Az év kiadója, a Magvető idén is a Radnóti Színházban mutatta be május 31-én, kedden az ünnepi Könyvhétre megjelent új kiadványait: Iszaak Babel Alkony című drámájának kulisszái közé sétált be az évről évre sármosabb Bálint András színész-igazgató, és Sárközy Bence, a Magvető főszerkesztője, mellükön Rakovszky Zsuzsás-jelvénnyel. A kékeszöld színbe játszó, festett ablakokkal, kopott piros padokkal és polcokkal körbeékelt, sejtelmesen kanyargó folyosóban végződő, onirikus díszlet furcsa hangulatot kölcsönzött a rendezvénynek, egy kintről fülelő illetéktelen azonban kortárs magyar művek estje helyett holtbiztosan Neil Simon-bemutatóra tippelt volna. Általam nem várt módon ugyanis a hatalmas kacajoké lett az abszolút főszerep, még ha a fináléban végül a torkokra is forrt.
Bálint és Sárközy sodró lendülettel zongoráztak végig az idei kiadványokon: Bálint András minden ártatlan kérdése apró poénpetárdát rejtett, a főszerkesztő pedig hasonló stílusban válaszolt. Elviccelődtek az „írónak látszó valakiken”, akik töretlen lelkesedéssel küldözgetik műveiket a kiadónak, Spiró György szerkesztést nehezen tűrő munkamódszerén, vagy a hazafias lírán, mely zsánert a színház előterében aggatta valaki Kemény István Búcsúlevél című költeményére. A közönség hálásan mulatta végig a kétemberes showt, a leghangosabban talán akkor nevettek, amikor Bálint András a Zsámboki vezetéknév után Mária helyett Gábort mondott. Hja, a belterj.
De a java csak ezután következett.
Az est második részében a szerzők léptek színpadra, s ez végképp kiengedte a jókedv szellemét a palackból. Iskoláslányos illedelmességgel ülő, comme il faut színházlátogatókhoz szokott énem különös helyzettel találta szembe magát: mintha sok évszázaddal ezelőtt zajló előadásra repített volna vissza valami különös erő, ahol a közönség még leplezetlenül képes kimutatni az érzelmeit. Az eleinte visszafogott, elszórt nevetgélés hamarosan futótűzként harapózott tova, egy idő után majd’ mindenki fuldokolva röhögött, az ütősebb, nyomasztóbb részeknél hangosan feljajdult, néha pedig görög kórussá klikkesedve kommentált: biztos voltam benne, ha a publikumnak valami nem tetszene, a gyűlöletét is gátlástalanul kimutatná fújolással, lábdobogással, paradicsomesővel– szerencsére minden a kedve szerint történt. Garaczi Lászlón például annyira nevettek, hogy az író sem bírta ki vigyorgás nélkül. Martin Márta Zsámboki-felolvasását, melynek csúcspontját az első orgazmust hatvanévesen megtapasztaló nagymama képezte, elégedett csettintések kísérték: Tóth Viktor és Weisz Gábor mini jazzkoncertjét a tőlem néhány székkel távolabb ülő nő sűrű könnycsurgalék mögül dicsérte fennhangon.
Esterházy Péter ezúttal nem önmaga, hanem Rakovszky Zsuzsa magyar hangja volt (távozáskor a bejáratnál egy nő ezen talált valami reklamálnivalót), rajta szelíden, visszafogottan kuncogott a tömeg, Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című könyvrészletének felolvasását viszont olyan visító röhögés övezte, amilyet én még fergeteges vígjátékok közönségétől sem igen hallottam („pszichedelikus csalánkúra, nem hiszem el!” csuklott mellettem egy néző, miközben a könnyeit törölgette). A halhatatlan Sárbogárdi Jolán szülőatyjának mégis csak a második díjat oszthatom ki, amennyiben a hahota hangereje alapján kell az estet osztályozni: a legdurvább, szinte orkánszerű hatást Szombathy Gyula érte el, neki Spiró György Kémjelentés című művének egyik írása jutott.
Az emberek hanyattdobták magukat a székeken, volt, aki görcsösen ismételgetett egy mondatot, mint aki képtelen elhinni, hogy ilyen jó poént bárki is ki tud találni: minden eresztékében recsegett-ropogott a jó öreg Radnóti Színház. A kirobbanó siker egyrészt a színész hatásos előadásmódjának köszönhető (itt-ott nehezen állt ellen a túlspilázás magnetikus vonzásának), a szöveg azonban éppúgy „ludas” volt benne. Arról szólt ugyanis, hogyan viselkednek a lengyelek, a csehek, no meg a magyarok, ha egy csurig telt orvosi rendelőben valaki eléjük kéredzkedik. A kis nemzetkarakterológiai szösszenet sikere arról tanúskodott, hogy a magyar bizony kigúnyolja magát, ha kell – de legalábbis más, magát magyarnak valló ember gyarlóságain kiválóan tud szórakozni.
A harsány jókedvbe sikeresen integrálódtak a csendesebb hangú szerzők is: El Kazovszkijt megrendítő volt Mártin Márta előadásában hallgatni, Tóth Krisztina mókusfejűi is kuncogást érdemeltek, Varga Mátyás verseit pedig maga EP méltatta nem akármilyen fokon. Mégis megfanyarodott a szájíz a végére: a beharangozott költemény, Kemény István „hazafias lírája” keményen odacserdített nekünk, mint kocsis ostora a zabolátlan lovak közé. Persze a vidámság csak eszképizmus, a mélyen gyökerező általános keserűséget és a rossz közérzetet leplezi, Spiró és Parti Nagy pedig nyilván nem Neil Simon, és a hepiend-dramaturgia is ismeretlen fogalom mifelénk, de ekkora lórúgást talán nem érdemeltünk. 
Vagy nagyon is kijárt már nekünk, ki tudja.
Az biztos, hogy íróink aznap éjjel elégedetten hajthatták álomra a fejüket, s a szőrösszívű kritikus sem kereshet a kákán csomót: könnyűnek érezte magát az est után, mint a csudálatos Mary Poppins gondviseltjei a nevetőgáztól (azért zsebre vágott egy példányt a kint osztogatott, könyvjelzőre nyomtatott Búcsúlevélből, hogy a hidegzuhanyt se feledje). Lehet, hogy minden évben ilyen hangulatban zajlik a Magvető könyvbemutatója a Nagymező utcában, s a tavalyi fékezhetetlen jókedv ott cirkulál még a színházfalak között, először voltam, nem tudhatom. Mindenesetre, köszönet érte.
Felléptek: Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Varga Mátyás, Tóth Krisztina, Babiczky Tibor, Garaczi László, Kemény István, Martin Márta, Szombathy Gyula, Tóth Viktor, Weisz Gábor.
