A másság eleve lényeges témája volt a Marvel 1960-as évek eleji forradalmának. Nem minden esetben olyan progresszív vagy radikális értelemben, mint az X-Mennél, amiben a mutánsok a kirekesztett kisebbségek metaforái lettek, de a fősodorbeli szuperhőstörténetek kontextusán belül már a Fantasztikus Négyes tagjai és Pókember is „mások” voltak. Stan Lee vezetésével a kiadó olyan jelmezes héroszokat teremtett, akik a bűn ostorozása, az igazság keresése és az ártatlanok védelme mellett hétköznapi problémákkal küszködtek, ezzel pedig eleve beléjük kódoltak egy sor konfliktust és drámaiságot is. Ezeket a karaktereket így sokkal közelebb érezhették magukhoz az olvasók, mint az isteni Supermant vagy a milliárdos Batmant. Az X-Men megjelenésével megváltozott a szuperhősökről való gondolkodás: genetikai rendellenességeik miatt (illetve, ahogy később véglegesítették a koncepciót: az evolúció következő lépcsőfokai lévén) az X-ek bujkáltak a világ elől, zárt közösségként harcoltak az igazság és saját ügyük, vagyis az emberekkel való békés együttélés érdekében.
Próbáltál már nem mutáns lenni? – kérdezi Jégember anyukája fiától a második X-Men mozifilmben, amikor szembesül fia mutáns mivoltával. Na ekkor már minden nézőnek rá kellett jönnie, hogy az X-Men koncepciója mögött messze több húzódik a jelmezes szuperhősök szokásos igazságosztó missziójánál. Az 1963-ban startolt képregénysorozat, illetve az abban szereplő hőscsapat jelmondata nagyjából ez: védelmezik a világot, ami féli és gyűlöli őket. Mégpedig azért féli és gyűlöli őket, mert mások, mint a többség. A mutánslét ezekben a képregényekben nyilvánvalóan a mindenféle etnikai, vallási és szexuális másság megfelelője.
Könyves magazin 2014. nyár Színes, 96 oldalas magazin, csak könyvekről és írókról
Libri-Shopline, 2014, 96 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Van egy álmuk
Bár a csapat létrejöttének egyik fő oka megmosolyogtatóan prózai és gyakorlatias volt: Lee úgy akart létrehozni egy rakás új szuperhőst és szupergonoszt, hogy ne kelljen mindegyikükhöz külön eredettörténetekkel, laboratóriumi balesetekkel, radioaktív pókcsípésekkel és hasonlókkal előállnia. A sztori háttere kezdettől fogva erőteljesen rezonált az épp akkoriban csúcspontjára ért polgárjogi mozgalmakkal. Martin Luther King híres washingtoni beszéde, a „Van egy álmom...” csak hetekkel az első X-Men megjelenése után hangzott el.
Valószínűleg ez is segítette a karakterek és a való világ közti párhuzamok rögzülését. A telepata X Professzor, az X-Men alapítója lett Martin Luther King képregénybeli megfelelője, vagyis a mutánsok jogaiért való konfliktusmentes kiállás és a békés együttélés propagálásának élharcosa. Az ő nemezise, a fajtája jogaiért erővel küzdő, zsarnoki Magneto, a mágnesesség mutáns ura az ügy érdekében agresszívabb politikával, militáris eszközökkel fellépő Malcolm X metaforájává vált. Az X-Men lett az a szuperhőscsapat, amit üldöztek, megvetettek és gyűlöltek a genetikai mássága miatt – egy mainstream képregénytől ez meglehetősen progresszívnak számított a ’60-as években, de ha a képregénykultúra egészét nézzük, akkor sem találunk olyan címet, amely ilyen hosszú ideig ilyen konzekvensen kiállt volna a másság elfogadásának eszméi mellett.
Lee karakterei valamelyest még ellent is mondtak a koncepciónak, ugyanis az eredeti főszereplők, Küklopsz, Bestia, Jégember, Angyal és Jean Grey mind jó kiállású, fehérbőrű, amerikai tinédzserek voltak. A sorozat nem is lett valami sikeres, és a 70-es évek első felében az új sztorik írása és kiadása szünetelt. Aztán 1975-ben jött Len Wein és Chris Claremont – utóbbi 17 évig írta az X-Ment, és a másság motívumát minden korábbinál erőteljesebben szőtte bele a történetekbe. Wein és ő az egysíkú paletta színesítésével kezdték: a kanadai Rozsomáktól a szovjet Kolosszuson és a német Árnyékon át a kenyai Viharig egy sor különböző nemzetiségű és vallású karaktert vezettek be. Az ily módon erősen diverzifikált csapatról szóló képregény már sokkal határozottabban állt ki bármiféle másság képviselői mellett. Azóta pedig szép számmal vannak meleg karakterek is az X-Menben, és az első melegházasságon is túlesett a sorozat 2012-ben.
Súlyos témák: zsidó- és mutánsirtás, AIDS
Claremont volt az, aki árnyalta az addig egysíkú Magneto figuráját is: feltárta a múltját, és második világháborús holokauszt túlélővé tette őt, sokkal erőteljesebb motivációt nyújtva az emberi fajjal szembeni bizalmatlanságához. Bár az X-Men kezdettől fogva a metaforája volt mindenféle elnyomott kisebbség helyzetének, Magnetón keresztül az antiszemitizmus lett a sorozat második konkrét célpontja a feketékkel szembeni bigottság után.
Claremont egyik leghíresebb sztorija, a filmadaptáció alapját is adó, Az eljövendő múlt napjai (Days of Future Past) alternatív jövőjében játszódó részében például úgy irtják és zárják internáló táborokba a mutánsokat, ahogyan azt a háborúban a nácik tették a zsidókkal. 1988-tól hasonló szerepet töltött be a fiktív szigetország, a dél-afrikai apartheid parabolájává vált Genosha, ahol a mutánsokat munkatáborokban, rabszolgákként dolgoztatták. Miután az ezért felelő rezsimet megdöntötték, a zsidó-párhuzam tovább folytatódott: a hatalmat idővel átvették a mutánsok, és Genoshával megteremtették első saját, szuverén államukat.
Legkésőbb a 90-es évek elején a sorozat egy újabb kisebbséget szólított meg: amikor a mutáns Sarkcsillagról kiderült, hogy meleg, az LGBT közösségek is felfigyeltek az X-Menre. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy bár a Marvel mutánsainak különleges képességei pubertáskorban jelentkeznek – ami így szépen összeegyeztethető a szexuális éréssel, a melegek esetében pedig a külvilág meg nem értésével, ellenségességével és elzárkózásával –, valószínűtlen, hogy ezt a párhuzamot 1963-ban Stan Lee szándékosan injekciózta be a képregénybe. Ez azonban végül is lényegtelen: a párhuzam legitim, és azóta írók egész sora épített erre a motívumra. Az pedig már egészen biztos, hogy az 1993-ban indult Legacy vírus-sztori konkrétan az AIDS metaforája volt: az eleinte gyógyíthatatlan betegség a mutánsok közt kezdett pusztítani, majd átterjedt az ún. normál emberekre is.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2014. nyári számában jelent meg. Teljes terjedelmében elolvasható a magazinban.
