A Marvel Zombies létezése egyrészt teljesen magától értetődő, természetes dolog, másrészt teljesen abszurd, hihetetlen anomália. Mert nyilván egy Marvelhez hasonló cég is szívesen beleveti magát az aktuális divathullámba (zombikról beszélünk), ugyanakkor mégiscsak elképesztő, hogy képesek ezt úgy tenni, hogy a történetükben a rothadó arcú Peter Parker, full Pókember szerelésben, megeszi feleségét és nénikéjét. A látszólagos brandrombolás (persze Pókember karaktere sokkal nagyobb annál, hogy ilyesmi tényleg ártson neki – de a Disney valószínűleg nem siet majd ebből 150 milliós filmadaptációt forgatni) egy őrülten over-the-top, totálisan nevetséges szuperhős-zombi eposz keretein belül valósul meg, és egyfajta, paradox módon a mainstreamen belüli ellenkulturális bizarrsággal és perverz geek csiklandozással incselkedik az olvasójával. Haveri körben, pár pohár sör után vaskos röhögésmaratont idézhet elő az „és arról a képregényről hallottatok, amiben Pókember megzabálja Mary Jane-t és May nénit?” témafelvetés. 
A Marvel Zombies gyökerei az Ultimate Fantastic Four egy 2005-ös, Crossover című történetében találhatók. (Az Ultimate ugyebár a Marvel „másodlagos”, frissített, vagy ha úgy tetszik, remake-elt, univerzuma, ami itthon Újvilág címen futott.) Reed Richards kapcsolatba kerül egy párhuzamos világgal, és abban saját, idősebbik énjével (eleinte úgy tűnik, hogy a klasszikus Marvel Univerzumról van szó), aki a fiatal szuperhős-tudóst felfedezésre invitálja saját Földjére. Azt elfelejti közölni vele, hogy ezen a Földön már csak néhány egykori szuperhős él, akik durván két nap leforgása alatt felzabálták az egész emberiséget (ez mondjuk hihető), miután egy másik világból érkező vírus hordozója (a Sentry) landolt New York közepén – először nyilván pont a helyszínre kiszálló Bosszú Angyalai fertőződtek meg. Az éhes szuperhős-zombik most új világot keresnek, aminek húskészletét megcsapolhatják. A fiatal Reednek (az utolsó, meg nem fertőzött ottani „szuper”, Magneto segítségével) végül sikerül elmenekülnie ebből a rémálomvilágból – de ez csak a kezdet volt, mert Mark Millar háromrészes sztorija akkora sikert aratott, hogy a Marvel úgy döntött, a koncepciót külön minisorozatban viszi tovább. 
És ki is lett volna alkalmasabb ennek megvalósítására, mint Robert Krikman, aki a The Walking Dead írójaként nem csak az egész zombihisztéria origója volt, de ráadásul több szuperhősképregényt is írt a kiadónak? A 2005-ben és 2006-ban, klasszikus Marvel-borítók zombifikált verziójával megjelent, ötrészes széria ott folytatódott, ahol a Crossover véget ért. Az egykori, élőholt hősök (akiknek a tipikus zombikkal ellentétben minden intelligenciájuk, emlékük és képességük megvan) bizony éheznek, mert nem már maradt kit megzabálni. Pont jókor bukkan fel a bolygófaló Galactus – rajta talán elcsócsálhatnak pár napig.
A Marvel Zombies természetesen egy baromság, azt, hogy a sztori végére milyen pofátlanul debillé válik az egész, maga Kirkman is elismerte. Ettől függetlenül szórakoztató olvasmány: tele van teljesen elszállt poénokkal, ízléstelen gore-ral, gúnyos, ironikus és szatirikus karaktermomentumokkal (a Galactus elleni harc a klasszikus, heroikus küzdelmek vérbő, eszement paródiája), és persze van valami perverz élvezet abban, ahogy ikonikus szuperhősök embereket és más ikonikus szuperhősöket zabálnak fel premier plánban – Kirkman láthatóan szabad kezet kapott. Ha már egyszer úgyis zombikat csinálunk a bálványainkból, minek finomkodni? – gondolhatta a Marvel. Így karatézhatja le a féllábú és félkezű Fekete Párduc Magneto követőit, és így reagálhat a zombi Hank Pym Galactusnak a hírnöke, az Ezüst Utazó hollétére vonatkozó kérdésére azzal, hogy „ha arra a szürke fickóra gondolsz, hát, őt megettük”.
A Marvel Zombies óriási siker volt (amellett egyfajta kulturális különlegesség), gyűjteményes kötete a 2006-os bestseller lista második helyén szerepelt a V for Vendetta után. Nyilván jönnie kellett a folytatásnak, és a dolog itt romlott el. Az ötrészes széria önmagában egy remek kis groteszkség, de egyszeri poén: a második, szintén Kirkman által írt, szintén ötrészes, 2007 őszén indult minisorozatra máris elfáradtak a viccek, elfogytak az ötletek. És bár a felütés a maga totális röhejességében briliáns (a szuperzombik az egész univerzumukat felzabálták), az író elkövette azt a hibát is, hogy a sztorit megosztotta a zabagépek és az utolsó néhány, még ellenálló ember közt, holott az első széria vonzereje pont abban rejlett, hogy szinte végig megmaradt a címszereplők szempontjánál. Nem számított: vették az emberek, mint a cukrot.
A harmadik sorozattól már Fred Van Lente vette át az írói teendőket, és innentől kikoptak belőle a „sztárok”: a sztorik másod-, harmad-, és sokadrangú karakterek körül kezdtek forogni, párhuzamos világok közti, és időben való utazásokkal, Howard, a kacsával. Az utolsó, ötödik széria 2010-ben jelent meg (az eladási mutatók már közelében sem voltak az egykori értékeknek), de a Marvel Zombies ekkorra rég túlnőtt az alapcímen, és tekintélyes méretű franchise-zá hízott. Még a második mini előtt, 2007-ben, a Marvel összeállt az Evil Dead/Gonosz halott horrorfilmek képregényes licenszét birtokló Dynamite-tal, hogy John Layman megírhassa az ötrészes Marvel Zombies vs. The Army of Darkness-t, ami a két címbeli sorozat kiadók közti crossovere volt: Ash laza poénkodásokkal, slapstick humorral, puskájával és láncfűrészkezével szállt szembe a Marvel szuperhőseivel – meg persze a Necronomiconnal, ami végül a zombi-Hulk vécépapírjaként végezte. 2011-ben a sorozat kiterjedt a Marvel egy alternatív világára, a Squadron Supreme otthonára – a második mini (Marvel Zombies Destroy!) tavaly jelent meg. Ezen kívül a franchise szálai az évek során elértek más képregényekbe is (Deadpool, Black Panther, vagy egy crossover egy másik alternatív Marvel világgal, a Marvel Apes-szel, amiben a szuperhősök majmok).
Biztos fogunk még találkozni a szériával a jövőben, bár a feleségevő Pókember és társai történetét a 2009-es Marvel Zombies Return frappáns dimenzióközi loopba zárta. De hát a képregények világában bármi megtörténhet. 
