Nem vámpírkönyv

szomszédúr | 2009. december 11. |

A
John Ajvide Lindqvist:
Hívj be!

Könyvmolyképző Kiadó, 592 oldal, 3499 Ft
Fordította: Miszoglád Gábor

 

Jó, persze az, csak ebben a nagy vámpírdömpingben mégiscsak érdemes hangsúlyozni, hogy a Hívj be! a belső borító szövegei ellenére semmiképpen nem a Stephenie Meyer-féle romantikus, sóhajtozós tinikönyvek sorába tartozik (hálistennek, teszem hozzá), és nem is a vámpírkaszabolós, esetleg modern gótikus műfajba (szintén hálistennek). A belőle készült film révén (Engedj be!), ami kis késéssel nálunk is szép sikert aratott, persze sokan ismerhetik a történetet, de előrebocsátom: nekik is érdemes elolvasni a könyvet.

De előbb időzzünk egy kicsit a címnél, hiszen mindenki azon rugózik, hogy ha a film Engedj be!, akkor ez miért Hívj be!, de szerintem ha e két verzió közül kell választani, akkor már az utóbbi jobb. Hiszen a vámpírokat behívni kell, nem beengedni. Más kérdés, hogy az eredeti cím (Låt den rätte komma in) egy Morrissey-számból (Let The Right One Slip In) származik, az egyik sor svéd tükörfordítása. A dalszöveget egyébként az énekesért rajongó szerző idézi is az ötödik rész elején, szóval kár volt bolygatni a dolgot, de a bolygatás már akkor megtörtént, amikor az angol címet (Let The Right One In, ami ugye szó szerint az eredeti dalszöveg) az amerikai kiadók kedvéért lerövidítették Let Me In-re, a film meg már így jött be stb. Szóval elég nagy a kavarodás, de ettől függetlenül szerintem a magyar cím oké. Miszoglád Gábor fordítása egyébként remek, és szerencsére a svéd eredetiből történt, mert láttunk már az ellenkezőjére rossz példákat.

Stockholm egyik külvárosában, Blackebergben járunk, ahová az ötvenes években húztak föl háromszintes házakat, nem egy vidám környék. Nyolcvanas évek eleje, lakótelep, hó, öreg alkeszek a kocsmában, nagyobb kamaszok szipuznak az óvóhelyen a pincében, nagyjából ez a hangulat, és ez is az egész regény lényege: mi lehet ennél hétköznapibb? Itt nincs semmi érdekes. Szerintem a Hívj be! tulajdonképpen egy kísérlet: mi történik, ha a valóság szövetét éppen csak egy kicsit rángatjuk meg, mondjuk a szomszédba beköltözik egy tizenkét éves vámpír? Lindqvist mesterien végig is játssza ezt: a gyilkosságok és egyebek ellenére minden a lehető legrémisztőbben normális marad. Hó, lakótelep.

Itt él tehát a tizenkét éves Oskar, aki a film főszereplőjével ellentétben nem egy aranyos szőke kisfiú, hanem túlsúlyos, frusztrált, és lop a boltban (szőkének persze nyilván szőke). Nincs nagyon barátja, az erőszakos osztálytársai folyamatosan szívatják, az anyja egyedül neveli, és van egy kis kattanása: a rémtettekkel kapcsolatos újságcikkeket egy albumba gyűjti. Egyik este találkozik a többszáz éves, de tizenkét éves korában megrekedt vámpírral, Elivel, és lassan barátság, talán szerelem szövődik közöttük. Eli háttértörténete egyébként kiderül a könyből, ez a filmből kimaradt, ahogy nyilván terjedelmi okokból kimaradt két, később összefonódó, különben nagyon izgalmas történetszál is.

A sztoriba nem mennék ennél mélyebben bele, különben is van egy olyan érzésem, hogy nem ez a fontos: ez a könyv nem a vámpírokról szól. Hanem a mindennapi, bennünk lévő sötétségről: a gyerekek kegyetlenkedéséről, a pedofilokról, alkoholról és drogról, az öregségről és mind közül a legrémisztőbbról: a magányról. Arról a magányról, ami persze Eli esetében a legnyilvánvalóbb és legszívfacsaróbb (örökké élni, úgy, hogy senki sem marad melletted, és minden ismerős dolog eltűnik? Ráadásul milyen élet ez.), de ott van mindenkiben: a kiközösített kisfiúban, a pincében szipuzó nagykamaszban, a pedofil vonzalmaitól szenvedő egykori tanárban, az egymást kerülgető, boldog kapcsolatra nem találó felnőttekben és idősekben. 

Persze azért marha izgalmas is.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél