(Talán nincs menőbb dolog, mintha valaki tizenhét évesen bekerül az ország legnézettebb műsorának készítői közé. Ez történik Anna Woltz regényének, a Black Boxnak a hősnőjével is: Jamie kezdetben egy jó kalandnak fogja fel a műsort, és szinte észrevétlenül süllyed nyakig a valóságshow menetét alakító, és ezzel Hollandia közbeszédét is tematizáló mocskos játékokban. A Black Boxban ugyanis nem extrovertált felnőttek versengenek a nagy halom pénzért, hanem gyerekek, akiknek ha van is álcájuk a külvilág felé, azt hamar levetik a kamerák kereszttüzében. A napok múlásával persze a szereplők is szépen lassan fogyatkoznak, ám akik maradnak, azok lassan mindenre képesek lesznek a győzelemért. Hollandia lélegzetvisszafojtva várja, hogy ki nyeri a gyerek-realityt, az a személy pedig, aki elejét vehetné a tragédiának, elvei helyett inkább a szerelmet választja. De mit gondolnak úgy általában a hollandok a valóságshow-król, miért nem hisszük el sokszor, amit a saját szemünkkel látunk, és kinek a felelőssége meghúzni a határokat? A Black Box szerzője, Anna Woltz írásban válaszolt kérdéseinkre.
A könyved egy Black Box nevű realityről szól, ami elég szélsőséges műsor, hiszen – hogy mást ne mondjunk – gyerekeket zárnak össze benne. Volt olyan valóságshow, ami ötletet adott a könyvhöz?
Tizenhét éves voltam, ez 1999-ben történt, amikor végignéztem a Big Brother első évadát. Tíz felnőttet zártak össze egy bekamerázott házban, és ez volt az első alkalom, hogy órákon keresztül felnőtteket figyelhettem meg. A Big Brother előtt csak a szüleimet és a tanáraimat ismertem valamennyire, akiket pedig a tévében láttam, vagy szerepet játszottak, vagy komoly hírolvasók voltak. Lenyűgözött a műsor, és elkezdtem agyalni egy olyan tévéműsoron, amiben a felnőttek helyett gyerekek versenyeznének. Hét gyereket képzeltem, akiket egy olyan házba zárnak, amit tucatnyi kamera figyel meg, egy olyan műsort, ami megmutatná a felnőtteknek, hogy milyenek is valójában a gyerekek. Mivel akkor még csak tizenhét voltam, esélyem sem lett volna egy komplett tévéműsort létrehozni, így elkezdtem írni a show-ról, amelyet Black Boxnak neveztem el.
Anna Woltz: Black Box
Fordította: Rádai Andrea, Tilos az Á Könyvek, 2015, 230 oldal, 2790 HUF
Hollandia a reality őshazája – még mindig népszerű nálatok ez a műfaj, vagy inkább ciki, és mindenki csak titokban nézi?
A valóságshow-k ma már sokkal kevésbé népszerűek Hollandiában, mint régebben voltak, szerintem a legtöbb embernek elege van belőlük. Néha kikapcsolódásként szoktam amerikai reality-ket nézni, de soha nem a teljes évadot. És tényleg csak akkor, ha nagyon nincs más a tévében.
Téged mi érdekelt igazán ebben a történetben: a gyerekek egymás közötti viszonya, a felnőttek reakciói, vagy valami egészen más?
A felnőttek és a gyerekek egyaránt érdekeltek! Legtöbbször gyerekekről és kamaszokról írok, így a változatosság kedvéért izgalmas volt felnőttekről írni. Azt akartam megmutatni, hogy a felnőttek gyakran sokkal gyerekesebbek, mint maguk a gyerekek, és elképesztően felelőtlenek tudnak lenni. A pénz általában nem motiválja a gyerekeket – nem úgy a felnőtteket. És bizony sok felnőtt hajlandó óriási kockázatokat vállalni, és felelőtlen dolgokat végrehajtani, ha nagyon sok pénz a tét.
A gyerekeknek hatalmuk van, ennek megtestesítője a ticket program, ami megjelenés, pénz vagy egészség alapján ad besorolást, ez határozza meg az énképüket is. Bár ez egy fiktív dolog, de közben azt látjuk, hogy a közösségi oldalak nagyon is fontosak a kamaszok életében – a holland gyerekeknek mennyire fontos a folyamatos visszaigazolás? Van generációs szakadék ebben a tekintetben?
Ez elég fura: amikor előálltam ezzel a regénnyel, akkor még nem volt Facebook. Soha nem gondoltam volna, hogy a közösségi média ilyen hatalmasra növi ki magát. A Black Boxot egy párhuzamos univerzumba terveztem, nem pedig a miénkbe. De egyébként azt gondolom, hogy manapság a gyerekek eléggé megszállottjai annak, hogy állandóan visszajelzéseket kapjanak a közösségi oldalakon. Ott vannak például azok a lányok, akik örökké szelfiket posztolnak az Instagramra, és abban reménykednek, hogy annyi like-ot gyűjtenek be értük, amennyit csak lehet... Elég nagy megkönnyebbülés nekem, hogy húsz évvel ezelőtt voltam kamasz, nem pedig most – gyűlölném a közösségi oldalakon folyó állandó népszerűségi vetélkedést.
A könyvben is van néhány utalás arra, hogy annyira mediatizált a világunk, hogy néha alig hisszük el, amit a valóságban látunk, ennek eredményeként pedig rosszul reagálunk, például ha egy baleset szemtanújává válunk. Volt meghatározó élményed ezzel kapcsolatban?
Az első, ami eszembe jut, 2001. szeptember 11-e: végignéztem, ahogy a második repülő becsapódik a Világkereskedelmi Központ tornyába, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Sok barátomtól hallottam később, hogy ők ugyanígy éreztek. Szerencsére a valóságban soha nem láttam balesetet a saját szememmel, de el tudom képzelni, hogy akkor esetleg nem érezném valóságosnak. Annyira hozzászoktunk a speciális effektekhez, és ahhoz, hogy állandóan azt mondogatjuk magunknak, hogy azok a képek, amiket látunk, nem igaziak, meg hogy az a piros, ami a képernyőn látszódik, csak ketchup, hogy néha, igazi vészhelyzetben, muszáj arra emlékeztetni magunkat, hogy nem minden vér készül ketchupból. Néha a vér egyszerűen vér – és akkor bizony cselekedned kell.
Kapcsolódó cikk:
A főhős, Jamie folyamatosan korrumpálódik, és merül nyakig a műsor mocskos játékaiban – ez kicsit a totalitárius rendszerek belső dinamikájára emlékeztetett, pontosabban arra a folyamatra, amikor valaki kezdetben talán nincs is tisztában a veszélyekkel, majd szemet huny bizonyos dolgok fölött, és észrevétlenül alkalmazkodik egy új, kegyetlenebb helyzethez, később pedig magának sem tud magyarázatot adni a tetteire. Írás közben voltak hasonló gondolataid?
Sokszor eszemben volt George Orwell 1984 című regénye, de ennél is többször gondoltam a szerelemre, és arra, hogy a szerelem mennyire vakká tud tenni. Ha Jamie nem esett volna bele Jacob Rijnbe, akkor biztosan nem hagyta volna magát olyan mértékben korrumpálni, ahogy az a regényben megtörtént. De hát beleszeretett az elképesztő Jacob Rijnbe, és a lány számára a férfi jelenti a Black Boxot. A végkifejlet előtt Jamie egyetlen pillanatig mindent tisztán lát, átlátja, hogy mi zajlik éppen, és hogy a dolgok hová vezethetnek, de ő mégis a szerelmet választja, és Rijnt, és egy borzalmas sorsot azoknak a gyerekeknek, akik össze vannak zárva a kamerák kereszttüzében.
Volt szerinted olyan pont a történetben, amikor Jamie megváltoztathatta volna az események menetét?
Szerintem Jamie igenis változtathatott volna a dolgokon. A műsor korai szakaszában szemtanúja volt, amikor a producer nem megfelelően viselkedett egy kislánnyal. Jamie videóra vette ezt a jelenetet, és elküldhette volna valamelyik hírműsornak. Ebben az esetben a Black Boxot leállították volna. De Jamie a saját hasznára fordította ezt a felvételt, amely azután lehetővé tette számára, hogy maradjon – a műsorban, és együtt az általa csodált Jacob Rijnnel.
Mindent összevetve, szerinted meddig mehetnek el ezek a showműsorok? Egyáltalán kinek a felelőssége, hogy meghúzza a határokat?
Szerencsére egy Black Boxhoz hasonló műsort nem engedélyeznének Hollandiában, a gyerekek ugyanis nem szerepelhetnek túl sokat a tévében. Ez jó dolog, mert nem hiszem, hogy minden szülőben meg lehetne bízni: ha sok pénz forog kockán, és a gyerekük sztárrá válhat, nem vagyok biztos abban, hogy minden szülő megóvná a gyerekét.
