Amikor kitaláltuk ezt a rovatot, akkor az a kép lebegett a szemünk előtt, hogy gyerekként mindenkinek volt egy olyan füzete, melyet telerajzolt és teleírt, és milyen érdekes lenne belekukkantani azoknak az íróknak és illusztrátoroknak a lapjaiba, akik aztán felnőttként már nem a saját, hanem más gyerekek szórakoztatására alkotnak. Sokan egy-egy lapot, rajzpapírt vagy hasonlót őriztek meg, de nagyon jó látni, hogy akadnak jó páran, akiknek tényleg volt egy titkos füzetük. Közéjük tartozik például Majoros Nóra is, akinek legutóbb Bolygóvadászok címmel jelent meg meseregénye a Kolibrinél, és aki gyerekként egy játékfüzettel járt nap mint nap iskolába.
„Ha azt kellene megfogalmaznom, ma mit jelent számomra az alkotás, egyértelműen az írásról kezdenék beszélni. Legszívesebben úgy indoklom ezt, hogy a bennem megszülető történetek kifejezésére az írás a legmegfelelőbb csatorna.
Ami ugyanaz most, és ugyanaz volt gyerekkoromban, az a teremtő fantázia, amely rengeteg képet, történetet hív elő bennem. Gyerekként minden eszközt megragadtam, hogy ezt szabadjára engedjem. Mivel alapvetően vizuális típus vagyok, leginkább rajzoltam és barkácsoltam. Szerettem tárgyakat létrehozni, rengeteget varrtam, fát faragtam, agyagoztam. Nem szerettem másolni vagy minták alapján dolgozni, a legizgalmasabb az volt, hogy egy-egy térbeli formát hogyan tudok előállítani, vagy egy gondolatot hogyan tudok a legjobban kifejezni. Sokáig készültem képzőművész, majd iparművész pályára, de mindig volt bennem hiányérzés: az alkotásaim nem pontosan azt adták vissza, ami a szemem mögött, a belső képernyőn megszületett.
A családom és a tanáraim is pozitívan fogadták a kreativitást, mindig értéke volt annak, amit alkottam. Így sok rajzot, tárgyat, írást őrzök – bár utóbbiból kevesebbet, valahogy ebben a vizuális irányultságú közegben az írás nem tűnt olyan lényeges, kiugró dolognak.
Van egy titkos kockás füzetem az 5.b osztályból. Nem mesék, versek, és nem is rajzok vannak benne. Általános iskola második osztályától kezdve a falunkból a közeli városba, Győrbe jártam iskolába. A bő félórás reggeli és délutáni buszozás remek alkalmat adott a bandázásra a korombeli gyerekekkel, de a ricsajt és nyüzsgést a felnőttek nehezen viselték a tömött buszon. Ezért ebbe a kockás füzetbe mindenféle társasjátékot rajzoltam, amelyek bábuk és dobókocka nélkül is játszhatóak voltak. Akkoriban jelentek meg a tévében a betelefonálós vetélkedők, meg az első, kezdetleges számítógépes játékok, és ezek mintájára indultam el. Pár éve, lomtalanításkor találtam meg a füzetet, és meglepetésként ért, mert már teljesen elfelejtkeztem róla. De a játékfüzet ötlete nagyon jellemző volt a gyerekkori énemre.”
