(Mán-Várhegyi, Nádas, Szilasi. Mindhárman jelentettek meg JAK-füzetet, ketten Móricz-ösztöndíjasok, mégsem ezért gyűltek össze a PIM díszterében, hanem azért, hogy a Költő és koruk-konferencia első napján Móricz Zsigmondról és József Attiláról kerekasztalbeszélgessenek. „Ahogy azt a nagy Móricz elképzeli" és Bazsányi Sándor levezényeli. Nem olvasott olyan hévvel József Attilát, hogy evidencia legyen a jelenléte, vallja be Mán-Várhegyi Réka, bár Móricz nagyon erősen hatott rá, Nádas Péternek a konferenciáig eszébe sem jutott, hogy ezt a két embert együtt tárgyalja, Szilasi László pedig leginkább Tömörkényről akar beszélni, ami végül nem történik meg.
Két erős állítás hangzott el a konferencia korábbi paneljeiben, az egyik, hogy a két szerzőnek lényegi köze van egymáshoz, a másik, hogy lényegi értelemben semmi közük egymáshoz. Itt kér szót a '87-es Esterházy, megidézve osztálytermet és fizikaszertárt, falaikon pedig bíborba és jelentőségteljességbe csomagolva egy-egy portrét a két delikvensről. „Rejtély, fölény, toka, tekintet ide vagy oda, az világos volt, akit így kiraknak a falra, tehát ő is meg József Attila is, ezek nem komoly emberek.” Annyira mégis komolyak voltak, hogy ne lehessen őket például Attilának szólítani, emlékeztet Bazsányi, Balassánál a szentségtörésért (ti. Halott költőkkel nem parolázunk) például szemináriumi száműzetés járt.
Míg Móricz rendkívül reprezentatív személyiség volt, akit akár szimbolikus apafigurává is előléptethetnénk (a nagy írók apafigurájává mindenképp), József Attiláról mint a reprezentációs igényt nélkülöző, legfeljebb önmagát reprezentáló fiúfiguráról, az árva fiú figurájáról beszélhetünk, vázolja a különbséget Bazsányi. A hasonlóságokról lehet vitatkozni, de Nádas hamar leszögezi a lényeget: érintkezési pontokkal vagy érintkezési pontok nélkül mindketten nagyszerűek. Bár azzal a sok-sok évvel korábbi kijelentéssel szemben, hogy „Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb”, olyan komoly kétségei támadtak, hogy felhívta az elkövetőt, Esterházy Pétert, és közölte vele, hogy mindenütt van legnagyobb (még a fociban is), de olyan, hogy legnagyobb magyar író nincsen. EP igazat adott neki, és soha többé nem mondott ilyet.
Bár inkább Móricz ürügyén van jelen, Mán-Várhegyi mégis József Attiláról kezd beszélni, meg arról, hogyan magasodott mitikus alakként generációjának gyerekkora fölé. Az Attilázás náluk sem volt ismeretlen, minden diák próbált választani egy ikont a századelőről, ám ő úgy érezte nem tudja megközelíteni a költőt. Az életrajz, a nők, a neurózis sokáig lebonthatatlan falat emeltek köré. Amikor 5-6 évesen felolvasták neki a Hét krajcárt vagy a Fillentőt, a korábban hallgatott mesék folytatásának gondolta őket, ám a durvaságuk erősen hatott rá. Hatott a hatodikos korában jegyzett novelláira is, amelyeket körüllengett, sőt erősen át is járt Móricz szelleme: a szereplők vagy egymást ölték meg, vagy a körülmények áldozatai lettek. Tanárnője hatásvadászatnak bélyegezte a szöveget, Mán-Várhegyi írásait később mégis magnetikus erő vitte Móricz felé. Szilasi is az általános iskolában ismerkedett meg a Móricz-novellák gyereklélekre gyakorolt hatásával. Nem is tetszett neki se a Hét krajcár, se a Barbárok, se az, hogy ennyire szomorú volt az élet a proletárdiktatúra előtt, és úgy véli, talán még jobb ember is lenne, ha nem állja az útját már egész fiatalon a móriczi szomorúság és a „bekajolható” szocialista kánon. Aztán a nyolcvanas években jött Esterházy, bebizonyította, hogy Móricz máshogy is olvasható, és még tanácsot is adott, mit kell csinálni, hogy ne fájjon. József Attilát a gimnáziumi magyartanára olvastatta vele, aki ugyan sosem Attilázott, de lélekben valószínűleg ilyen és ehhez hasonlóan bizalmas viszonyt képzelt a költővel. Réz Pálnak igaza volt, amikor kijelentette, hogy József Attila az univerzum legnagyobb költője, vallja Szilasi, ő máig előveszi, ha szomorú, vagy ha túlságosan vidám.
Hiába ismert olyanokat, akik személyes kapcsolatban voltak vele, Mészöly Miklóson kívül Nádas környezetében senki sem Attilázott. Ő nem azért nem szólította Attilának (se Pistának), mert az Attila név nem létezik, Mészölynél pedig mindig rákérdezett, hogy mégis kire gondol. '56-ig még iskolai kellemetlenségi kultusz sem íródott rá, a tanerő kerülte, tanárnőjének, (egy másik) Galgóczi Erzsébetnek nem volt bejárása se hozzá, se Móriczhoz.
Nádasnak viszont a családi, baráti, mozgalmi kapcsolatrendszeren keresztül már egészen korai bejárása volt például a piroskötetes Cserépfalvi-kiadáshoz, majd később szinte mindenhez. Harmincéves korára még a gondolkodását is újra kellett strukturálnia, mert csak úgy tudott gondolkodni, ahogy József Attila. Móricz későbbi felfedezés, francia unokatestvére, Yvette mutatta be őket egymásnak, sőt „erőszakolta rá” egyiket a másikra. Neki akkoriban Jókai volt a kedvenc prózaírója, de hiába akart minden elolvasni tőle, szülei nem tudták elépakolni a százkötetes életművet. A francia kapcsolat próbálta eltéríteni a fiús hülyeségektől (ti. Verne, Jókai), bár Nádas szerint a fiús hülyeségekkel szembeni ellenérzése annak volt köszönhető, hogy francia anyanyelvűként nem volt meg a kellő nyelvi fantáziája hozzájuk. A Rózsa Sándorba ugyan beletört a bicskája, de később minden jó volt: a Barbárok volt a legjobb, meg a Sárarany, meg az Árvácska és a Légy jó mind halálig, ami már nem is csak a legjobb volt, hanem az abszolút.
Felnőttfejjel nagyon kevés Móricz-könyvet olvasott újra, az pedig egészen a konferenciáig eszébe sem jutott, hogy Móricznak és József Attilának köze lehet egymáshoz. Pedig van közük, méghozzá az, hogy nekik a legmagasabb a szociális felelősségérzetük. (Kosztolányié „halk fütty”, Babitsnak nincs olyan.) Ez a szociális felelősségérzet a prózaírónál és a költőnél az alkatukból kifolyólag máshogyan nyilvánul meg. József Attilánál leginkább a katasztrófák sorozatából fakad, Móriczot a saját tapasztalati működtették, és a lehető legnagyobbat teljesítette a korszakban. (Kosztolányi helyezkedett, Babits fel volt fuvalkodva.) Nagy igazságtalanság a sorstól, hogy egy prózaíró nem lehet buta, vallja Nádas, kell hogy legyenek neki filozófiai, antropológiai, teológiai elképzelései, tudnia kell, hogy mi történik két ember között. Szerinte fantasztikus, hogy két olyan ember is van a magyar irodalomban, akikben ekkora szociális érzékenység munkált, ráadásul azokban az időkben tudták ezt érvényre juttatni, amikor legfeljebb a kommunistáknak volt szociális érzékenysége, és úgy, hogy belőlük nem lett se kommunista, se más. Móricz tematikailag túlgyőzte magát, hirdet ítéletet Szilasi, bár nagy erénye, hogy nem azért írt, hogy olyanok helyett szóljon, akik nem tudnak beszélni (itt kérne szót ismét Esterházy, ezúttal Tar Sándor ürügyén), mert az ilyesmi sosem túl szerencsés projekt. A móriczi hősöknek nem kell hangot adni, van nekik saját hangjuk. Van-e olyan író, aki nem győzi túl magát, dobja fel a labdát Nádas, utalva például Petőfire, aki nem tudott olyan fiatalon meghalni, hogy megússza a dolgot.
A Barbárok megjelenése után Kosztolányi „pusztai barbár nyelvtanról” és nyelvi brutalitásról beszélt, idézi fel Bazsányi, majd a Móricz-féle nyelvi bátorságról kérdezi az asztaltársait. Móricz nem mondja, hogy a szegénység átmeneti állapot, kezdi Szilasi, hanem ráteszi a nagyítót. Ő maga annyira megutálta a szocialista kánont, hogy sokáig, sőt az előző félévig egyáltalán nem olvasott Móriczot. A Rózsa Sándort azonnal csodálatosnak találta, bár lehet, hogy csak azért mert előtte a Moby Dicken rágta át magát. Szegeden egyébként nincs túl jó híre a könyvnek, mert Móricz rosszul tanulta meg a tájszólást Bálint Sándortól. Móricz-olvasás közben Szilasi úgy érezte, hogy a szerzőnek két külön nyelve van, az egyik, amit Budapesten használ, a másik pedig a saját nyelvjárása, amit akkor sem tud levetkőzni, ha történetesen épp a szegedit próbálja rekonstruálni. Szilasi saját nyelvjárása már csak akkor jön elő, ha az édesanyja közeledik felé.
Mán-Várhegyi Rékának annyira tetszett a tájszólás szövegbe emelése, hogy ő is megpróbálkozott valami hasonlóval, ám hatodikos tanárnőjének ezzel sem lopta be magát a szívébe. Amit Móricznak lehet, azt neki nem, hangzott az ítélet. A tanárnő véleményében mások is osztoztak, később pedig már maga is így vélekedett. Ma nem tud elképzelni olyan szöveget, amiben rögzítve van a tájszólás, mert túl direkt eszköz, és ő már úgy nevelkedett, hogy nem engedhet meg magának ilyen fokú direktséget. Úgy érzi, a sokkhatás csak akkor jelentkezik, ha messzebbről közelít valamihez, és nem egyszerűen közli a szörnyűséget. A tájszólások eltűntek, nem használják őket, folytatja Nádas, majd a német és a svájci irodalmat hozza ellenpéldául. Minden generáció szembesül vele, hogy nincs tájnyelv, de olyan sincsen, hogy magyar nyelv, mert a nyelv túlságosan is sokféle.
Nádas szerint Móricznál és József Attilánál nemesebb nem nagyon volt, minden szavuk nemes, még azok is, amelyek Gyömrői Editet kurvaanyázzák. Móricz antropológus volt, nem tehetett mást, mint hogy mindent leírt, és ebbe a mindenbe a testi örömök is beletartoztak. Ha le kellett menni a kávéház mosdójába maszturbálni, akkor le lett menve, ám ezt nem obszcenitásnak kell tekinteni, hanem egy magányos férfi örömszerzési akciójának. Az ember fej alatt is létezik, emlékeztet Nádas, és a fejnek minden testrésszel van dolga. Szilasi is úgy véli, hogy az lett ábrázolva a szövegeikben, aminek ábrázolva kellett lennie, de ez nem azt jelenti, hogy mindent ábrázolni lehet. A rövidpróza ilyen szempontból veszélyesebb, ott nagyon könnyű belecsúszni a megmondásba, és ezzel Bazsányi és Mán-Várhegyi is egyetért. A regényben fel lehet állni a sokatmondás okozta elhasalásból, a novellában már problémásabb, véli Bazsányi, Mán-Várhegyi Réka pedig a személyességhez való viszony változásáról beszél: a nyugat-európai prózairodalomban például már nem jelent egyet az önéletrajzisággal, megszűntek a határok és „az önéletrajz boldogan menetel a fikcióba.”
Mi írható tovább a József Attila-i hagyományból, tereli a szót a show nagy részét ellopó Móricztól József Attilára Bazsányi. Szilasi szerint a titok abban áll, hogy a költő milyen eszközökkel vesz rá, hogy sokáig figyelj a szövegre, és még akkor is elővedd, ha nagyon sok versét kívülről-belülről tudod. Verselemzések helyett verseket kellene memorizáltatni a gyerekekkel, vázolja versoktatási reformjait Mán-Várhegyi: ha így történt volna, amikor ő volt diák, akkor talán hamarabb jutott volna el a versekig, ahelyett, hogy a verselemzéseket és az életrajzot kerülgeti.
