James McAvoy a Mocsok című filmben
Lop, csal, hazudik, rágalmaz, kihasznál, átejt, kijátszik, megaláz – Bruce Robertson nyomozó személyében Irvine Welsh megalkotta a tökéletes antihőst, a pia-, szex- és kábítószerfüggő huszadik századi rittert, aki a szegények és elesettek megmentése helyett, ha alkalma adódik, még beléjük is rúg egyet, de csak miután kiforgatta a zsebeiket. Túl egyszerű lenne azonban szimpla drogos-káromkodós könyvnek bélyegezni a Mocsok című regényt, amely egy rasszista indíttatásból elkövetett nyomozás krónikája mellett egy opportunista rendőr lelki-szellemi mélyrepülését is Welsh-hez méltó karcossággal és alapossággal dokumentálja.
„Bruce, te egy utálatos, ostoba vénember vagy. Ezenfelül nagy valószínűséggel alkoholista is, meg az Isten tudja, mi minden még. Az a fajta szánalmas alak vagy, aki sebezhető, gyenge, buta nőkre vadászik, hogy a romokban heverő egóját tatarozgassa. Egy roncs vagy. Valahol eltévedtél, haver (…)” – ezekkel a szavakkal jellemezte egyik kollégája Bruce Robertson őrmestert, és nem is járt annyira messze a valóságtól. A teljes kép ugyanis sokkal sötétebb és mocskosabb, mint ahogy azt a kedves kollégák a legvadabb álmaikban képzelték volna. Robertson kívülről egy, a saját szabályrendszere szerint élő, kemény zsaru, aki ha kell, életet ment, vagy éppen kiborult rendőrfeleséget vigasztal. Azt már csak tényleg az igazán beavatottak tudják, hogy egy perverz állat is, aki a reggeli kokaint délelőtt whiskyvel öblíti le, de csak miután lezavart egy fojtogatós menetet valamelyik haverja feleségével.
Irvine Welsh: Mocsok
Fordította: Bus András, Trubadúr Kiadó, 2014, 496 oldal, 3392 HUF
Nem élteti más, csak az előléptetés (a tényt, hogy felesége faképnél hagyta a lányával, a legtöbbször igyekszik teljesen kizárni a tudatából), ennek érdekében pedig az összes piszkos kártyáját hajlandó kijátszani. Igazi szarkeverő, aki élvezettel ugrasztja egymásnak a kollégákat, majd kényelmesen hátradőlve figyeli, ahogy azok egymás vérét szívják: „Úgy tűnt, kénytelenek leszünk lepaktálni ezzel az emberrel, mert ha nyíltan szembeszállunk vele, az felkelti a gyanúját, de végül kifizetődőnek bizonyult a stratégia, hogy csendben megkerestük a gyengeségeit, és titokban áskálódtunk ellene. Továbbra is félre kell tennünk az iránta érzett undorunkat, hogy eredményesek legyünk ezen a téren”. A nyomozás alapvetően csak egy mellékszál az egész sztoriban, szükséges rossz, melynek farvizén – Robertson legalábbis ezt reméli – végre felügyelővé léphet elő. A testében növekvő, csillapíthatatlan éhségű galandféreg ugyanakkor jobban megkeseríti a mindennapjait, mint az Edinburgh sikátoraiban, lepattant lakásaiban lebzselő gyilkosok, spiclik, dílerek.
Személyében a kortárs irodalom egyik legvisszataszítóbb figuráját alkotta meg Welsh, aki azonban annyira a végletekig fokozza az abszurditást, hogy azon időnként már tényleg csak röhögni lehet. Robertsont teljes szívvel lehet utálni, viszont egy szimpla káromkodós, perverz sztoriként nagyon nagy hiba lenne elkönyvelni a regényt. Welsh nagyon jól mozog a különböző nyelvi regiszterek között, és ez még akkor is igaz, ha főleg a tahó, nyilvánvalóan beteg Robertson szemszögéből, az ő lelki-nyelvi univerzumából nő ki a történet. A Mocsokban egyértelműen körülrajzolhatók azok a toposzok, amelyek amúgy is Welsh sajátjai (erőszak, rasszizmus, pornográfia, drog, függetlenség, Skócia), maga a cím pedig többszörös metaforaként értelmezhető. Amellett, hogy nyilvánvalóan az alvilági mozgásokra, a rendőrségi visszaélésekre, valamint az utóbbiban élenjáró főszereplőre (illetve az őt körülvevők többségére) is illik, kategóriacímkeként a Robertson testét és lelkét szétdúló folyamatokra is nagyon szépen rásimítható. A regény egyik legerősebb része, amikor Robertson eljut a leépülésnek egy olyan pontjára, ahonnan egészen egyszerűen már nincs visszaút, ezért is fájó, hogy az ok-okozati összefüggéseket Welsh elég bénán, a Robertson beleiben tanyázó féreg útján világítja meg. Persze lehet azon mélázgatni, hogy akkor ez most a tudatalatti kivetülése vagy sem, de ez sem menti, hogy Welsh ezt a részt eléggé odakente, és a múltbeli eseményeket a szövegfolyamba nem illő didaktikussággal idézte újra fel.
Persze nem emiatt fogunk emlékezni erre a sztorira. Welsh ugyanis piszok jól ír, prózája még tizenhat évvel az eredeti megjelenés után is lendületes, friss, szavai pedig ugyanúgy kopognak, mint kivert fogak valamelyik sötét, edinburgh-i sikátor kövezetén.
