A Várnegyed a föld alól – 10 év régészeti kutatásai a Budai Várban című kiállításához kapcsolódóan még tavasszal mese-és novellaíró pályázatot hirdetett Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük női alakos bicska és gyertyakoppantó is), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult (a zsűri idén Kiss Noémi volt), mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban első lett Nyírő Szabina A harcosnő című írásával.
Nyírő Szabina: A harcosnő
1431, Reval közelében, a Livóniai Kardtestvérek rendjének területén
Ujjai között forgatta a szemérmetlenül drága fülbevalót. Ragyogó aranyból készült, Zděnka Tempest társadalmi rangjához illően. A lány jól tudta, összes nőismerőse elégedetten mosolyogva hordana egy ehhez hasonló ékszert, neki viszont arcizma se rándult, mikor nevelőanyja egy aprócska dobozban átnyújtotta. – Ma töltötted be a tizenötödik életévedet – nézett rá Raana, akár egy büszke édesanya. – Idősebb testvéreid mind elköltöztek, családot alapítottak. Te sem vagy már az a kisgyermek, aki néhány éve. Felnőttél, itt az ideje, hogy egy vár úrnője légy. Ne aggódj, sok férfi fog versengeni a kegyeidért, kedvedre válogathatsz köztük. Ha pedig ezt viseled, senki sem lesz képes ellenállni neked.
Zděnka belemélyesztette körmeit a fa ablakkeretbe. Mintha egy szolgáló lenne, akit a piacra küldtek, hogy válassza ki a legszebb zöldségeket az uraság ebédjéhez. Egy jelentős különbség viszont megmutatkozott: ő nem dönthetett szabadon. Csak azon kérők közül választhatott, kiket bátyja és nevelőanyja előzetesen megfelelőnek ítéltek. Pusztán a rokoni körben is több hölgyet lett volna képes felsorolni, aki boldogtalan házasságban élt. A lányok családja magas elvárásokat támasztott a vőjelölttel szemben.Fontos volt, hogy vagyonos ember legyen, hitveséhez korban hozzáillő, valamint megjelenése ne tegye szükségessé, hogy zsákot húzzanak a fejére. Sajnos, ez a három igény a legritkább esetben találkozott egy férfiban. Zděnka pedig már előre rettegett, mi vár rá, ha nem lesz szerencséje. Netán nem választja egyik kérőt sem, és családja veszi kézbe kiházasításának ügyét. Az sem lenne kizárt, hogy hátralévő életét egy nála háromszor-négyszer idősebb férfi oldalán élhetné le, az ápolónő szerepét öltve magára. Esetleg egy évekkel fiatalabb fiút látnának a legmegfelelőbbnek, s hozzáadnák őt egy gyermekhez. De az sem kecsegtetett jobb kilátásokkal, ha a család minden igénye megvalósul. Elvégre annak lehetősége, hogy kiállhatatlan személyiséggel van megáldva, egy gazdag, fiatal és jóképű férfi esetében is fennállt.
Noha nem merte családja szemébe mondani, az igazság az volt, ő a legkevésbé sem akart férjhez menni. Nem vágyott rá, hogy egy háztartás irányításának terhe nyomja vállát, s a gyermekszülésre sem tudott örömteli dologként tekinteni. Tisztában volt vele, egy asszonyról – egy anyáról pedig pláne – úgy tartották, otthon a helye. Ő viszont cseppet sem akarta hátralévő életét egy vár lakótornyának falai között tölteni. A szabad ég alatt érezte magát igazán elemében, fivérei társaságában.
Széles mosoly terült szét arcán, ahogy az ablakból lepillantva öccsét figyelte. A hozzá hasonlóan sötét hajú fiú nagyjából húsz méter távolságban állt egy céltáblától, mégis minden egyes tőr, melyet elhajított, a kör közepébe fúródott. Miként arról az egész család tudott, Aiwarnak ez jelentette a kikapcsolódást. És Zděnkának is, annyi különbséggel, hogy ő titokban tette. Egyedül a lovász ismerte titkát, ugyanis meglátta egyik éjjel gyakorlás közben. A látvány magáért beszélt, így a fiú azonnal felkereshette volna a lány bátyját, elárulva neki, minek volt szemtanúja. Zděnka jól tudta, legidősebb fivére a legkevésbé sem örülne a hírnek.
Éppen ezért mindent megtett, hogy a lovászfiút lebeszélje az árulkodásról, s erőfeszítéseit végül siker koronázta. Az Artjom névre hallgató ifjú ígéretet tett, hogy megtartja titkát, Zděnka pedig hitt neki. Azóta is sok éjszakát töltött el a vár udvarán, szeretői, a fegyverek társaságában. Már mikor először vette kezébe, akkor úgy találta, a tőr sokkalta jobban illik a tenyerébe, mint a tű, a fakanál vagy akár a gyermek. Ám az is hamar bebizonyosodott, hogy igaz szerelme nem más, mint az íj és a nyíl.
A kérők azonban nem tudták, hogy a szíve már régóta foglalt. Alig pár nap telt el, s közülük az első meg is érkezett a vidéki várba, mely szinte születése óta a lány otthonát jelentette. Noha semennyire sem lelkesedett a vele való beszélgetés gondolatáért, Zděnka elhatározta, ezt nem teszi nyilvánvalóvá a férfi számára. Hiszen nem ő tehetett arról, hogy nem vágyott házasságra. A lány tulajdonképpen sajnálta emiatt – egészen addig, míg a férfi egyetlen mondatával véget nem vetett ennek. – Apám nemrég halt meg, s csak húgaim születtek. Mielőbb örökösre van szükségem, nehogy kihaljon a családom vérvonala – magyarázta hevesen gesztikulálva.
Zděnka maga sem értette, miért, de egyik pillanatról a másikra éktelen haragra gerjedt. – Igazán jelezhetted volna korábban is, hogy nem társat keresel, pusztán egy méhet gyermeked otthonául. Ezután biztosan nem megyek hozzád feleségül. Végeztem – állt fel a lány a hosszú asztaltól, melynek egyik végén ezidáig ült. Másik végén a férfi arca egyszerre árulkodott csodálkozásról és felháborodottságról.
– Még szerencse. Az én nevemet egy perszóna nem fogja viselni –köpte a szavakat, akár egy sárkány a tüzet. – Hiába vagy szép és gazdag, ilyen személyiséggel senkinek sem fogsz kelleni. Néhány év, és térden állva könyörögsz majd, valaki vegyen nőül. Keservesen megbánod, hogy kikosaraztál.
– Az én váramban senki sem beszélhet így a húgommal – lökte el magát a faltól Theo, a lány bátyja, aki eddig csendben hallgatta beszélgetésüket. – Itt az ideje, hogy távozz, Felix. Ha nem teszed meg magadtól, kénytelen leszek áthajítani a várfalon – tette hozzá fenyegetően, látván, hogy a felsült kérő nem mozdul.
Szavai megtették hatásukat, ugyanis a férfi - érthetetlen dörmögés kíséretében - magukra hagyta őket. Mikor léptei zaja elhalt a távolban, Theo húgához fordult. – Nem biztos, hogy bölcs döntés volt elküldened – jegyezte meg őszintén. – A mi köreinkben szinte minden házasság érdekből jön létre. Ám ez nem zárja ki, hogy végül szerelem alakuljon ki. Az én feleségemet is a szüleink választották, mégis beleszerettem később.
Zděnka gyakran elmosolyodott bátyja ezen történetét hallva, ezúttal viszont valahogy nem volt rá képes. – De most mégsem vele élsz együtt, hanem Raanával. A szeretőddel – vetette oda fivérének. A nála tizennégy évvel idősebb férfi zavarában beletúrt szőke hajába. Ajkai kimondatlan szavakat formáltak, Zděnka azonban nem várta meg, míg ténylegesen elhagyják száját; sarkon fordult, s kérőjéhez hasonlóan távozott.
Nyár lévén a Nap még melegen sütött le odaföntről. A vár lakótornyába beszűrődő fény világos és sötét foltokat teremtett a padlón. Zděnkának régen kedvelt játéka volt azt képzelni, nem léphet, csak azokra a részekre, amiket megvilágított a Nap. Most viszont, ahogy végigsietett a folyosókon, eszébe sem jutottak az árnyéklények, melyektől egykor rettegett. A keskeny ablaknyílásokon fémes csattogás kúszott be az épületbe. Mint bármely lány, ki egy várban nőtt fel, Zděnka is felismerte a fegyveres küzdelem hangját. A kiáltozások, melyeket a gyenge szellő felé sodort, arról árulkodtak, bátyja harcosai gyakorlatoznak éppen. Biztosra vette, szokásához híven öccse, Aiwar is beállt közéjük. Ilyenkor mindig borzasztóan aggódott a fiúért, hiszen még a tizennegyedik életévét sem töltötte be. Ám félelme minduntalan alaptalannak bizonyult; mikor fivére katonák társaságában felbukkant a vacsorán, legfeljebb néhány apróbb karcolást vett észre rajta.
Szerette az udvartartás körében elköltött étkezéseket, most viszont nem vágyott társaságra és étvágya sem volt. Szobájába érve a lefekvés mellett döntött, ami szolgálólányában mélységes aggodalmat ébresztett. – Ne félj, Aldegund, semmi bajom. Nem gyengélkedem, csak nagyon elfáradtam. Kérlek, hagyj magamra, aludni fogok – nyugtatta meg a vele egyidős lányt, akire évek óta legjobb barátnőjeként gondolt. Sosem hazudott volna neki, most mégis akaratán kívül megtette. Történetesen az elkövetkezendő éjszaka legkisebb részét töltötte alvással. Javarészt minden irányba forgolódott, hamar teljesen összegyűrve ágyneműjét, melyet Aldegund nagy szeretettel vetett meg neki. Teste mozgásánál már csak gondolataié volt gyorsabb; szinte kergették egymást a lány elméjében.
Mivel kiskorában elveszítette a nőt, aki életét adta, mindig is Raanát tekintette anyjának.
Mióta csak képes volt felfogni a vele történteket, mélységesen sajnálta családi háttere miatt. Most viszont – bár sosem mondta volna ki, annyira szégyellte magát ezért –, egyenesen irigyelte. A bűnöző apja okán Raana vidéken nőtt fel, távol az emberektől, így az előkelő köröktől is. Sosem vezették be a társaságba; lenézték, felkapaszkodott söpredéknek tartották. Zděnka nem tartotta kizártnak, mindez anyja szívében azt az érzést keltette, nem tartozik sehová. Ez viszont azt is jelentette, hogy vállát nem nyomta tengernyi kötelesség súlya. Maga választhatta társát, tulajdon érzéseire helyezve a hangsúlyt. Nem azért döntött a lány bátyja mellett, mert valaki erre kényszerítette vagy késztette. Ő hozta meg a döntést, szabadon. S ez volt az, amiért Zděnka jobban irigykedett rá, mint bárkire eddigi életében.
Több órányi, rövid szendergésekkel megszakított ébrenlét után Zděnka már mindent megadott volna, hogy elmenekülhessen gondolatai elől. Erre a célra pedig az egész várban egyetlen helyet tartott alkalmasnak. Így hát, mikor belebújt öccsétől elcsórt lovassági csizmájába, a fegyverraktár felé indult. A folyosóra kilépve sötétség fogadta, egyedül a fali tartókban elhelyezett fáklyák biztosítottak számára némi fényt. Ösztönösen halk lépteivel haladt lefelé a széles kőlépcsőn, biztosra véve, a ház népe mélyen alszik már. Ennek megfelelően senkivel sem találkozott, míg a nehéz faajtót kilökve kilépett a szabadba. Akkor egyszeriben megakadt pillantása a várfalra erősített pallókon álldogáló katonákon. Azonnal megállapította, bátyja nem bízta a véletlenre otthona védelmét; az őrök, mint eső után a gombák, éppen olyan sűrűn nőttek ki a földből. Viszont nyilvánvalóan mindegyikük a kintről jövő fenyegetésekre volt hivatott ügyelni, nem egy éjnek évadján teliholdfényes sétára induló lányra. Így Zděnka háborítatlanul tehette meg útja legutolsó szakaszát, s léphetett be az istálló mellett felépített fegyverraktárba.
Azonnal megcsapta a fém ápolásához használt olaj jól ismert szaga. Más lány az orrát felhúzva szaladt volna ki az ajtón, ő azonban elmosolyodott, s beljebb ment. Ebben a hosszúkás helyiségben kaptak helyet a katonák használaton kívüli fegyverei, illetve ezektől elkülönítve azok a díszesebb példányok, melyeket fivérei neveztek a magukénak.
Zděnka közöttük érezte igazán elemében magát, nem a konyhában. A sok lándzsa, kard, tőr és többi fegyver nyugtatóan hatott rá, miközben izgalomba is hozták. Nem félt, hogy bátyja lefüleli, hiszen ez hónapok óta nem történt meg. Mégis a szokottnál sűrűbben vette, szinte kapkodta a levegőt, ahogy leemelt a falról egy tegezt. Gyakorlott mozdulattal a vállára akasztotta, majd a mellette elhelyezett íjért nyúlt. Amint végre-valahára kezébe került a fegyver, szíve hevesen kezdett el verni. Akárcsak bármely más fiatal lányé szerelme közelében.
Gyengéden végigsimított az idegen, ajka mosolyra húzódott az ismerős tapintás hatására. – Hiányoztál – vallotta meg a fegyvernek, birtoklóan megszorítva markolatát. Azt nem ígérhette neki, hogy ezután soha többé nem válnak el egymástól; azt viszont nyugodt szívvel, hogy újabb felejthetetlen órákat töltenek együtt. S mivel bátyja – Raana közreműködésével – egészen kicsi korától arra tanította, állja a szavát, mindent megtett ennek érdekében.
A fátyolszerű felhőrétegen kísértetiesen szűrődött át a telihold fénye, jó látási viszonyokat teremtve. Kellemesen meleg, szélcsendes éjszaka volt. A mélykék égen egyetlen csillag sem ragyogott, mely kileshette volna Zděnka titkát. Az őrségben lévő katonák sem tették; legfeljebb egy-egy futó pillantást vetettek a lányra, aztán újból a kinti tájra fordították figyelmüket. Uruk húgának dolgaiba jobbnak látták nem beleszólni. Álláspontjuknak hála Zděnka háborítatlanul jutott el azon céltáblához, melyen néhány órával korábban öccse gyakorolta a késdobálást. A fiúhoz hasonlóan ő is húsz méterre távolodott el tőle, már amennyire ezt lépteivel ki tudta mérni.
Amint elfoglalta helyét, felajzotta az íjat. Érezte az ideg feszességét, a nyíl keménységét, homlokára pedig mély barázdákat szántott a koncentráció. A gondolatok, kínzó aggodalmak egyszeriben elpárologtak elméjéből, vadonatúj pergament idéző ürességet hagyva maguk után. Annak, aki nem élte még át, nem tudta volna elmagyarázni, mennyire felüdítő érzés ez. Az első lövéssel egyidőben kifújta az addig benntartott levegőt, mellyel együtt a feszültség is távozott belőle. A nyíl a tábla alsó egyharmadában ért célt, ő viszont nem elégedett meg ezzel. Mindig jobb akart lenni, mint előző nap, s ez most sem volt másként. Szorgalmasan gyakorolt, erőfeszítéseit pedig siker koronázta. A nyilak rövid időközökkel, sorban fúródtak a kemény fába, egyre közelebb a felfestett körök legkisebbikéhez. Mikor az első lövése állt bele a tábla közepébe, Zděnka arcán az a ragyogó mosoly terült szét, amit semmi más nem tudott előidézni. Lelke minden nyíllal egyre könnyebbé vált, lelkesedése pedig még nagyobb méretet öltött a sikert látván. Már éppen nyúlt hátra, hogy előhúzza tegezéből a tizenegyedik nyilat, amikor szokatlan hang ütött meg a fülét: tenyerek összeütéséé.
Mint egy riadt vad, úgy fordult a hang forrása felé. Gyomra azonnal görcsbe rándult, mikor bátyjával találta magát szembe; egy pillanattal korábbi békességének már híre-hamva sem volt. Fivére szemében semmiféle érzelmet nem látott, ami nem segített rájönnie, mire számítson. Zděnka a testvéri cinkosságot és az apai szigort egyaránt elképzelhetőnek tartotta, hiszen mindkét szerepet bátyja töltötte be életében. Ugyanakkor az elmúlt évek során többször is előfordult, hogy Theo mellé állt, amikor egy-egy kisebb csínyről volt szó. Nem szólt az undok vendéghölgynek, hogy a teájába cukor helyett só került, levetett cipőjébe pedig fenyőtűlevél. Ám Zděnka azon tény felett sem siklott el, miszerint ez az eset más. Nem egy ritka látogatón állt gyerekes bosszút, hanem a tulajdon bátyját verte át. Azt a személyt, aki mindent megtett érte – és aki az őszintétlenségnél kevés dolgot gyűlölt jobban. Bűnbánóan hajtotta le fejét, szeme sarkában pedig könnyek gyülekeztek.
– Kövess! – nézett le rá a szőke férfi, és Zděnkának eszébe sem jutott, hogy ne engedelmeskedjen. Szótlanul ment utána, csak magában találgatva, vajon hova tarthatnak. Meglepően hamar megkapta a választ kérdésére: amint bátyja belökte a fegyverraktár faajtaját. Miután mindketten beléptek a helyiségbe, Theo erőteljesen becsapta maguk mögött az ajtót, mire a lány összerezzent. Jó párszor látta már dühösnek fivérét, de sosem félt tőle. Mostanáig. A férfi pillantása sötét volt - egészen addig, míg össze nem találkozott az övével. Akkor lassan kialudt benne a perzselő tűz, ahogy a harag helyét egy teljesen más érzés vette át. – Nem hiszem el, hogy ez megtörtént – szólalt meg hosszas hallgatás után. – Úgy gondoltam, vagyunk olyan jó viszonyban, hogy bármit elmondhass nekem, és ne kelljen előttem titkolóznod, legyen szó bármiről. Ezek szerint tévedtem - állapította meg komorhűvösen.
Szavait néma csend követte. Theo fejét ide-oda forgatva vette szemügyre a fegyverraktár berendezését, mintha még sosem látta volna korábban. Zděnka kezét tördelve, s változatlanul a padlóban gyönyörködve állt előtte. A leghalványabb sejtelme sem volt, mit is mondhatna. A bocsánatkérést kevésnek érezte, arról nem is beszélve, hogy őszinteség hiányában értelme sem lett volna. Ugyanis ha magába nézett, lelke mélyén egy cseppnyi megbánást sem talált. Sőt, amennyiben lehetősége lett volna visszamenni az időben, akkor sem tett volna másként. Azokat az éjszakákból lecsípett órákat, melyeket az udvaron töltött egy-egy íj társaságában, élete legszebbjeiként tartotta számon. S ha már férjhez menetele után nem tehette, feltett szándéka volt legalább előtte boldogságot vinni életébe.
Mikor már nem is számított rá, hogy bátyja mond még valamit, a férfi hozzátette: – Mindenesetre, ügyes voltál. Az íjászat kétségtelenül jobban megy neked, mint a varrás vagy a főzés – vigyorgott húgára. – Igazi harcos amazon vagy.
Zděnka szemöldöke azonnal magasra szaladt a hirtelen hangulatváltozás láttán.
Nyilvánvalóan jól esett neki a dicséret, különösen úgy, hogy érezte bátyjai szavain, komolyan is gondolta. Ez a meglepettség azonban semmi volt ahhoz képest, mely akkor lett úrrá rajta, amikor Theo felnyúlt az egyik polcra, s levett egy aprócska tárgyat. A csodálkozástól elkerekedett szemmel pillantott előbb fivérére, aztán a kezében tartott fémdarabra. Elég sokszor járt már a fegyverraktárban ahhoz, hogy első ránézésre felismerjen egy íjászgyűrűt. Eme példány viszont annyiban különbözött az általa eddig látottaktól, hogy nem cserzett marhabőrből készült, hanem fehéresen csillogó, finom ezüstből.
– Egy barátom adta régebben, én pedig nem szerettem volna megsérteni azzal, hogy visszautasítom. Holott jól tudtam, soha az életben nem fogom használni. Azt viszont még csak nem is sejtettem, hogy neked egy nap szükséged lesz rá. Legyen hát a tiéd, védje meg az ujjad a sérülésektől, s téged a fájdalomtól.
Theo húga jobb kezét baljába fogta, miközben a másikkal felhúzta a lány hüvelykujjára a gyűrűt. Aztán lehajolva ajkát gyengéden a picsiny kézhez érintette. – A húgom vagy és szeretlek – suttogta, mikor elvált tőle. – Számomra a te boldogságod mindennél fontosabb, nem kényszerítelek tehát semmire. A szolgálólányod hosszas faggatás után végül elmondta nekem, irtózol a házasság gondolatától. Tudnod kell, hogy nem kötelező férjhez menned; elfogadom, ha nem szeretnéd a nemesleányok megszokott életútját követni. Válaszd azt, ahová szíved húz, támogatni foglak benne. Amennyiben harcosnő akarsz lenni, az leszel.
