A kiűzetés, az idegenné válás, a történelem véres és esztelen mészárszékének való abszurd kiszolgáltatottság könyve. Remek regény, megrázó olvasmány, egyéni hangvétel, szikár stílusbiztonság – ezek a mondatok kavarognak bennem Jenny Erpenbeck művének olvastán.
Jenny Erpenbeck: megy, ment, elment
Fordította: Blaschtik Éva, Park Könyvkiadó, 2017, 308 oldal, 3490 HUF
A megy, ment, elment főszereplője, Richard élethelyzete önmagában is regénytéma lehetne: több évtizedes klasszikafilológusi, egyetemi pályafutás után éppen nyugdíjba megy, kijelöli utódját, kiüríti szobáját, szelektálja felgyűlt papírjait, összecsomagolja könyveit, megtartják a búcsúbulit – aztán összekötözött könyvespolcaival és telipakolt dobozaival magára marad szép, tágas, kertvárosi házában. Felesége már meghalt, szeretője régen elhagyta, rokonai nincsenek, a környéken lakó szomszédai-barátai többsége vele egykorú: Richard bölcs rezignációval veszi tudomásul, hogy immár rálépett az öregedés, elmagányosodás halálba vezető útjára.
Szépen tartja magát – gondos listákat vezet napi teendőiről, figyel magára és környezetére, bevásárol, kertet ápol, magánkönyvtárat rendez, és el-elmereng emlékein: miképpen maradt kisgyerekként mintegy véletlenül életben, amikor a II. világháború vége utáni kaotikus helyzetben egy zsúfolt pályaudvaron elszakadt anyjától, és egy szovjet katona a vonatablakon át adta vissza a megrémült asszonynak; miképpen élte felnőtt életét a fal által kettéosztott Berlin keleti részében, lassanként alkoholistává váló felesége mellett hogyan bonyolódott plátói és nagyon is érzéki szerelmekbe; miképpen vált számára alapvetően elbizonytalanító élménnyé a fal leomlása; miképpen tétovázik városa nyugati részének topográfiájában és örvendezik a fogyasztói társadalom kényelmi szolgáltatásai közepette; hogyan éli át egyik barátja kapuzárási pánikját, a másiknak pedig rákbetegségét. E bonyolult és rendkívül érzékeny magánéleti szituációt azonban sajátosan ellenpontozza és keretezi a jelenkori történelem hullámverése, amely Berlinben mintegy partra vetett néhány tucat afrikai háborús menekültet, akik Richard szeme láttára hányódnak-vetődnek a város számukra (is) átláthatatlan tereiben.
Sátoroznak, tüntetnek, tiltakoznak, lepusztuló iskolában, aztán öregek otthonában szállásolják el őket, bárányhimlő-járvány tör ki közöttük, alszanak, főznek, olykor pedig őrjöngenek, pszichiátriára kerülnek. Richard, miután belébotlik egyik éhségsztrájkkal kísért tiltakozásukba, elkezdi követni sorsukat. Ő, aki fél életét az antikvitás tanulmányozásával töltötte, aki annyit olvasott törzsi háborúkról, vándorlásokról, egy nagybirodalom megszervezéséről, jogilag szabályozott diktatúrájáról, egyszer csak meghökkentően eleven elmével és nyitott megismerőkészséggel fordul a stúdiumaiból ismert események és népcsoportok utódai felé. A professor emeritus szakmai rutinjával és érett érdeklődésével veti magát az új kutatási témára: térképeket tanulmányoz, jogszabályokat olvas, kérdőíveket készít, és elkezd interjúzni a menekültekkel. Úgy viselkedik, mintha tudományos kutatást végezne – ily módon engedi a menedékszállás adminisztratív személyzete őt a menekültek közelébe –, de semmiféle publikációs vágy nem fűti, csupán a megismerés és megértés erósza és éthosza.
Az olvasó egy értelmiségi identitását létmódként megélő, autentikus figurát lát tenni-venni a cselekmény furcsán kiegyensúlyozatlan mozgásainak szövevényében. Merthogy a menekültek és az őket egyre szorosabban kísérő Richard életének ritmusa meglehetősen hektikus és kifürkészhetetlen: heteken át nem történik semmi, csak unalom és lézengés az alvás, főzés, biliárdozás pótcselekvései közepette, mely vegetálásból üdítő kiemelkedést a német nyelvtanfolyam foglalkozásai jelentenek – aztán hirtelen hír érkezik arról, hogy valahová ki- és átlakoltatják őket, ekkor hisztérikus hangú gyűlések következnek, aztán vagy költözés vagy nem; időnként valakik néhány hétre eltűnnek, majd visszatérnek, van aki, egyszer csak ordítva rohanni kezd és széttör néhány széket, van, aki pszichológushoz jár, van akit visszaküldenek a pszichiátriáról a kényszerszállásra valamilyen véglénnyé szedáló gyógyszerrel ellátva.
Richard pedig olvas, tájékozódik, jogászhoz megy, hogy átlássa e káosz mozgatórugóit, hogy azokat meg is találja az alapvetően befogadó és jóindulatú(nak aposztrofált) szűkebb és tágabb hazája (mindközönségesen: az EU) jogrendjében: az Olaszországban partot ért menekültek Németországban csak akkor kereshetnek munkát, ha öt évig megszakítás nélkül menedékjogot élveztek Olaszországban. A közbeeső időben csak három hónapos turista-tartózkodásra jogosultak Berlinben, aztán negyedévekre vissza kell térniük Olaszországba. Mindeközben annyi állami juttatást kapnak, ami éppen az utazásra elég – a lakhatást és étkezést ki-ki oldja meg, ahogyan (nem) tudja.
Richard mindegyik beszélgetőpartnere megegyezik abban, hogy dolgozni szeretne és iszonyatos emlékek hordozói. Egyiküket még gyerekkorában eladták a szülei rabszolgának, másikukért kamasz korában eljött az apja, hogy a nagyanya gondoskodásából magához vegye és férfivá nevelje, harmadikuk egész életében bármiféle munkát elvállal, hogy koldusszegény, földművelő családja ne éhezzen, negyedik társuk közössége megbecsült lakatosaként virágzó családja közepette boldogan élt – hogy aztán mindnyájuk ugyanazt élje át: egyszer csak katonák jelennek meg, gyilkolnak, fosztogatnak, menekülni kell, aztán csónakokban hányódni a tengeren, szomjan vagy éhen halni, megőrülni, tengerbe zuhanni, társaik és gyerekeik holtteste közepette partra vergődni – aztán soha többé otthonra nem lelni, érthetetlen utasításoknak megfelelve és tétlenségre kárhoztatva hol ide, hol oda költözni.
Ahogyan egyikük mondja: megérkezni csak úgy lehet, ha elmeséled a történetedet – de a történetekre csak Richard kíváncsi. Másikuk hangoztatja, hogy meg kell tanulni németül, mert ez a híd ebbe az országba. Járnak is buzgón egy csodálatos etióp tanárnő órájára, és míg az igeidőket tanulják (gehen, ging, ist gegangen), kiderül, hogy kik barátok, ki reménytelenül elszigetelt, ki labilis. Richard pedig figyel: egyikükkel kávézik, másikukat meghívja magához, hogy életében először zongorához ülhessen, van, akit elhív a háza körüli munkára, hogy fizethessen neki, földet vesz Ghánában, orvoshoz, jogászhoz jár, tájékozódni tanít, karácsonyozik új barátaival, átéli, hogy egyikük megrabolja, hogy aztán szégyenében eltűnjön előle, tüntetést szervez, baráti körében munkát szerez, legvégül pedig, akit csak tud, házába fogad, és immár afrikai szokások szerint étkezik velük együtt.
A napi segítségnyújtás aprólékos és empatív tevése-vevése közepette Richárd megállapítja, hogy tevékenysége alapvető motorja a reménytelenség. Mivel a menekültek haza- és önmagukra találása jogilag-politikailag, végelemzésben emberileg megoldhatatlan, nem tud mást tenni, mint az éppen felmerülő aktuális élethelyzetet elviselhetővé tenni. Mindeközben az olvasó belső hallása számára az egész történet mintegy nyelvi számkivetettségben szólal meg, lévén, hogy a szereplők éppen azért, hogy kommunikálni tudjanak, kénytelenek nem anyanyelvüket használni – Richard és új barátai általában angolul vagy olaszul beszélgetnek.
Az egész szituáció óriásmetaforájaként pedig az a kép és állapot értelmezhető, mely folyton vissza-visszatér a cselekményben: a kertvárosi tó, amelybe belefulladt egy úszó, és azóta sem találják a holttestét; így ezen a gyönyörű helyen a helybeliek immár nem csónakáznak, nem úsznak. A táj, a víz csodaszép, nyugalmas – csak éppen belakhatatlan, mert a mélyén bomlik egy hulla. A menekülteket Richard magában Tristannak, Apollónak, Mennydörgőnek nevezi, számkivetettségük mélyén pedig gyerekeik, szüleik, barátaik és ismeretlenek hekatombái hevernek. Beszélgetéseik során kiderül, hogy Richard hihetetlenül szerény és teljes egzisztenciális téttel rendelkező segítő tevékenysége mélyén az általa életveszélyes abortuszra kényszerített és boldogtalanná, ezáltal alkoholistává lett felesége iránti vezekléstörténet a motiváló erő.
A menekültek saját kultúrájukból és nem választott, hanem elszenvedett tragédiáikból adódóan élőhalottakként léteznek – a zombilét mélyén azonban ott lapul autentikus identitásuk, melyet az iszonyatos vakvéletlen miatt nem teljesíthetnek be. Az otthon lévők pedig az egyéni-esendő választásukból adódó sorsuknak mintha csak tétova felismerői, utólagos melankolikus reflektálói lennének. Van, akit az arctalanul embertelen történelem, van, akit késedelmeskedő önismerete és nárcizmusa tesz saját létében idegenné. A vigasz és otthonra lelés reménye tehát csak az idegenségben való közös létesemény fölismerésében rejlik – ha sikerül olyan visszafogott érzékenységgel, már-már csehovi mélységgel jelenvalóvá tenni, ahogyan ezt Erpenbeck regénye megteszi.
Szerző: Szarka Judit