Ideálisabb helyszínt és időpontot zenei-irodalmi rendezvényhez, sőt, az általános létezéshez elképzelni sem lehet, mint az A38 hajó fedélzetét egy kora májusi estén: Bartis Attila és a Möbel zenekar volt a vendége az Újnautilus által szervezett beszélgetésnek, melyet Kránicz Gábor és Szőllősi Mátyás vezetett.
A távolban araszoló hernyó-Combinók, a vijjogó sirályok és a tavaszi nap szelíden aranyló fénye alkotott hangulatos hátteret a közkedvelt szerző és az őt kérdezgető moderátorok triumvirátusa mögött: az összhangot időnként döcögős ritmusváltások és szabotőr mikrofonok zavarták kaotikussá.
Budapest egyik legidillibb pontján mi más is lehetne a bevezető téma, mint az erdélyi író legendás főváros-fóbiája? A nyugalom szerzőjének Budapestjén romlottságszag, agresszió, frusztráció, letargia terjeng, s még „a legdepressziósabb emberek láthatók itt lehajtott fejjel sietve a metróban” internacionálisan elterjedt legendája is elhangzik. Számos kerületbe az író még nem is tette be soha a lábát, igaz, erre nem büszke. Vidékre való költözést fontolgat, mert azt szokta meg, hiányoznak neki a fák és a füvek, és ha az írói ambíciók és Isten is a frusztrációábrázolást akarja, azt ott is talál majd dögivel. Berlint – sok más emberhez hasonlóan – egyedülálló példaként említette, mely hiába nőtt sokszorosára Budapestnek, mégis élhetőbb, belakhatóbb és emberibb „furcsa sziget”. Miközben ezt boncolgatta, épp beragyogott a napfény a Zöld Pardon felől, és csinos kis madár telepedett a hajó oldalára. Mintha Budapest cáfolni szeretné az író lesújtó véleményét.
A városelemzések után az Amiről lehet című interjúkötet a következő téma, melyben Bartis Kemény Istvánnal beszélget, sőt Szőllősi Mátyás szerint egyenesen vallat. A vendég ezt szinte kikérte magának. Véleménye szerint két egymástól gyökeresen különböző jellem diskurzusának dokumentuma a könyv, amely abszolúte közös produktum, és nem a magyar irodalom átpolitizáltságát reprezentálja, csupán eltérő gondolkodásmódokat mutat. Kifejtette, hogy totálisan hiteltelenné válna a saját szemében, ha Magyarországon bármely politikai oldal mellé szegődne csatlósnak: soha nem is keresték meg sehonnan, nyilván tisztában vannak vele, hogy hiába tennék.
A politika felől a vallás irányába kanyarodunk. Bartis elmondta, amit mindig is sejteni lehetett, hogy a hitet és Isten keresését a lexikális tudásnál többre becsüli. A Krisztus által feltámasztott bibliai Lázár, aki oly sok művében felbukkan, alkotói önreflexió: remek alteregó a számára, hiszen Marosvásárhelyről Budapestre költözni és családjával, barátaival hosszú időre minden kapcsolatot megszakítani egyenértékű volt a rezurrekcióval és egy teljesen új élet kezdetével.
Leglelkesebb talán akkor lett, amikor a fotózás iránti szenvedélyéről kérdezték. A csöndet úgy című kötetében 365 mobiltelefonnal készített fotó jelent meg: egy szériahibás készülék a szülőanyjuk, melynek szépia funkciójával rendkívül érdekes színhatású képeket lehetett létrehozni. Számára a fotográfia és az írás egyenértékű, sőt egymástól elválaszthatatlan kifejezési forma. Kicsit zavaros eszmecsere alakult ki arról, hogy a fénykép, mint művészi produktum válthat-e ki katarzist a befogadóban: bevallom, itt a ZP felől szűrődő Deák Bill-gyanús hangok elvonták a figyelmemet, mert érdekesebbnek tűntek, mint Bartis rendkívül lassan és hosszan kifejtett gondolatai, melyekkel semmiképp sem tudtam azonosulni.
A beszélgetés második felében a moderátoroknak és az írónak valahogy sikerült lekapcsolódnia egymás hullámhosszáról. Az intertextualitást firtató kérdésekre Bartis kicsit elutasítóan reagált: használta néhányszor, de tudatosan sohasem gyártja őket, hangzott kimért válasza. Az önéletrajzisággal kapcsolatos tudakozódásoknak sem örült, bár tapasztalatom szerint ennek egyik író sem szokott. Az est nagy derültségét kiváltó percei azonban akkor ütöttek, amikor az egyik beszélgetőpartner körülményes, és sok alkérdést tömörítő faggatózása az Alföldi Róbert rendezte A nyugalom című filmre irányult. Bartis rezignáltan, és saját tempójához képest is jelentőségteljes lassúsággal csak annyit mondott: köszöni a kérdést, de erre nem kíván válaszolni. Moderátor hosszan elpirult, közönség hahotázott.
A záróakkord természetesen egy rövid részlet felolvasása volt az interjúkötetből. Miközben a vendég szabadsággal kapcsolatos krédóját osztotta meg velünk, a napkorong végleg eltűnt a házak mögött, az alkonyi fényben egyre több szerelmespár gyűlt a partra, a Petőfi-híd kocogó emberek sziluettjével telt meg, és kis bogarak keringtek lomhán a hajó kigyulladó lámpái körül. A Möbel is hangolni kezdett. Békében és napfényben fürdőzött a szív, és ezt nem tudták megrontani bizarr életképek sem: egy fiatal lány például összehorpadt műanyag söröskorsóra szeretett volna autogramot Bartistól, aki először nevetett, aztán elkomorult, végül inkább kért egy zsebkendőt.
