Hunčík Péter pszichiáter, etnopszichológus ötvenhét évesen kapta meg az elsőköteteseknek járó Bródy Sándor-díjat, bár tizenhét éves kora óta írónak készült. Határeset című regénye egy szlovákiai magyar kisváros évtizedeit írja meg. Hunčík Péterrel a szlovákiai magyar viszonyokról és a kisebbségi létről beszélgettünk.
fotó: Valuska Gábor
Nem akármilyen pályával a háta mögött kapta meg nemrégiben az elsőköteteseknek járó Bródy-díjat. Pszichológusként, vagy inkább íróként gondol most magára?
Ötven éves koromig nem volt más vágyam, minthogy ez a közösség, a barátaim, a szlovákiai magyarok elfogadjanak íróként. Mindig is író szerettem volna lenni, tizenhét éves korom óta. Addig olimpiai bajnok, tízpróbában, annak volt alárendelve minden. Később az írás lett a mindenem. Írók között nőttem fel, az egyetemen is ilyen közegben tanultam, Grendel Lajos, Fazekas Jóska, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc, Varga Imre, Tóth Laci társaságában. Végül mégsem lettem író. Amikor megszűnt bennem ez a vágy és lezártam magamban, hogy akkor ennek vége, akkor könnyeden, felszabadultan, mindenfajta erőfeszítés nélkül elkezdtem írni. Mint Karinthy Cirkusz című novellájában, amikor az ember végig küszködi az életét, gyakorol és végül előveszi a hegedűt az ingadozó építmény tetején és elkezd hegedülni.
Sokáig álnéven dolgozott, majd hosszú éveken át szüneteltette az írást. Mivel foglalkozott közben?
Somos Péter néven publikáltam, elsősorban verseket, meséket, de esszéket, tanulmányokat is. 1980-ban volt egy esemény, ami miatt úgy döntöttem, hogy ebben a közegben nem írok, mert nincs értelme. Amikor a belső cenzúra húzogatja ki a szavakat, akkor nem szabad írni. 1989 végén Tóth Laci rávett, hogy adjam ki a költeményeimet, akkor fizetés nélküli szabadságot vettem ki, dolgoztam három hónapig, összegyűjtöttem a verseimet de a novemberi bársonyos forradalom eseményei elterelték a kötetről a figyelmemet. Ezután az első csehszlovákiai független lapnak lettem az alapító főszerkesztője. Ez volt a Nap. Később visszamentem dolgozni, a csehszlovák köztársasági elnök, Václav Havel kisebbségi tanácsadója voltam. Közben szerkesztettem egy TV-tervezetet: egy több nyelvű, közép-európai tévéadót szerettem volna létrehozni. 1991-ben beadtam a tervet, meg is nyertem a pályázatot, csakhogy a választások után a Mečiar-kormány elvette tőlem a licenszet. Ezután Csehországban is próbálkoztam, ekkor még együtt volt Csehszlovákia, 1992-ben. Ebből lett a Nova televízió. Sajnos mivel nem volt pénzem, nem én döntöttem el, hogy milyen lesz. A pályázat anyaga meggyőzte a bíráló bizottságot, tetszett nekik a magyar, szlovák, lengyel, cseh, angol nyelven sugárzó tévé ötlete, melynek az anyaga is vegyes lett volna: sport, kultúra, környezetvédelem, a térség problémáival foglalkozó adások. Csakhogy az amerikai befektető Ron Lauder nem támogatta az ötletet, így csináltak egy klasszikus kereskedelmi adót, amit én később ott is hagytam, eladtam a részemet. Közben vezettem a Márai Sándor alapítványt, ami Közép-Európa egyik legismertebb alapítványa lett, és közben azért írtam ezt-azt, de csak kisebb cikkeket.
