B
Árnybíró #12
Alkotók: Joun In-Van és Jang Kjung-IlMangafan, 2009, 212 oldal, 1500 Ft.
Az Árnybíró-sorozat hatodik kötetének ismertetésekor a rengeteg koreai folklórra és történelemre tett utalásról áradoztam, meg hogy milyen színes, változatos, akciódús és humoros a történet. Ebből a kötetből leginkább a 19. századi Nyugat Távol-Kelettel szembeni tudatlanságának, idegenkedésének ironikus ábrázolását és a szerelmi háromszög finom lélekrajzát emelném ki, meg a különböző idősíkok gyakori és hipergyors váltogatásának átgondolt, virtuóz alkalmazását – a koreai kultúra ismertetése ezúttal elmarad, mert a kötetbeli helyszín jobbára a 19. századi Anglia.
A történetelbeszélés átváltott retrospektívre, a visszaemlékezés kerete egy hajóút (szép a térbeli utazás és az időbeli visszacsatolás párhuzama), Munszu felidézi egykori angliai útját, melynek során tulajdonképpen annyi történik, hogy szívatják őket a brit előkelők egy fogadáson, meg lelepleznek egy nagy valószínűséggel elmebeteg feketemágust (minden elismerésem a rajzoló, Jang Kjung-Il képzelőerejéé, de nekem az emberi koponyákkal kirakott kapu kicsit durva), a hangsúly azonban Munszu, gyerekkori barátja, a császár Hemoszu és mindkettőjük vágyának őzikeszemű tárgya, a törékeny testű és egészségű, ám lélekben annál erősebb, határozott Kjevolhjang szerelmi háromszöge. A felállás kicsit elcsépelt, adott a szép lány, a szelíd, kedves, odaadó Hemoszu és a zárkózott, tétova, kiszámíthatatlan Munszu, aki – és ez sem olyan meglepő – sokkal inkább retteg az elköteleződéstől meg egy szerelmi vallomástól, mint egy hadseregnyi vérszomjas démontól. Az sem lepett meg különösebben, hogy a lány szíve afelé húz, aki – látszólag – kisebb hőfokon rajong érte és a világért sem mutatná ki az érzelmeit. Van ez a furcsa betegsége is, ami a történet ezen pontján Munszunak még nincs, erről nem tudunk meg többet, csak a tüneteit, meg hogy halálos.
Az idősík-váltogatás szinte követhetetlen, mert nemcsak a jelen és a múlt között ingázik sűrűn az elbeszélés, hanem a múltbeli eseménynek elmondásán belül is gyakran ugrik egyik helyszínről−cselekményszálról a másikra. Ez viszont jelen esetben szerencsés, mert kiválóan érzékelteti a főszereplő, Munszu zaklatottságát: nyilvánvalóan felkavarja a visszaemlékezés, így ismerjük meg jobban a jellemét, értjük meg zárkózottságát, mogorvaságát, ami mögött – jaj, de kár, egy újabb közhely! – (v)érző szív rejlik.
Meg kell jegyeznem, hogy bizonyos szempontból a lány a legtökösebb figura a történetben, és nemcsak azért, mert a férfi karakterek enyhén femininre sikeredtek, különösen Hemoszué. Érdekes viszont, hogy az európai szereplők figurái egyáltalán nem követik a mangák-manhwák védjegyévé vált emberábrázolását (közhelyesen hatalmas szemek, kerek arc, fitos orr és feltűnő hajzuhatag); egyénítettnek ugyan nem nevezném őket, a rajzstíluson mégis érezhető valamiféle elkülönítés a részletesebb is megrajzolt koreai főhősöktől. Unalmasabbak is, de hát milyenek legyenek azok, akik nem hiszik el, hogy ez a néhány fura idegen a közelmúltban démonkirálynővel viaskodott.
