Aline Ohanesian nagy sikerű debütáló regénye, az Orhan öröksége az emberiség történelmének legsötétebb bugyraiba vezeti olvasóját: az 1915-ös örmény népirtás eseményeit dolgozza fel A történelem szakon végzett örmény származású író a múlt valós eseményeinek mentén, de fiktív történetbe ágyazva meséli el saját nagymamájának traumatikus életútját.
Az Orhan öröksége nem könnyű olvasmány. Súlyos témája ránehezedik az emberre, nehéz felfogni és feldolgozni, hogy valós történelmi eseményekből építkezik a történet, mely szerencsére nem akar mindentudó történelemkönyvként viselkedni, s egy percig sem kíván objektív maradni. Az elbeszélő nem tetszeleg az omnipotens erkölcsi ítész szerepében. Több szálon, több időben zajlik a cselekmény – 1915-ben illetve 1990-ben – és ami a legfontosabb, Ohanesian több perspektívából ragadta meg a történetet. Megismerjük a múlt és a jelen nézőpontját, a török és az örmény oldal lehetőségeit, a nő és a férfi szemszögét.
Aline Ohanesian: Orhan öröksége
Fordította: Lázár Júlia, Tarandus, 2016, 256 oldal, 3290 HUF
A történet a 1990-es évek Törökországából indul. A fiatal üzletember, Orhan, nagyapja temetése miatt tér haza szülőföldjére, a közép- anatóliai Karodba. Ez a „másik Törökország”, ahogyan ő magában nevezi, vagyis hazájának az a része, melyet nem érintett a modernizáció, s a fővároshoz képest döbbenetes lemaradásban van. A gyorsan pörgő cselekményt a halott, Kemal végrendeletének ismertetése indítja be.
„Végezetül pedig, a karodi családi otthon – az ügyvéd szünetet tart, és végigjáratja tekintetét a szobában tartózkodókon – szálljon egy bizonyos Szeda Melkonjanra.” (16. o.)
A családi konfliktusok és a rejtélyes titok okozta feszültség arra sarkallja Orhant, hogy felkeresse a végakaratban megjelölt ismeretlen hölgyet és kinyomozza, milyen szálon kötődik családjához. A kaliforniai idősek otthonában tartózkodó, örmény származású Szeda azonban nem adja könnyen magát. A múlt elviselhetetlen terhét hordozó, traumatizált nő több évtizedes hallgatását csak kitartó munkával lehet megtörni.
A regény legfőbb üzenete az, hogy Törökországban genocídium, vagyis népirtás történt 1915-ben. A könyv tehát nagy célt tűzött ki magának: le akar számolni azzal a török állásponttal, miszerint az örmények szíriai sivatagba való kitelepítése, s az ezzel járó rengeteg halálos áldozat csupán az első világháború járulékos következménye lett volna.
„A cél az, hogy Törökország elismerje a genocídium tényét. Az ember nem léphet túl valamin, amit az elkövető tagad.” (235. o. )
Ohanesian álláspontja szerint ugyanis szisztematikus népirtásról, nem pedig „egyszerű” háborús bűnökről volt szó.
Szeda története minden mozzanatával ezt az állítást támasztja alá. Még csak tizenéves kislány, amikor Törökország becsatlakozik az első világháborúba Németország oldalán, s a kormány úgy dönt, a belső ellenállások elkerülése végett deportálja az örményeket. A férfiak szisztematikus letartóztatása, majd kivégzése után Szedának otthonát is el kell hagynia. Az ezt követő kegyetlen menetelés során fokozatosan veszíti el családtagjait és Istenben való hitét („ha van is Isten, biztos nem velük” ), míg végül semmije és senkije sem marad, csak a bűntudata és halálvágya: „a szörnyű emlékgyűjteményhez így még hozzá jön a túlélés iszonyú szégyene".
Ohanesian nem törekszik arra, hogy a történések véres oldalát ragadja meg, sőt, állítása szerint igyekezett a könyvben az erőszakos jelenetek számát minimálisra csökkenteni, annak ellenére, hogy kutatásai során sokkal több borzalmas történetbe futott bele, mint amit ebben a regényben megírt. A határvonalat jó érzékkel húzta meg, mert a könyvben leírt igazságtalan és érthetetlen könyörtelenségek az elviselhetőség, a befogadhatóság határán billegnek.
A regény kulcsa Orhan és Szeda találkozása, melyben múlt és jelen kapcsolódik össze, fő témája pedig a traumák feldolgozásának lehetetlensége és a kimondás nehézsége. Ohanesian fölveti a kérdést, hogy kell-e, tudunk-e a múltra emlékezni, megérthetnek-e bármit is az egészből a következő generációk, illetve, hogy a hallgatás megtörése segít-e a feldolgozásban: „a vérző múlt kibuggyan az ujjai közül, és beszennyez mindent, amit megérint.” A szerző keresi a „többgenerációs bánat” megoldásait, a válaszok nem egyértelműek, de a könyv azért bizakodó. Igyekszik megértetni, hogy „Nem vagyunk azonosak azzal, ami történik velünk".
A cselekmény különböző történéseit egy lehetetlennek tűnő szerelmi szál kapcsolja össze. Egy örmény lány és egy török fiú gyerekkori barátságából bontakozik ki az egész életen át tartó, mégis csak rövid időre beteljesülő szerelem. A filmszerűen megírt regény minden történésének valahol Kemal és Szeda szerelme a mozgatórugója. Gyors vágásban váltakoznak a jelenetek, a nézőpontok, az idősíkok és a helyszínek, az összemontírozott egész mögött mégis ez tűnik a legjelentősebb történésnek. A veszteségek mellett felcsillanó reményt jelenti.
„Az örmények maguk viselték a veszteséget. Rejtegették, mint valami kincset, a szombati iskolában tanított nyelvük minden szavában, az ételeik illatában, a gyászdalokban. Gyerekeik leheletében.” (112. o.)
Aline Ohanesian első regényében ennek az öröklődő gyásznak állít emléket. A hallgatás helyett a kimondás, a felejtés helyett a tudás átadása mellett dönt. Könyve múzeumként őrzi meg és adja közre a népirtás néma túlélőinek traumáit.
Szerző: Forgách Kinga
