Umberto Eco: Legendás földek és helyek története, ford.: Sajó Tamás
Európa Könyvkiadó, 480 oldal, 2013, 7120 Ft
Merre induljon, aki Odüsszeusz nyomát keresi, kinek a legendáját teremtette meg egy hamis dokumentum, és hogyan csinálta meg a szerencséjét Dan Brown egy rakás mondvacsinált állítással? Sosemvolt, mégis sokak által kutatott legendás helyekről, az emberi hiszékenységről, kőkemény üzleti érdekekről és ijesztő értelmezésekről is mesél legújabb könyvében Umberto Eco. A legendás földek és helyek története a nemzetközi kiadással egy időben jelent meg magyarul. A bemutatón jártunk.
Filozófus, középkorász, szemiológus, tömegmédia-kutató – és irodalmi showman. Umberto Eco akár ez utóbbi meghatározást is gond nélkül felvésethetné a névjegykártyájára, már ha lenne neki. De szerintem nincs, neki aztán tényleg felesleges.
Mindenesetre egészen elképesztő, hogy a középkor 81 éves tudora milyen természetességgel él a 21. század eszközeivel. Csak erre tudok gondolni, miközben az Olasz Intézet elsötétített Fellini-termében a kivetítőt nézem. A vásznon maga Eco sétafikál (kellékek: az obligát sétapálca és a szokásos lenyűgöző, kicsit ironikus stíl), a háttérben időnként felderengenek az apokalipszis vagy valamely legendásként emlegetett helyszín paradicsomi képei és torz figurái. Személyesen nem tudott jelen lenni a bemutatón, magyarázza, de amíg ilyen vicces felvételeket küld maga helyett, ezt már én mondom, minden meg van bocsátva.
A legendás földek és helyek története a nemzetközi kiadással egy időben jelent meg magyarul, és nagyon szépen belesimul abba a sorozatba, mely A szépség történetével kezdődött, majd A rútság történetével és A lista mámorával folytatódott. Nagyon szórakoztat az ilyen képes könyvek készítése, ismeri el Eco rövid videóüzenetében, és az impozáns, szebbnél szebb képekkel ellátott kötetet lapozgatva nincs okunk kételkedni ebben.
A könyv maga azokat a fiktív, de sokak által valósnak vélt helyszíneket veszi számba, melyeket „a fanatikus olvasók gyakran megpróbálnak beazonosítani, mérsékelt sikerrel” (részlet az Előszóból). Milyen útvonalon haladt Odüsszeusz (bolyongásainak legalább nyolcvan rekonstrukciója létezik), honnan jöttek és hová tértek vissza a háromkirályok, földrajzilag hol lehetett Atlantisz, és hol őrizték a Grált? Csak néhány azon kérdések közül, melyeknek Eco megpróbál utánajárni.
A középkor képzeletvilágáról persze már a hatvanas évek óta születtek történeti munkák, Klaniczay Gábor történész szerint azonban Eco könyve annyiban új, hogy látványos rendszerbe sorolja azt az ismeretanyagot, ami eddig is jelen volt az életművében. „A legendás földekről ilyen formában, szisztematikusan sehol nem írtak még” – szögezi le. A kötet fordítója, Sajó Tamás szerint a kötetben az a „dupla csavar”, hogy Eco nem csak kiemel néhányat a legendás helyek közül, hanem csakis azokról ír, melyeket egy idő után elkezdtek komolyan venni, és elkezdtek keresni az olvasók.
Az emberi fantáziavilág egyes elemei ugyanakkor időnként ijesztő kontextusban bukkantak újra felszínre. Hitler és Himmler például erősen érdeklődött az okkult tanok iránt, és Eco szerint náci körökben igen komolyan vettek egy olyan 19. századi regényt, amely egy, a Föld üreges belsejében élő közösségről szólt. De a nácik körében népszerű volt az az elmélet is, mely szerint a nyugati civilizáció a sarkvidékről származik, és ha azt sikerülne megnyitni, akkor azon keresztül „új, mérsékelt klímájú és virágzó vegetációjú földeket fedezhetnénk fel”.
Abban Klaniczay Gábor és Sajó Tamás is egyetértenek, hogy a hazugság szó nem szerepel a könyvben – utóbbi szerint azért, mert Eco úriember, és azt vallja: a tények beszéljenek magukért. Nem kérdés, hogy mindannyian a Dan Brown-i univerzumra gondolnak, melyet Eco ízekre szed a könyvében.
Sajó Tamás a bemutató után el is mondja, hogy műfordítóként a legnagyobb élményt éppen ezeknek a fejezeteknek a fordítása jelentette számára. A Da Vinci-kódban szereplő „népszerű, ezoterikus féligazságok” tömegeket vonzottak, és élvezetes volt látni, mesélte a Könyvesblognak, hogy mindezt „nagyon finom, és nagyon pontos racionális történeti elemzéssel hogyan lehet semmivé és nevetségessé tenni”. Sajó Tamás már csak azért is örült ennek, mert, ahogy mondja, ez volt az egyetlen olyan könyv az életében, amely annyira feldühítette („a végtelen ostobasága, a blődsége”), hogy szét is tépte.
„Ez egy kemény üzleti vállalkozás félműveltek részére, amit zseniális üzletemberek ki is használtak” – foglalja össze röviden a műfordító Umberto Eco véleményét A Da Vinci-kódról.
Holott Dan Brown váltig állította és állítja, hogy amit a regényben leírt, az 99 százalékig igaz. „Ha valóban történelmi rekonstrukcióról lenne szó, megmagyarázhatatlan lenne az a végtelen számú szarvashiba, amellyel Brown bőkezűen tarkítja elbeszélését” – ezt már Eco mondja, aki állítását a kumráni kéziratoktól kezdve a párizsi meridiánokig több példával támasztja alá. Ráadásul érezhetően szórakoztatja az a plágiumper-sorozat, melyet mások indítottak Brown ellen, ezzel ugyanis – véli Eco – maguk a szerzők ismerik el, hogy amit ők történelmi ténynek állítottak be, az valójában a saját elmeszüleményük.
Hogy Eco sem tévedhetetlen, azt a legjobban Sajó Tamás tudja. A Wang folyón már többször írt arról, hogy milyen pontatlanságokat fedezett fel a szövegben (példaként hozható az Eratoszthenész mérésével kapcsolatos bejegyzése, egy másik pedig az oroszlán farkáról). Most elmesélte, hogy minden kötet után 4-5 oldalas hibajegyzéket szokott leadni, az olasz kiadó ugyanakkor rendszerint ezt nem veszi figyelembe. „Tényleg úgy van, ahogy megírtam a Wang folyón, hogy kultúrember magyarul olvas Ecót, mert magyarul a legpontosabb” – teszi hozzá nevetve.
