Hyeonseo Lee tizenhét éves volt mindössze, amikor megszökött a világ egyik legkegyetlenebb diktatúrájából, Észak-Koreából. Kínában telepedett le, majd tizenkét év elteltével visszatért az észak-koreai határhoz, és kimenekítette a családját Dél-Koreába. A lány hét névvel szerzője szerda délután Budapesten mutatta be kötetét: a filigrán, piros ruhás írónő látszatra úgy tűnt, mintha csak egy divatfotózásról érkezett volna, közben azonban nyilvános kivégzésekről, pusztító éhínségekről és egy egészen meghökkentő drogpolitikáról mesélt.
„Míg át nem léptem a határt, nem tudtam, mi a szabadság. Most már tudom” – adja meg rögtön az alaphangot Hyeonseo Lee. Beszélgetőpartnere Karafiáth Orsolya író-költő, aki tavaly turistaként látogatott el Észak-Koreába. Az írónő családjával a kínai-észak-koreai határ közelében élt; az itt elhelyezkedő városok viszonylag kivételezett helyzetben voltak, hiszen a csempészek révén több információhoz jutottak a külvilágról, emellett nézni tudták a kínai tévécsatornákat. Utóbbi persze teljesen illegális volt, és akit rajtakaptak, hamar börtönben találhatta magát. A lányt és kortársait mindig is abban a szellemben nevelték, hogy Kim Ir Szen és Kim Dzsongil a legcsodálatosabb vezetők, az egymillió áldozatot szedő éhínséget pedig az amerikai szankciókkal magyarázták.
Éjszaka azonban, miután gondosan letakarta az ablakokat, hogy ne szűrődjön ki semmi fény rajtuk, és bekapcsolta a tévét, a külföldi híradásokból egy teljesen más világ tárult Hyeonseo szeme elé. Egy olyan világ például, ahol az emberek farmert és ékszereket hordtak, csupa olyan dolgot, melyek viselését Észak-Korea tiltotta.
Hyeonseo Lee: A lány hét névvel - Szökésem Észak-Koreából
Fordította: Todero Anna, Libri Könyvkiadó, 2015, 404 oldal, 3990 HUF
Saját hazájában a „kedves vezetőket” folyamatosan dicsőíteni kellett. Az ország vezetőit övező vallásos tiszteletre Karafiáth Orsolya egy egészen abszurd mozzanatot idéz fel a könyvből: eszerint amikor tűz ütött ki Hyeonseo családjának a házában, akkor édesapja nem az értékeket, hanem a két vezető portréját mentette ki. Ezek után adódik a kérdés, hogy az észak-koreaiak hogyan állnak a vallással. Az írónő elismerte, hogy hazájában valóban nem beszélhetünk vallásokról (Phenjan két buddhista temploma például, melyeket a turistáknak mutogatnak, papok helyett ügynökökkel van tele), viszont sokan járnak jósnőkhöz, holott utóbbi tevékenységért nyilvános kivégzés jár.
Hyeonseo mindössze hétéves volt, amikor először szemtanúja volt egy nyilvános kivégzésnek. Egy embert akasztottak fel mindenki szeme láttára. A diktatúra a nyilvános brutalitással erős kontroll alatt tudja tartani az észak-koreaiakat – régen például puskával végezték ki az embereket, később már gépfegyvert használtak, az írónő szerint pedig ilyenkor óhatatlanul átfut a szemtanúk fején, hogy legközelebb akár ők is áldozatokká válhatnak. A rendszer kegyetlenségét jól mutatja az is, hogy a kivégzéseket a közvetlen családtagoknak mindig az első sorokból kell végignézniük.
Karafiáth Orsolya elmesélte, hogy amikor Észak-Koreában járt, a kísérőik azt mesélték nekik, hogy ott az emberek nem nagyon isznak, és csak az öreg nők járnak szórakozni. Hyeonseo szerint azonban épp az ellenkezője az igaz. Ha Észak-Koreában egy nő nyilvánosan dohányzik vagy iszik, akkor rossz feleségnek, rossz nőnek gondolják, ezért a nők inkább titokban gyújtanak rá. A szórakozást Hyeonseo elmondása szerint egy átlag észak-koreainak a kötelező jellegű rezsiméltető összejövetelek jelentik.
Teljesen meglepő ugyanakkor, hogy Észak-Korea nem tiltja a drogozást. Hyeonseo elmesélte, hogy a nagybátyja a hetvenes-nyolcvanas években ópiumkereskedő volt, akkor azt nem tekintették drognak, és az emberek nem gondolták, hogy illegális volna, sőt, volt, aki születésnapra is drogot ajándékozott. A helyzet abszurditását jól mutatja az az eset, amikor az írónő édesanyja 2000 körül felhívta telefonon az akkor már Kínában élő lányát, és közölte vele, hogy van otthon pár kiló ópiuma, és szeretné, ha valahogy átvenné tőle. Persze nem vette. Viszont a fivére elmondása szerint az észak-koreai utcákon nem egyszer látott olyan gyereket, akin látszott, hogy drogozott.
Az írónőbe kicsi kora óta azt nevelték, hogy nem bízhat meg senkiben, és nagyon kell vigyáznia, kinek mit mond. A túlélés érdekében „két arcuk” volt, de szerencsére az ő családjában a szülők és a gyerekek megbíztak egymásban, a családon belüli bizalom ugyanakkor nem mindenhol volt magától értetődő. Hyeonseo még Kínában, a szobatársának sem mondta el, hogy ő észak-koreai, a szobatárs számára csak sok év után vált nyilvánvalóvá, miután a tévé beszámolt Hyeonseo egyik amerikai előadásáról.
A lány 17 évesen szökött meg Észak-Koreából, évekig Kínában élt, majd 2008-ban Dél-Koreában kért és kapott menedéket. Tudta, hogy szökésével a családtagjait nagyon nehéz helyzetbe hozta, de mindent megtett azért, hogy őket is kimentse. A szöktetés pokoli volt, hiszen tudatában voltak annak, hogy ha elkapják őket, akkor halál, de a legjobb esetben is koncentrációs tábor vár rájuk. Ez öt éve történt, végül az édesanyját és a fivérét is sikerült kimentenie. „Olyan sokáig éltem sötétségben, hihetetlenül vágyom a napfényre. Már nem akarok szenvedni” – mondta zárásként Hyeonseo, aki éppen a budapesti bemutató napján ünnepelte a születésnapját.
