adaptálták már musicalre, sőt az oankálik számos receptet is ihlettek, de a mozgóképes adaptációk mindezidáig várattak magukra. A hírek szerint a Xenogenezis-trilógiát a Selma és az Időcsavar rendezőnője, Ava DuVernay fogja sorozatra adaptálni, de a hazai olvasóknak nem kell sokat várni a Hajnal folytatására sem, hisz a kiadói tervek szerint a második rész idén ősszel, a harmadik pedig jövő tavasszal várható.
Szerző: Sas Csaba
