Fotó: Németh Dániel
Mona Eltahawy egyiptomi-amerikai író, újságíró évek óta küzd az arab világ nőket elnyomó és kizsákmányoló rendszere ellen. Célja elérni, hogy a nők végre megszabaduljanak a vallási és politikai fanatizmus mérgező elegyétől, amely szexuálisan és emberi mivoltukban korlátozza és alázza meg őket. "Szálljanak ki a vaginámból, ha csak én nem akarom ott látni őket" - üzeni a konzervatív vallási és politikai vezetőknek. Korábban évekig a Közel-Keleten dolgozott tudósítóként. Az arab tavasz idején szakértőként a kairói tüntetésekről tudósított, 2011 novemberében az egyiptomi rendőrség fizikailag és szexuálisan is bántalmazta, eltörték a bal karját és a jobb kezét, és 12 órán át őrizetben tartották. Az élmények hatására írta meg A fátyol fogságában - Szexuális forradalmat az Iszlám világban című könyvét, amely egy bátor nő kiáltványa az egyenjogúságért. Eltahawy-val elfátyolozott feministákról, rendőri erőszakról és egyiptomi fociultrákról beszélgettünk.
Érzékeny időpontban jelenik meg a könyve Magyarországon. Itt vagyunk a menekültválság közepén, amikor hatalmas ellenállás van az emberekben a muszlim bevándorlókkal szemben. Nem tart attól, hogy a tabudöntögető gondolatait felhasználhatják majd azok, akik a menekültek ellen uszítanak?
Sajnos tényleg ez volt az egyik első dolog, ami eszembe jutott, mikor megtudtam, hogy magyarul is megjelenik a könyvem. Tudtam, hogy a rasszisták felhasználják majd a menekültek ellen a szavaimat. A menekültválság egy akut probléma, megértem, hogy sokan félnek, mert nem ismerik ezeket az embereket, a kultúrájukat. Kevésbé kritikus helyzetben is megtapasztaltam már, hogy a problémafelvetéseimet érvként használják olyanok, akikkel én semmilyen fórumon nem értek és érthetek egyet. A rasszista iszlamofóboknak csak két dolgot üzennék: igen, vannak problémák, és ezeket fel kell hozni és meg kell oldani. De attól én még nem fogok hallgatni ezekről, mert ők rasszisták és kirekesztők. Éppen ezért egyszerűen csak annyit szoktam üzenni a xenofób, iszlamofób jobboldaliaknak, akik szeretik a szavaimat felhasználni a muszlimok ellen, hogy menjenek a picsába. Kopjanak le. Ők nekem nem a barátaim, nem a szövetségeseim és pontosan tudom, hogy ők maguk sem foglalkoznak a nők jogaival. Ezek az emberek konzervatív, a szexuális szabadságot, a női egyenjogúságot, az egynemű párkapcsolatokat elítélő hipokriták, akik bőszen védenék az országukat a borzalmas arab férfiaktól, miközben pontosan ugyanolyanok, mint azok a muszlim, konzervatív, elnyomó muszlim férfiak, akikről én írok. A változásért harcolok, amely többé kevésbé minden országban elkezdődött vagy végbement. Magyarország is más most, mint volt ötven évvel ezelőtt, de máig konzervatív, vallásos országnak számít, ahol jobboldali kormány van és a női jogegyenlőségért is lenne még mit tenni.
Egyébként a menekültválság is egy feminista probléma: háború idején a nők és a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak. A szemben álló felek számára a nők teste egy második harctérré válik, amin keresztül kimutathatják erejüket, gondoljunk a történelem folyamán a nők ellen mindig is elkövetett tömeges szexuális erőszakokra. Ilyenkor nem azon kell vitatkozni, hogy ki milyen vallású, ilyenkor humanitárius segítségre, támaszra van szükség. A magyaroknak pedig csak emlékezniük kellene arra, hogy nekik is megvan a maguk menekülttörténete, nem is olyan régen őket fogadta be a többi ország.
Ugyanakkor ebben a válságos helyzetben a nők új feladatokkal találják szemben magukat, ahol nem biztos, hogy tarthatóak az addig fennálló családi szerepek. Sok nő hoz fontos döntéseket, mert krízishelyzetben megnő a beleszólásuk a döntésekbe.
Így van, a háborús helyzet egyrészt csatatérré változtatja a nők testét, de egyben lerombolja a tradicionális szerepeket is. A második világháborúban míg férfiak harcoltak, a nőknek előre kellett lépni és új szerepeket kellett találniuk: gyárban dolgoztak, pénzt kerestek. Vagy mint az algíri szabadságharc idején, nők is részt vettek a harcokban. De nézzük meg, mi történik a háború után. Hazamennek a férfiak és minden visszatér a normális kerékvágásba, azaz ezek a nők vissza vannak küldve a konyhába. Ez történt most az arab tavasz idején is: a nők is ott voltak a tüntetéseken, harcoltak Mubarak ellen, és most hazazavarnák őket. A közterek ugyanis a férfiak uralma alatt vannak, nőknek ott nincs keresnivalójuk, vagy ha kimerészkednek, magukra vessenek, ha megtámadják őket.
Mona Eltahawy: A fátyol fogságában - Szexuális forradalmat az iszlám világban
Fordította: Farkas Eszter, Libri, 2015, 290 oldal, 3490HUF
Hogyan lett feminista egy muszlim országban?
Muszlim családban nőttem fel, ahol a szüleim azt tanították nekünk, hogy az életben a legfontosabb dolog a tanulás. A családunkban apám és anyám egyenlőek voltak, és sosem mondták nekem, hogy mást kéne tanulnom, mint a bátyámnak. Mindenkinek tanulni kellett. Pont. A szüleim orvosok, azért hagytuk el gyerekkoromban Egyiptomot és költöztünk Angliába, hogy megszerezzék a PhD-fokozatot. Tizenöt éves voltam, amikor elköltöztünk Szaúd-Arábiába, mert a szüleim ott kaptak munkát az egyetemen. Ott egy egészen másfajta iszlámmal találkoztam és szó szerint sokkolt az, hogy ők is muszlimnak tartják magukat és mi is azok vagyunk. Az elnyomás és a vallási fanatizmus mérgező elegye hatott át mindent, én pedig annyira megijedtem ettől, hogy rögtön feminista lettem, bár ekkor még nem tudtam hogy az vagyok, hiszen nem ismertem ezt a szót. Csak később mikor egyetemre kerültem és rátaláltam néhány feminista alapműre a könyvtárban. A szaúdi egyetemnek nincsen gender szakiránya, semmi sem indokolta, hogy ezek a könyvek ott legyenek. De mégis volt egy szaúdi professzornő vagy könyvtáros, egy feminista, aki odatette ezeket.
Bár kamaszkora óta feministának vallotta magát, mégis majd kilenc évig ön is fátylat viselt. Miért?
Tizenhat éves voltam, mikor felvettem a fátylat. Nehéz időszak volt ez számomra, zavart a testi fejlődés, zavartak a férfiak illetlen tekintetei, többször volt, hogy idegen férfiak tapogattak az utcán. Borzalmas volt. A tinilányok szerte a világon hordanak bő ruhákat, hogy elrejtsék magukat, mert a társadalom így működik. A köztereket a férfiak uralják, természetesnek veszik, hogy joguk van megnézi, megtapogatni a nőket. Azt gondoltam, a kendő majd megvéd ezektől, de nem így volt. Nem a nőknek kell elrejteni magukat, hanem a férfiaknak kell felelősséget vállalniuk a viselkedésükért. Nyolc évig tartott, mire letettem a fátylat. Feminista voltam és fátylat hordtam, büszkén hirdettem, hogy nekem jogom van eldönteni, hogy hordok-e kendőt vagy nem. De aztán nagyon nagy harc árán beláttam, hogy ha olyan könnyen hoztam meg azt a döntést, hogy viselem, miért olyan nehéz letennem? Hiszen elvileg mindkettő az én saját döntésem. Ma már azt gondolom, hogy a kendőviselés vagy bármilyen fajta elfátyolozás nem lehet feminista döntés. A fátyol üzenete: a nő szerény és engedelmes. Egy feminista egyik sem ezek közül. A szerénység és tisztaság olyan kívánalmak, amelyeket csak a nőktől várnak el, és ha egy elvárás csak az egyik nemet érinti, az nem lehet feministaként elfogadható. Minden vallás diszkriminálja a nőket és mind a testük megszállottja. Az ultraortodox zsidó közösségekben a nőknek parókát és egész testüket elfedő ruhát kell hordaniuk, a katolikus apácáknak szintén el kell takarniuk a hajukat, hogy tisztaságot és szerénységet sugározzanak. Ahogy a rasszistáknak is volt egy üzenetem, a vallások számára is van: szálljanak ki a vaginámból, hacsak én nem akarom, hogy ott legyenek.
És hogyan győz meg egy másik nőt arról, hogy nem jó, hogy fátylat visel. Egyáltalán, próbál hatni a környezetében azokra, akik hordják?
Mivel én is sokáig viseltem a fátylat, értem és megértem, mennyiféle oka lehet, hogy egy muszlim nő elfátyolozza magát. Ott van például az anyám, aki annak ellenére, hogy művelt orvoskutató, vallási okokból viseli. A nővérem, aki jelenleg Amerikában PhD-zik a rasszisták elleni fellépés jelképeként viseli, így mutatva ki, hogy muszlim vallású. Ez máris két ok a sok közül. Míg ma az egyiptomi nők kilencven százaléka hord kendőt, negyven évvel ezelőtt ez pont fordítva volt. Akkoriban csak egy elenyésző kisebbség viselte. Mára sokan érzik úgy, hogy egyszerűen nincs választásuk, a környezetükben mindenki hordja, ott van rajtuk a nyomás, sokakat folyamatosan vegzálnak, ezért, természetes, hogy el fogják végül fátyolozni magukat, csak hogy végre békén hagyják őket. Vannak, akik az utcai támadások ellen védekeznek így. Ebből is látható, hogy ezeknek az okoknak a legkevesebb közük a valláshoz van. A fátyol mára egy akkora szimbólum lett, hogy szerte a világon a muszlim nőket egyedül ez reprezentálja. Ezért is lett az könyvem angol címe az, hogy Fátylak és szűzhártyák (Headscarfs and hymens), mert mára a nőket egyedül erre a két dologra redukálják, mindenkit az érdekel, hogy mi van a fejükön és a lábuk között. A nőknek fel kell ismerniük, hogy ők uralják a testüket, nem az egyház, nem az állam, nem az apuk vagy a férjük. De ahogy mondtam, megértem, ha valaki fátylat hord, ám ettől még nem kell egyet is értenem vele.
KENDŐVISELÉS AZ ARAB VILÁGBAN
Ahogyan az arab kultúra rendkívül sokszínű és szerteágazó, úgy a vallásos kendőviselésnek is megannyi módja van vallási irányultságtól, földrajzi területtől és kulturális, nemzeti háttértől függően. Az alábbi felsorolásból megismerhetjük a leggyakoribb kendőviselési módokat. (Forrás: Közel a kelet blog, ahol még több részlet olvasható a témában)Hidzsáb a megfelelő öltözködés és viselkedés összességét (férfiaknak és nőknek egyaránt), és a két nem közti kommunikáció vallás szempontjából elfogadható irányelvét értik alatta; valamint nagyon sokan használják a kendő szó szinonímájaként, bár az eredeti jelentése nem kendő. "A Koránban összesen hétszer szerepel a szó, és egyszer sem ruhadarabot jelöl, hanem valamiféle takarásra, válaszfalra, függönyre utal konkrétan vagy átvitt értelemben.
Ruhadarabként a Korán két szót említ: khimár és dzsilbáb. Ebből kifolyólag sokan khimárnak nevezik a kendőt illetve azt a nagy alakú leplet, ami a fejtetőről indul és leér derékig vagy akár bokáig, ám az arcot nem takarja. Egyiptomban ezt a nagyobb méretű kendőt sokan tarha néven emlegetik. Közismert szó még az abaja, amit tulajdonképpen minden hosszú, egyrészes ruhára használnak, amit anyagában és mintázatban hozzáillő kendővel árulnak. Egyiptomban a kendőre vagy a hidzsáb (kairói dialektusban higáb) vagy az előbb említett tarha szóval utalnak."
Csador A szó maga perzsa eredetű, szabását tekintve egyszerű: "egy félkör alakú lepel, aminek sem ujja, sem nyaka, sem gombja nincs; viselője magára tekeri, maga előtt összefogja, és egyfajta köpenyként használja akármilyen lengébb öltözetének eltakarására. Attól függően, hogy tulajdonosa hol fogja össze, a csador alkalmas lehet a nő arcának eltakarására is."
Dzsilbá a fejtetőről indul, és leginkább abban különbözik a csadortól, hogy elöl valamilyen mértékben össze van varrva és van szabott-varrott ujja a karok számára. A dzsilbáb alá ugyanúgy alá kell öltözni, mint a csador alá, mert a mellkast, a hajat és sokszor az alkart is szabadon hagyja.
Burka Az az egészalakos lepel, ami eltakarja a nőt a feje búbjától egészen a talpáig, nem hagyva szabadon még a szemét sem.
Nikáb Az arctakarásnak egy másik módja az, hogy "az arcot szabadon hagyó öltözék-kendő kombináció mellett az illető nő egy ruhadarabot köt az arca elé. Ezt nevezik Egyiptomban és sok más arab országban maszknak, azaz arabul nikábnak."
A Mubarak elleni forradalom idején az egyik tüntetésen megtámadták önt, a hatóságok eltörték mindkét karját és a fogdában szexuálisan zaklatták. Ön egy nagyon bátor, harcos, eltökélt nő. Mégis volt olyan pillanat, amikor megtört az átéltek miatt?
Egyáltalán nem törtem meg. Sőt, inkább még elszántabb lettem. Én nemcsak magamért küzdök, hanem minden nőért, akit bántottak, mert sokuknak nincs lehetőségük felszólalni. Mikor a rendőrök eltörték mindkét karomat és a fogdában szexuálisan zaklattak, csak még inkább megerősödtem a hitemben, hogy küzdenem kell ellenük. Amúgy is egy dühös nő vagyok, de ettől még dühösebb lettem. Mindig mondom, szeretem a dühös nőket, mert ők szabadok. A társadalom kedvesnek, tisztelettudónak, udvariasnak neveli a nőket. Én azt mondom, francba a kedvességgel és az udvariassággal, mert semmit sem érek el, ha azt mondom, kérlek titket, hadd legyek szabad. Én kivívom a szabadságomat, követelem a szabadságomat. Amikor megtámadtak, mindaz, amiért addig küzdöttem még valóságosabbá vált. Szimbolikus volt, hogy íróként a karjaimat törték el. Három hónapig voltam gipszben. Abban a csatában, ahol én is megsérültem, legalább negyvenen meghaltak és háromszázan megsebesültek. Legalább tizenkét nőt megerőszakoltak, de egyikük se lépett a nyilvánosság elé, a családjuk miatt vagy a szégyen miatt. Én helyettük is kell, hogy kiálljak. Nagyon sok interjút adtam a támadás után, így tudtam visszavágni a hatalomnak, a médiát használtam fel. Beszéltem a szexuális támadásokról és visszaélésekről, mindarról, amit a rendőrök tettek velem, mert nyilvánosságra kell hozni, mit tettek a hatóságok azok ellen a bátor nők ellen, akik szembeszálltak velük. Ezek a nők szobrokat érdemelnek, ehelyett megtámadták őket és mindenki hallgat erről a borzalomról. Az arab tavasz nem a nőkről szólt, nem a női egyenjogúságról. Ezt a forradalmat férfiak robbantották ki a férfiakért és a nők önzetlenül csatlakoztak hozzájuk, kiálltak értük, majd végül ők fizettek meg az egészért.
Elfogadhatatlan, hogy a társadalom és a hatalom a szexet használja fel a nők elleni küzdelemhez, aztán pedig megtiltja nekik, hogy akár pozitív, akár negatív értelemben beszéljenek a szexről. De engem nem fognak elhallgattatni: beszélek arról, hogyan támadtak meg, de beszélek az örömről is, a vágyról, a jogaimról, arról, hogy jogom van a szexhez akkor amikor én akarom, akivel én akarom, házasságban vagy azon kívül, heteroszexuális vagy homoszexuális kapcsolatban.
Sikerült valamifajta jogi elégtételt szerezni a támadás után? Beperelte a rendőröket?
Igen, megpróbáltam. Egy feminista csoport állt mellém, elindítottuk a jogi folyamatot: beadtam a röntgenfelvételeket, az orvosi szakvéleményeket, a műtétemről szóló zárójelentést, de a bíró, aki még Mubarak idejéből maradt ott, az egészet elutasította. Azóta se kért tőlem senki bocsánatot, nem történt semmi. De ez csak még eltökéltebbé tett, megírtam ezt a könyvet például és a nyilvánosság erejével küzdök ellenük.
Mik a további tervei?
Egyrészt szeretném megismerni és segíteni az egyiptomi civil szervezeteket, akiket a hatalom egyre jobban próbál ellehetetleníteni. A másik álmom, hogy sikerüljön egyfajta együttműködést kiépítenem az egyiptomi futballultrákkal. Meglepő választás lehet, de ehhez tudni kell, hogy az egyiptomi ultrák teljesen apolitikusak. Ők voltak azok, akik a legprofibban összefogták a rendőrség elleni harcokat a tüntetések idején. Több jó barátom is van köztük, azóta is mindig mondom nekik, hogy mennyire fantasztikusnak tartom azt, hogy milyen gyorsan felépítettek egy hatalmas, országos hálózatot a forradalomkor, pillanatok alatt hozták össze a tüntetéseket. Tudom, hogy a tagok nem figyelnének rám, nem érdekli őket, amit mondok, de ha csak egyet is meg tudnék ismertetni a feminista törekvéseinkkel, akkor elindulhat egyfajta változás, ugyanis a fiatal fiúk hallgatnak rájuk. A férfiaknak pedig egymást kell meggyőzniük és megváltoztatni a gondolkodásukat. Emellett országos kampányt szeretnék indítani a szexuális erőszak ellen. Több fronton, női szervezetekkel karöltve, megmozdulásokat szervezve. Mára végre megszületett Egyiptomban is a szexuális erőszak elleni törvény, most már el lehet indítani az eljárásokat. Vannak terápiás csoportok is, akik segítséget tudnak nyújtani a megtámadott nőknek. Egyszóval egy ernyőszervezetet szeretnék létrehozni, amely összefogja ezt a sokféle törekvést. Ezért költöztem vissza Amerikából Egyiptomba, hogy ezen dolgozzam.
