„Apám azt mondta, bármit, csak újságírást ne. Fellázadtam” – így hangzik a göndör hajával és kerek szemüvegével leginkább egy őrült tudósra emlékeztető Malcolm Gladwell rövid életrajza. Gladwell a kétezres évek elején vált újságíróból celebszociológussá, sőt poppszichológussá, és „intellektuális kalandregényeiben” azóta is hangzatos elméleteket magyaráz el közérthető módon. Munkamódszere abból áll, hogy megkeresi a kapcsolódási pontokat két kedvenc hobbija, az emberi történetek és az érdekes kutatások között, és párhuzamot von például Bill Gates és a Beatles vagy épp a mammográfia és a légierő közé. Bár első három könyvében külön fejezetekben foglalkozott a halállal, legyen az öngyilkosság, rasszista indíttatásból elkövetett gyilkosság vagy repülőgépbaleset, nem tartja magát frusztrált thrillerszerzőnek. Szerinte a katasztrófák sokkal többet elárulnak az emberi gondolkodásról és viselkedésről, mint bármilyen hétköznapi történés.
Életének ezen a pontján inkább Dávidként vagy inkább Góliátként definiálja magát?
A hivatalos válaszom az, hogy egyikként sem. Nem hivatalosan pedig azt mondanám, hogy a saját szakterületemen sokáig Dávidnak számítottam, de mára már eléggé elismert vagyok. Azt hiszem, sajnos Góliát lettem, ami azzal jár, hogy hamarosan valaki nálam fiatalabb és ambiciózusabb kerekedik fölém. Úgyhogy jobb, ha kezdek erre felkészülni.
Legfrissebb könyve, a Dávid és Góliát különleges emberek egész sorát sorakoztatja fel. Akad köztük kosarazni nem tudó kosáredző, diszlexiás szárügyvéd, mizantróp gyerekgyógyász. Hogyan talál rá interjúalanyaira? Esetleg ők találják meg magát?
Én találom meg őket. Számomra a könyvírás legérdekesebb része az interjúkészítés – leülni beszélgetni emberekkel, feltárni izgalmas tényeket, meglátni a sokszor valószínűtlen összefüggéseket. Próbálok olyan alanyokat felkutatni, akiknek egész életútja igazán izgalmas és tanulságos. A Dávid és Góliátban szereplő személyek nagy része nem ismert ember, azért választottam mégis őket, mert sorsuk valamilyen tanulságos jelenség példázata.
Malcolm Gladwell: Dávid és Góliát - Történetek esélytelenekről, avagy hogyan kényszerítsünk térdre óriásokat
Fordította: Hegedűs Péter, Takács Zoltán, HVG Kiadói Rt., 2014, 290 oldal, 3315 HUF
Hogyan kezdi a munkát? Egy már meglévő teóriához keres bizonyító erejű történeteket, vagy több esettanulmány összegyűjtése és vizsgálata után von le következtetéseket?
Mindkét irány lehet működőképes, de általában a számomra izgalmas témák és az alanyok vannak meg elsőként. Olyan ötletek és személyek, amik és akik további gondolkodásra, vizsgálódásra ösztönöznek. A következő lépés az interjúalanyok történeteinek lejegyzése, azt követően megfogalmazom a tézisemet, amelyhez elengedhetetlen a szakirodalom átfogó ismerete. Enélkül a gondolataimnak nem lenne intellektuális súlyuk. A szakkönyvek segítenek az egyedi általánossá tételében – például amikor Észak-Írország történelmét elemzem, akkor az többről szól, mint Észak-Írországról, a történet egy tipikus problémát, a hatalom legitimitásának problematikáját járja körül. Az esettanulmányok és az elmélet szorosan összefüggenek, ez a két oldal nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy jelenséget képesek legyünk több perspektívából szemlélni.
Korábbi interjúit olvasva feltűnt, hogy többször is hangsúlyozta, nem tekinti magát tudósnak. Mi a különbség a saját és egy átlagos kutató kutatási módszere között?
Számomra az igazi tudós az, aki önálló kutatást végez. Az én munkám abból áll, hogy kiindulópontnak veszek egy kutatási eredményt, majd azt újra elmondom, újradefiniálom, életközelivé teszem, néha pedig történetekkel illusztrálom. A kutatások elméleti szülőatyja általában nem én vagyok. Fontosnak tartom, hogy az írók megbecsüljék a kutatókat, és megértsék, mi is a két pálya közti különbség. Gondolatok összegzőjének, ismertetőjének és népszerűsítőjének tartom magam, és soha nem állítanám, hogy kutatási eredményeim önállóak lennének. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egyik vonal sem fontosabb a másiknál – egyszerűen különbözőek. Egy tudós képes egy rendkívül bonyolult és összetett elméletet teljes komplexitásában átlátni és felismerni, én pedig fogom ezeket az elméleteket, majd mindenki számára érthetővé teszem és kommunikálom őket a világ felé. A két irány alapvető különbözősége révén képes kiegészíteni egymást.
Írásaira és előadásaira is jellemző, hogy sokszor merész analógiákat alkalmaz. TED-es előadásában például a paradicsomszósz és a boldogság összefüggéseit boncolgatta. Mindig összefüggésekben gondolkodik, vagy azért fogalmazza meg így elméleteit, hogy a közönség számára érthetőek, kézzelfoghatóak legyenek?
Kicsit talán mindkettő. Azt hiszem, ez a gondolkodásmód valóban jellemző rám, részben viszont tudatos döntés eredménye is. Folyton az jár a fejemben, hogy hogyan tudnám az elvont, távoli elméleteket közelebb hozni a széles olvasóközönséghez. Arra jutottam, hogy furcsa, esetenként meghökkentő hasonlatok segítenek, fenn tudom velük tartani az emberek érdeklődését, meg tudom őket szólítani.
Az egyik leggyakrabban idézett elmélete azt vizsgálja, hogy nagy halként a kis tóban, esetleg kis halként a nagy tóban jó lenni? Konkrétabban: jobb-e jó tanulónak lenni egy középszerű egyetemen, mint az utolsók között lenni egy nagynevű intézményben. Ha hiszünk a kutatásoknak, amelyek szerint a nők gyakrabban becsülik alá saját képességeiket, mint a férfiak, akkor az elmélete ahhoz vezethet, hogy a magabiztos fiúk a jó egyetemeken kötnek ki, míg a kevesebb önbizalommal rendelkező lányok a középszerűeken.
Érdekes elgondolás, ez soha nem jutott még eszembe. Ha belegondolunk, ennek a feltevésnek két lehetséges kimenetele lehet. Tegyük fel, hogy én igen magabiztos fiú vagyok, és emiatt eléggé elszánt és öntelt ahhoz, hogy elhiggyem, képes vagyok a nagy tóban is megállni a helyem. De az is lehet, hogy a magabiztosságom azt mondatja velem, hogy mindegy, hol kötök ki, végül úgyis minden oké lesz, úgyhogy az sem baj, ha a kis tóban landolok. Alapvetően úgy gondolom, hogy az egyén saját céljaihoz fűződő viszonya határozza meg, hogy milyen egyetemre, főiskolára kerül. Van, akinek az a célja, hogy annyit tanuljon, amennyit csak tud, és van, akinek igenis számít az egyetem presztízse. Nem tudom, hogy ez utóbbi csoporthoz valóban több férfi tartozik-e, mint nő. Lehet, hogy igaza van, de még soha nem gondoltam rá. Igazából arra akartam rávilágítani, hogy ha számít a címke, hogy jó nevű egyetemre járunk, akkor ezért igen könnyen nagy árat fizethetünk. Tulajdonképp lehet, hogy a fiúknak valóban fontosabb, hogy rangos egyetemen tanuljanak, mint a nőknek.
Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Lionel Shriverrel, Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal
A nagy hal, kis tó elmélet csak az oktatással kapcsolatos döntéseinkre vonatkozik, vagy például a munka világára is alkalmazható?
Szerintem érdekes és hasznos lehet kipróbálni más kontextusban. Az ok, amiért elsősorban az oktatásra alkalmaztam, az, hogy a fiatalok tizenéves koruk végén és húszas éveik elején különösen érzékenyek. Ekkor alakul ki az önmagukról alkotott képük, amely velük marad életük végéig. Tehát ez életünk azon periódusa, amikor igen meghatározó, hogy hogyan pozicionálják magukat egy bizonyos csoporton belül. Sokkal jobb egy hierarchikus rendszer legalján lenni ötvenévesen, mint tizenkilenc évesen. Ebben az életkorban van ránk legnagyobb hatással az, hogy a barátainkhoz, csoporttársainkhoz képes hol helyezkedünk el azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán. A kialakulófélben lévő személyiség formálhatósága miatt gondolom, hogy a tó-hal elmélet szorosan köthető a felsőoktatáshoz, de természetesen más területen is releváns lehet.
Ennek alapján különösen érdekes a kötetben Caroline Sacks története, aki kiváló középiskolai teljesítménnyel került be az ország egyik legjobb természettudományi karára, ami végül túl erősnek bizonyult számára, és nem tudott diplomát szerezni. Könyve arra a tézisre épül, hogy az esélytelenek gyakran győznek, ez a történet azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja, hiszen Caroline nem lett Nobel-díjas tudós. Mikor győzhetnek tehát a Dávidok, és mikor nem?
A könyvemben megkülönböztetek kívánatos és nemkívánatos nehézségeket. Van olyan élethelyzet, amikor hasznos lehet, ha akadályokba ütközünk, és van olyan, amikor nem. Caroline Sacks esetében az akadály egyszerűen túl nagynak bizonyult. Vannak olyanok, akiket motivál, ha náluk tehetségesebb, felkészültebb emberekkel kerülnek versenyhelyzetbe, de nem mindenki működik így. Ezzel a történettel arra szerettem volna rámutatni, hogy ha megnézzük, hogy az évfolyamok hány százaléka bukik ki a természettudományi karokról, láthatjuk, a nagy tó nagyon sok diák számára válik leküzdhetetlen akadállyá. Ez tehát nem tartozik azok közé a nehézségek közé, amit majd később megszépít az idő. Azt kell tudnunk eldönteni, hogy mi az a probléma, amivel még meg tudunk birkózni, és mi az, amivel már nem. A könyvnek ez a fejezete arról szól, hogy Caroline valójában nem tudott igazi Dáviddá válni.
Ezek szerint azok a problémák járhatnak előnyökkel, melyeket sikerül valahogy leküzdenünk. Jó példa erre a magyar származású Emil Freireich, akiből szörnyű gyerekkora szinte kiölte az érzelmeket, ám később éppen ez a tulajdonsága tette képessé arra, hogy elviselje egy gyerekkórház szörnyűségeit, és végül megtalálja a gyermekkori leukémia gyógyításának egy hatékony módját. Rendkívül drámai a felépítése ennek a résznek – az olvasó először egy morózus, ellenszenves alakkal ismerkedik meg, majd a fejezet második felében egy elszánt, öntörvényű orvos alakja rajzolódik ki, akinek gyerekek ezrei köszönhetik az életüket.
Azért szerettem volna mindenképp megosztani az ő történetét, mert első ránézésre valóban a zárkózott, sőt zsarnoki oldalát látjuk. Az olvasót végig akartam vezetni az úton, ami során feltárul a másik oldal, és meglátja, mennyire összetett személyiség is az övé, és talán szokatlan viselkedésére is magyarázatot kap. Szándékosan építettem így fel a történetét, mert azt szerettem volna bemutatni, hogy néha nem árt megkérdőjelezni a másokról alkotott első benyomásainkat. Itt van egy elviselhetetlen figura, de azt is meg kell értenünk, hogy miért is vált ilyenné, majd azt is látnunk kell, hogy milyen következményei vannak annak, hogy ilyen lett – ez a szenvtelenség tette őt képessé arra, hogy a világot egy jobb hellyé tegye. Éppen ezért meg kell tanulnunk tolerálni, sőt, meg kell tanulnunk szeretni őt azért, amilyen. Hiszen az ilyen emberekre szüksége van a társadalomnak. Csak ők képesek megtenni bizonyos nagyon nehéz, kegyetlennek tűnő, de szükséges lépéseket.
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.
