Kiss Tibor: Neonradír
Bookline Könyvek, 2012, 144 oldal, 3992 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Kiss Tibi a Quimby frontembere, ez közismert tény. A képzőművészet legalább olyan fontos számára, mint a zene: nos, ezzel az emberek mindössze 22 százaléka van tisztában. A moderátor, a Könyvesblog-szerkesztő Valuska László (nem reprezentatív) felmérésének eredménye valószínűleg megállja a helyét: ismerőseim zöme rám is csodálkozó szemeket meresztett, amikor mondtam, hogy Kiss Tibi-estre megyek, de annak nem sok köze lesz a muzsikához. A művész a Bazaar Klub színpadán festményeit, rajzait, kollázsait tartalmazó, Neonradír című képzőművészeti albumát – vagy ahogy többször nevezték: képeskönyvét – mutatta be szerdán este, nagyvászonra vetített képei és Varga Livius társaságában.
A Quimby ütősének jelenlétét nem csak az indokolta, hogy közismerten szeret beszélni meg viccelődni. Tibor és Livius gyerekkoruk óta ismerik egymást, kiskamaszként együtt bicikliztek, horgásztak, no meg időnként bombákat robbantgattak, ha épp nem akadt jobb dolguk. Livius barátságuk mementóit, dialógusokat, rövid visszaemlékezéseket szőtt a Neonradírba, és mint a sajtóbemutatón kiderült, verbálisan is szívesen idézi fel a régi szép emlékeket (ezen mondjuk senki nem lepődött meg). A művész szárnybontogatásánál még nem volt jelen, először középiskolában fészkelte be magát fejébe a gyanú, hogy Tibi nemcsak szeret, hanem tud is rajzolni: „Mindenkinek össze volt firkálva a törikönyve, de az övé jól is nézett ki". Egy ideig kísérletezett azzal, hogy kiszedje barátjából, tulajdonképpen melyik festészeti irányt is képviseli, a műgyantába mártogatott plüssállatoknál aztán nem kérdezett többet, csak blazírtan legyintett: „Plüsskorszak". Mellesleg a képek szerinte IKEA kanapékkal is remekül összepasszinthatók, és mivel Tibor festett már fénnyel és lángszóróval, igazándiból ő azt várja, mikor fog becsomagolni egy folyót.
Kiss önfeledten szórakozott zenésztársa poénjain, nem tűnt úgy, hogy szívesen rivalizálna a közönség figyelméért. Amikor szóhoz jutott, elárulta, hogy édesanyja adta a kezdő lökést a művészi pályán: egy téli este képtelen volt önmagával és az unalommal mit kezdeni, ekkor tanácsolta azt, hogy rajzolgasson. Gyerekkorától kortárs képzőművésznek készült, ez a vágy sokáig szimultán működött a zenéléssel, míg a muzsika végleg el nem rabolta. Aktív rocksztárként sem hagyott fel teljesen a rajzolással-festéssel, ez néha látványosabban mutatkozik meg, mint például most, néha a háttérbe szorul. „Papírral, tollal a mai napig nagyon jól elvagyok." - mondta.
A könyv három korszakra tagolja a képzőművész életművet: van benne egy „honnan indult", egy „mivé fejlődött", és egy „vajon hová tart" fejezet. Kiss elmondta, hogy nem akartak hagyományos albumot megjelentetni: önéletrajzi ihletettségű, naplószerű, személyes kiadványt hoztak létre, a könnyebb olvashatóság kedvéért időrendbe szerkesztve. „Tartottam tőle, hogy egy nagyon egoista mű lesz, és egyébként enyhén az is" - jegyezte meg önkritikusan.
Valuska rákérdezett Kiss és Livius közös, szépemlékű amerikai útjának részleteire. Livius elmesélte, hogy miközben ő a művészi töltekezés fennkölt tevékenysége mellett 12 órán keresztül cementet hordott és csempézett, hogy valamiből enni is tudjon, Tibor unottan festegetett otthon, a végeredményt pedig jó pénzért eladta. A fifikás káeurópai lélek New York-i trükkjeiről Kiss lebbentette fel a fátylat: művészellátókból csente el a festéket, leértékelten szerezte be a vásznat, így a kétszáz dollárból, amit anyagköltségre kapott, összesen húszat kellett felszerelésre költenie.
Livius szemléletesen előadta, hogyan kell elképzelni Kiss Tibort alkotás közben. Egyrészt imádja a szokatlan anyagokat (nála a festék tojásból és különféle büdös folyadékok elegyéből áll, időnként összesöpört koszt nyomkod a kép közepébe), másrészt állandóan megy a zene. „Amit zenélek, azt festem, amit festek, azt zenélem"- idézett a művésztől. Megtudtuk, hogy alkotás közben szeret beszélgetni, viszont előfordul, hogy nem figyel, ha elkapja a lendület. Nehéz eldönteni azt is, mikor fejeződik be egy-egy képe: Livius sokszor hitte, kész műremeket csodál, aztán kiderült, ez csak a háttér, amire Kiss később akkora figurát mázolt, hogy semmi sem látszott belőle.
A Quimby énekese elárulta, jellemzőbb rá, hogy hirtelen felindulásból, ihlettől megszállva és intenzíven dolgozik, mint az előzetes aprólékos tervezgetés. A végeredménnyel mégis elégedetlen, azt érzi, tud ennél jobbat is, és ez az impulzus sodorja mindig előre az alkotómunkában. A kiadványnak nagyon örül, maga se látta soha egyben a saját életművét, de alapvetően most is a következő megvalósítandó projekteken gondolkozik.
Sokan várták körülöttem a Livius által megpendített plüssállat-művészet alaptéziseit. A kivetítőn megtekinthettük az Egy barátság illúziója című képet, amin plüss Micimackó látható, Tibor pedig beavatta a kíváncsiakat a „plüsskorszak" részleteibe. Szerette volna megfesteni az utolsó utáni vacsorát, melyhez a keretet a híres festmény szolgáltatta volna, csak épp a bibliai alakok helyett üres figurák ülnek az asztalnál, az otthagyott maradékokat pedig patkányok és férgek zabálják fel. A terem másik oldalán keretben elhelyezett tálca állt volna mindenféle földi jóval megpakolva, fölöttük merőkanalak láncokra lógatva, és mindezekre néhány fegyveres biztonsági őr ügyel. A performansz keretében a kiállításra érkező vendégek a láncos merőkanál segítségével esznek-isznak (máshogy nem nyúlhatnak a finomságokhoz), és a végén keletkezett hatalmas masszát akarta Tibor műgyantával kiönteni, és kiállítani a másik oldalra. A gyanta viszont nagyon nehéz anyag, így letett nagyszabású tervéről, s kisebb tárgyakban gondolkodott. A plüssállatoknak, a naiv fogyasztói kultúra eme bűbájos kellékeinek méltatlanul rövid történet jut: miután a gyerek kijátszotta magát velük, egyszerű porfogóként végzik. Kiss viszont más kontextusba helyezi őket, így metaforikus jelentések hordozóivá válhatnak. Tibor külön Fekete Györgynek ajánlotta a Kielégületlenség Krisztusa című művét, ahol plüssállatok veszik körbe a Golgotán szenvedő Krisztust, az INRI felirat helyett pedig a McDonald's logója virít a képen.
Természetesen a zene sem maradhatott el. Kiss elmondta, hogy számára sok közös elem van a képzőművészetben és a muzsikában, mindkettő inspirálhatja a másikat, majd ezt a gyakorlatban is bizonyította: a képeskönyvet bemutató rendezvény pillanatok alatt alakult át koncerthelyiséggé. A Quimby több mint félórás belevaló showt nyomott ráadásként, ahol még dalokat is lehetett kérni (teljesítették is), a fáradtság, az unalom vagy a „jaj, kötelező protokollkör"-jelleg legcsekélyebb jele nélkül. A lelkesen tapsoló és hurrázó közönség legemlékezetesebb résztvevője egy édesapja nyakában forgolódó négyévesforma kislány volt, aki a dalválasztásoknál magasra nyújtogatta a kezét, de sajnos nem vették észre a színpadról. Kíváncsi lettem volna, melyik dalt szeretné hallani, a többi fontos információra fényt derített az este. Még arra is, hogy Livius valójában király akar lenni, Tibi pedig az ő mindent irányító kampányfőnöke a háttérből.
