Robert Charles Wilson: Bázis: A Blind Lake-rejtély, fordította: Oszlánszky Zsolt
Metropolis Media, 2013, 632 oldal, 2990 HUF
B+
Robert Charles Wilson az a fajta sci-fi szerző, aki olykor szereti elfelejteni a műfajt, amiben ír. Akár egész bekezdések erejéig. Leghíresebb, és általánosan legjobbnak tartott műve máig a Pörgés, amiben jól kiegyensúlyozta a cselekményt és a karakterdrámát, de például a Kronolitokban már alaposan elmaszatolta az előbbit, és olvasók seregei vakargatták a fejüket az utolsó oldalon, mondván: ennyi volt? A Bázisban ennél szerencsére jóval hatásosabban vegyíti a választott műfaji elemeket, vagyis a sci-fit, a techno-thrillert és a családi drámát.
Blind Lake egy külvilágtól elzárt, rendkívül fejlett technológiával ellátott kutatótelep, valamikor a meg nem határozott jövőben. A kapuin belül briliáns tudósok tartanak szemmel egy a Földtől 51 fényévnyire lévő bolygót, amin értelmes, rovarszerű lények élik többnyire monoton életüket. A megfigyelést egy olyan önfejlesztő, önprogramozó berendezés végzi, aminek működését már régen nem értik maguk a készítők sem. Egy nap a bázist váratlanul, és minden magyarázat nélkül karanténba zárják, ami még hetekkel, sőt, hónapokkal később is tart. A bizonytalan, félelmetes és kínzóan információ nélküli szituációban egy maréknyi karakter közt egyre csak izzik a feszültség, ráadásul a rejtélyes technológiával megfigyelt idegen, az „Alany” közben megtöri sokéves rutinját, és hosszú zarándokútra indul valahova, valamiért.
Wilson olyan erővel képes emberekről és emberi viszonyokról értekezni, amit holtbiztos, hogy sok sikeres szépíró is irigyel tőle. A sci-fi szerzőkre ritkán jellemző, hogy a jellemábrázolás mesterei lennének, inkább dolgoznak (jó esetben markáns) sztereotípiákkal, mint ténylegesen komplex karakterekkel, akiket féltucatnyi dolog határoz meg. A Bázis kutatói és újságírói azonban nagyon is élő, lélegző, rétegzett figurák, akiknek megvannak a maguk erényei és hibái – Wilson még a történet „antagonistáját” (az egyik főszereplő exférjét, és Blind Lake ideiglenes vezetőjét) is olyan plusz vonásokkal ruházza fel a cselekmény előrehaladtával, amik végül egészen más színben láttatják a gazemberségét. Ilyen szereplőkkel mindenféle sztorit sokkal könnyebb eladni, és az író most még azt a szívességet is megteszi az olvasóinak, hogy – az említett Kronolitokkal ellentétben – ennek a sztorinak a ritmusát és az erejét sem hanyagolja el.
Hatásmechanizmusát tekintve a Bázis sokkal inkább rímel egy klasszikus rejtélyre, vagy némi fogalmazási szabadsággal élve, krimire, mint sci-fire. A cselekményt az állandó kérdések hajtják előre: Miért zárták karanténba a bázist? Mi történik a külvilágban? Ki, illetve mi a „Tükörlány”, vagyis az egyik főszereplő kislányának képzeletbeli (?) hasonmása? Hová megy az Alany? A kérdések persze összefüggnek, és a válaszokat nagyjából egyszerre, a hosszú expozíció és késleltetés után kirobbanó fináléban kapjuk meg – azonban ezek a válaszok újabb kérdésekhez vezetnek. És egy másik világhoz.
Mert a kérdések már csak ilyenek, főleg a sci-fiben. A Bázis részben a megismerés nehézségeiről, a teljes megértés lehetetlenségéről szól, arról a fajta biológiai, technológiai, életviteli és társadalmi másságról, amit az önnön világunk által körénk épített korlátaink miatt felfogni sem vagyunk képesek. És arról, hogy mindezek ellenére meg kell próbálnunk, és arról, hogy ennek ellenére sosem szabad elfelejtenünk, hogy emberek vagyunk – még akkor sem, ha embernek lenni éppen nem tűnik praktikusnak. Wilson majdnem elbarmolja ezt az egészet, amikor a végjátékban magyarázkodni kezd, de még időben észbe kap, és kifuttatja a sztorit egy nagy és katartikus kérdőjelre, amit persze reményünk sincs eltörölni – viszont jól esik kicsit elgondolkodni rajta.
