(A mindennapi élet abszurditásáról mesél első magyarul megjelent regényében a holland Jannah Loontjens. Vicces könyv a Talán bizony mégsem, különösen, ha tudunk nevetni a női szerepek összeegyeztetéséből fakadó konfliktusokon, a látszólag teljesen normális életet megzavaró bizonytalanságokon és azon, ahogy egy harmincas évei végén járó családanya pucsít a webkamera előtt egy tíz évvel fiatalabb férfinak, akivel még sosem találkozott. Mascha nyolcéves volt, amikor édesanyja úgy döntött, inkább a szabadságot választja, és nyomtalanul eltűnt családja életéből. Most majdnem negyven, van két fia, egy minden bizonnyal csalfa férje, néhány rémesen cinikus barátja és egy New Yorkban élő muszlim csetrománca, Rafiq. A regény négy napot követ végig az életéből, ebből az iszonyúan szórakoztató és legalább annyira neurotikus hullámvasútból, amit néha nagyobbik gyermeke szakít félbe Igazán Fontos Dolgokkal: “Tudom ám, hogy szívesebben nem lettél volna anya.”/”Azt hittem, hogy amikor meghalsz, rögtön eltemetnek.”/”Miért nem történnek mindig csak jó dolgok?” Jannah Loontjenst emailben kérdeztük önzésről, szabadságról és az örökifjú X generációról.
„Néha olyan, mintha mindnyájan magunkban hordoznánk az anyánkat” – írod a könyvben. Emlékszel arra a pillanatra, amikor először realizáltad, hogy most épp úgy viselkedsz, mint az édesanyád? Sokként vagy kellemes meglepetésként ért?
Főhősömmel, Maschával ellentétben, akinek az anyja eltűnt, amikor nagyon fiatal volt, engem főleg ő nevelt fel. Svédországban nőttem fel, majd a szüleim válása után Hollandiába költöztünk. Körülbelül kilencéves korom óta mindig csak mi voltunk ketten: az anyám és én. Ez elkerülhetetlenül nyomot hagyott bennem, de a személyiségem igazából jobban hasonlít az apáméra. Anyám érzelmileg elég nyitott, sőt hisztérikus is tud lenni, én sokkal jobban kontrollálom magam és tartom a távolságot. De az tény, hogy felismerem őt magamban, különösen a gesztusaimban. Hasonlóan fejezem ki például, ha hibáztam vagy elfelejtettem valamit. Teátrálisan a fejemre teszem a kezem, pontosan úgy, ahogy ő is csinálja, az arckifejezésem pedig teljes elveszettséget tükröz. A legrosszabb, hogy sosem értettem, hogy lehet valaki ennyire zűrös. Erre pont olyan lettem, mint ő. Ez tényleg sokkoló egy kicsit.
Svédországban nőttél fel, az erdő közepén, folyóvíz és elektromosság nélkül. Nevezhetjük a gyerekkorodat a totális szabadságnak?
Nagyon szabadon neveltek. A tábortűzön főztünk, a folyóban mosakodtunk. Imádtam így élni, az anyám számára viszont nehéz élet volt, különösen, miután elvált az apámtól. Télen könnyen lehetett akár mínusz harminc fok is, a kút befagyott, térdig jártál a hóban, az autó gyakran be sem indult. Anyám nem tudott egyedül megbirkózni ezzel, ezért úgy döntött, Amszterdamba költözik, apám viszont még mindig a svéd erdőben él, bár már van folyóvize és elektromossága. Ha meglátogatom, tényleg szabadságot érzek. A háza távol van mindentől, nagyon pihentető ott lenni. Megnyugtató visszamenni a helyre, ahol a gyerekkorodat töltötted, főleg, ha boldog gyerekkorod volt. Amikor megérkezem az erdőbe, az olyan, mintha hazaérnék.
Jannah Loontjens: Talán bizony mégsem
Fordította: Balogh Tamás, Typotex, 2016, 232 oldal, 2800 HUF
Létezhet kompromisszummentes szabadság?
A gondolataid teljesen szabadok. Ha nehéz helyzetbe kerülsz, és úgy érzed, korlátoznak, még mindig támaszkodhatsz rájuk, és talán nevetni is tudsz az egészen, mert meglátod benne az abszurditást. Pont ezt próbálom csinálni az írásaimban is. Az irodalommal tükröt tartok a valóságnak: megmutatom az abszurd határokat, amiket magunknak alkotunk, és annak abszurditását is, hogy mennyire szabadnak érezzük magunkat, ha átlépjük a saját határainkat. Épp mint Mascha, aki úgy gondolja, sokkal szabadabb attól, ha titkos online szeretőt tart. Nem az, mégis úgy érzi.
Egy ideig úgy tűnt, hogy az internet segít a női szerepek megváltoztatásában, platformot ad, hogy kifejezzék magukat, elmondják a véleményüket, aztán kiderült, hogy nem veszélytelen hely egy nő számára. Az internet az önkifejezés eszköze, vagy valami, ami hatalmas nyomást gyakorol a nőkre?
Az internet nagyon felszabadító és fontos lehetőségeket kínál az embereknek, hogy kifejezhessék magukat, ám ezzel egy időben nagyon felületes médium is, és úgy tűnik, az extrém érzelmek kapnak rajta a legnagyobb figyelmet. Ahelyett, hogy árnyalt, átgondolt véleményeket sugározna, a közösségi média egyszerűséget generál. Ez veszélyes és ártalmas.
Szerinted meg lehet találni az egyensúlyt a különböző női szerepek között? Hogyan kezeli a holland társadalom a dolgozó nőket?
Én mindig képes voltam összeegyeztetni a munkát és a gyereknevelést, annak ellenére, hogy az elmúlt hat évben egyedülálló anya voltam. Mivel író vagyok, szerencsére a nap bármelyik percében tudok dolgozni. Gyakran éjjel, ha ők alszanak, ha iskolában vannak, vagy a barátaikkal játszanak. A holland társadalom támogatja a dolgozó anyákat, a napközi viszont elég drága. Ez megnehezíti, hogy a nőknek komoly munkájuk legyen, ezért a legtöbben részmunkaidőben dolgoznak. De ha van is lehetőségük dolgozni, ott lebeg a fejünk fölött az örök kép a tökéletes anyukáról. A nők egyszerre szeretnének főállású anyák lenni és főállásban dolgozni, azt hiszem, ez az oka a sok kiégésnek. Meg kell tanulniuk, hogy nincs azzal baj, ha otthagyják a gyereket, és elmennek dolgozni, ahogy az apák is teszi, a férfiaknak pedig több felelősséget kell vállalniuk a gyereknevelésben. Hollandiában egyre több az olyan család, ahol az apák vigyáznak a gyerekre, amíg az anyák munkában vannak, bár ezek az esetek még mindig kivételnek számítanak. De ez az első lépés a nagyobb egyenlőség felé.
Mi adta a Talán bizony mégsem ötletét? Valami általánosat szerettél volna állítani a saját generációdról?
Két nagyon ambiciózus elképzelésem volt ehhez a regényhez: az egyik a saját generációm ábrázolása. A generációé, ami a hetvenes években született és a kilencvenes években járt egyetemre, főiskolára. Úgy nőttünk fel, hogy bármi lehet belőlünk, amit csak szeretnénk. Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy tudnod kellett, mit szeretnél. Nagyon keveseknek volt világos elképzelésük, így mindenfélét tanultunk, váltogattuk a partnereinket és a munkákat, és folyamatosan azt kérdezgettük magunktól: tényleg ilyen életet akarok élni? Tényleg vele akarom leélni az életemet? Erre utal a könyvem címe is, a generációm határozatlanságára. Ha meg is állapodtunk, folytattuk a bulizást: a konyhában iszunk a barátaikkal, miközben a gyerekek alszanak, reggel pedig másnaposan visszük őket az iskolába. Ez a generáció örökké kamasz maradt.
A másik elképzelésem az adott kor ábrázolása volt, azé a koré, amelyben a közösségi média, az internet és az okostelefonok ennyire dominánsan vannak jelen az életünkben. Arra voltam kíváncsi, mit jelent, hogy bárkit megismerhetünk online. Ez egy nagyon intim könyv, Mascha gondolatait követheted a zuhany alatt, olvashatod az erotikus fantáziáit. Ám a bensőséges jelenetek valami sokkal általánosabbat reprezentálnak: a mai világ nagy kérdéseit.
Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy az X-generáció sosem akart felnőni? Az örök fiatalság koncepciója (vagy legalább illúziója) olyasmi, ami a szüleik életformájából fakad, esetleg abból, hogy ők a legiskolázottabb generáció? Tényleg hiányzik belőlük a kitartás és a felelősségérzet?
Azt hiszem, ez annak a hatása, hogy egy sikeres, virágzó korszakban nőttek fel. Ez a generáció tényleg nem tudja, hogy mit akar. Határozatlannak lenni pedig igazából luxus. Ha alig van pénzed kenyérre, akkor egy percig sem gondolkodsz, megtartsd-e az aktuális munkádat. Talán tényleg hiányzik belőlük a kitartás, de csak azért, mert nincs rá szükségük. Mascha azt mondja magának, hogy nincs semmi baj az online románccal, mert az nem része az igazi életének, ám ez csak egy kifogás. Bűntudata van, ezért olyan érveket próbál keresni, amelyek bebizonyítják, hogy nem csinál semmi rosszat. Érdekesnek találom, hogy az emberek néha különbséget tesznek az internet és a valóság között, például amikor megvédik a gyerekeiket, akik erőszakos játékokkal játszanak. Azt mondják: ez nem a valóság. Szerintem az internet igenis valóság, így az online flört és a csetszex is az.
Egy esszének is beillő jelenetben Mascha férje, Tom előadást tart az egyetemen a közösségi médiáról, és arról is beszél, hogy a közösségimédia-függőség talán a halálfélelmünkből fakad. Egyesek szerint, ami egyszer felkerül az internetre, az örökre ott is marad, mások szerint a digitális emlékek sokkal gyorsabban semmivé lesznek, mint a kézzelfoghatóak. Ha a második változatot tekintjük valósnak, akkor miért küzdünk mégis, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet az interneten?
A képposztolás, a kommentelés mind a publikáció, az ismeretlen közönséghez való beszéd formái. Nem tudhatod, hogy pontosan ki látja a képet, amit kitettél vagy ki olvassa a kommentet, amit megírtál. Az ismeretlen közönség elérése sokak vágya: az emberek látszani akarnak, figyelmet akarnak, és ha van rá esély, hogy ezt a figyelmet annyi társuktól kapják meg, amennyitől csak lehetséges, meg fogják próbálni. Még ha mulandó is, és csak egy pillanatig tart.
Bart FM Droog holland költő 2001-ben kitalálta, hogy versekkel tiszteleg azon elhunytak előtt, akiknek a temetésén senki sem vesz részt a szertartást végző papon, lelkészen kívül. A kezdeményezés Gröningenből indult, de azóta számos holland városban működik. Ha már a mulandóság került szóba, beszélnél kicsit arról, hogy miért vállalsz részt a Magányos Temetés projektben?
Ez számomra egyfajta tisztelgés az élet és a halál előtt. Amikor verset írok egy magányos temetésre, búcsút mondok az életnek, amit már leéltek, és az embernek, akinek az élete véget ért. A búcsúm mindig őszinte, még ha nem is ismertem azt, akinek szól. Csak néhány adatot kell megtudnom róla, és ezek alapján megpróbálom elképzelni, milyen élete lehetett. Ez nagyon közel jár a fikcióhoz, amelyben szintén lehetséges életeket képzel el.
A regény egyik jelenetében Mascha azt kérdezi magától, hogyan tudna olyan életet élni, amilyet kellene neki. Ki dönti el, hogy milyen a megfelelő élet, és meddig lehet önző az ember?
Ezek nagyon nehéz kérdések. Nem tudom, ki dönti el, hogy mi a megfelelő, de a valódi emberi kapcsolat, az interneten kívüli tényleges fizikai jelenlét nagyon fontos a jó élethez. A nyelv, amit például a csetbeszélgetéseknél is használunk, csak egy apró része a kommunikációnak. Ahogy a partnered, gyermeked, barátod, anyád rád néz, ahogy kissé megérinti a vállad, ahogy felemeli a hangját, a mosolya, az illata mind-mind nagyon fontos a jó közérzethez, ahhoz, hogy érezd a közösséget. Szerintem Mascha becsapja magát, amikor idealizálja az online szeretőjét.
Mascha azért érzi magát rosszul a bőrében, mert szerinte túl normális az élete.
Hát nem jelentette a normális mindig azt, hogy unalmas? A normális a kiszámítható, amit mindenki ismer, így tényleg elég unalmassá válhat. Legalábbis azok számára, akik valami kiszámíthatatlanra vágynak. De ez nem feltétlenül rossz. Ha nem vagy boldog, akkor meg kell próbálnod változtatni az életeden. Elválni, tovább lépni, új munkát keresni. De ha valóban szereted azt az életet, amit jelenleg élsz, még ha normális és kiszámítható is, dönthetsz úgy, hogy tényleg annak szenteled magad, és ilyenformán újra izgalmassá válhat. Mert ez is egy kihívás. Megtalálni a szabadságot a saját életedben.
