A JAK-piknik kirándulásnak kirándulás volt, de nem egy pihentető, derűs piknik, hanem egy olyan városnézés, ahol az idegenvezető hadar, kissé ideges és időnként elkezd sántítani az egyik lábára.
fotó: Valuska Gábor
A Könyvhét második napjával az a helyzet, hogy a melegtől, a rengeteg információtól, a kevés alvástól a térre látogatók már olyan jámborrá és engedelmessé váltak, hogy ha valaki azt mondja nekik „menj oda a *** kiadó strandjához, vedd meg ezt és ezt, mert xy azt hallotta, hogy egész jó”, „menj el ide és ide, mert állítólag valami program lesz, amin mindenki részt vesz majd”, „szerintem meg kéne nézned, jó lesz a program és azt mondják, ott árnyék is van”, vagy csak annyit „bor”, akkor további kérdések feltevése nélkül bólintanak, és a kis motyójukkal engedelmesen áthurcolkodnak a megadott helyszínre, ahol elpilledve próbálnak felfogni valamit abból, mit is keresnek épp ott, kik beszélnek és mi a nyavalyáról a színpadon/pódiumon/asztal mögött, és vajon erre kell-e valahogy reagálnia közönségnek (valahogy alatt olyasmit értek, amihez meg is kell mozdulni, az ugyanis ilyenkor, estefelé már kifejezetten fájdalmakkal jár). Annak a vakmerő programszervezőnek tehát, aki úgy döntött, hogy mindenáron a Könyvhét kellős közepén akar bizonyítani, egyfelől könnyű dolga van, mert valamilyen közönsége biztosan lesz, másrészt viszont ennek a közönségnek a figyelmét felkelteni és 4 órán keresztül fenntartani emberfeletti teljesítményt követel.
Nemes Z. Márió egy összetéveszthetetlenül rá jellemző szövegben vezette fel a képeket, Dézsi Judit és Hegedűs János sorozatát. A férfiakat Hegedűs fotózta, míg a nőket Dézsi. A rövid beszédben Nemes Z. kifejtette, hogy az íróportrék minden más fényképtől különböznek. Az írókról készített képek nem az objektivitásra törekszenek- a szubjektumot próbálják megragadni. Valójában nem egy létező személyt, a képen is a szöveget látjuk. Azt gondolja a néző, az elé kerülő, a képen neki feltárulkozó arc az, ami az írásért felelős, ezért hiába vezeti őt a személyes kíváncsiság, nem arcot talál, hanem alkotást, a kép egyszerre ikon és dokumentum. Gondoljunk csak Petri, vagy Pilinszky közvetlenül haláluk előtt készített képeire, és máris megértjük ezt az ikonszerűséget. Kicsit elgondolkodott még a monokróm férfiakon: Hegedűs fekete-fehér sorozatán, és a színesben fotózott költőnőkön: „mindet birtokolni szeretnénk” mondta. Miután Márió visszaült a helyére, végigcsodálhattuk a képeket a hozzájuk tökéletesen passzoló, angol és francia nyelvű progresszív nu-jazz hallgatása közben (most úgy teszek, mintha értenék a zenéhez, de nem, nyugodtan ki lehet javítani).
Miután feltöltődtünk a látvánnyal és kissé ki is pihentük magunkat, következett az este fajsúlyosabb része. Závada Pál és Szijj Ferenc beszélgetett Pfisztner Gáborral, előbbi fényképgyűjtői, utóbbi pedig hobbifotós tevékenységéről. Először Závada mutatta be zseniális Tótkomlósi misztériumok-anyagát, a képekhez írt, nem kevésbé remek átkötő és magyarázó szövegekkel, amik egyszerre értelmezték és helyezték valamiféle tágasabb, érdekesebb, Závada-féle kontextusba a sorozatot, mindazon nyomorult jelenlévők számára, akiknek nem volt szerencséje a Viharsarokba születni. Az író a képeket a tótkomlósi családok által összegyűjtött, és egy kedves barátja által digitalizált anyag legjobb darabjaiból válogatta össze és illesztette egymás mellé, jellemzően a két világháború közti időszakot választva.
Tótkomlós, egész Békés megye, a békés megyei eldugott, és saját mágikus buborékukban lélegző kis falvak valóban egy különleges misztérium részesei, és a Závada-anyag talán dadogva visszaadhat ebből a csodából valamit. Mindenképpen érdekes kísérlet volt. A képek a szöveg segítségére voltak, a szöveg viszont nem teljesedhetett ki úgy, mint egy regényben, vagy más prózában.
Závada után Szijj mutatta be a magával hozott anyagot: camera obscurájával nagyjából azonos szögből készített több száz fotót néhány háztetőről, és ezeket szerkesztette véletlenszerű sorrendben egy pár perces, meditatív hangulatú kisfilmmé. A videoklip után kezdődött a beszélgetés, és ha van pokol, akkor a moderátor meg fog bűnhődni mindazért, amit velünk tett. A téma, és a két alkotó tudásanyaga a témáról ígéretesnek tűnt, de ehhez, főleg abban a szituációban egy erőskezű beszélgetésirányítóra lett volna szükség. Pfisztner azonban, bár láthatóan jó szándékú ember, mindennek nevezhető, csak erőskezűnek nem. Halkan maga elé mormolva beszélt, és szemmel láthatóan annyira mély tisztelettel viseltetett mind Szijj mind Závada iránt, hogy nem merte sem félbeszakítani, sem kissé felrázni őket, ha mélyebben elgondolkoztak, ráadásul aránytalanul sok olyan kérdést tett fel, amelyet először a szerzőknek hosszasan el kellett magyaráz(tat)niuk maguknak, mielőtt válaszolni tudtak volna rá. A beszélgetés végeláthatatlanul hosszúnak tűnt, azok, akik addig szerencsésnek tartották magukat, mert volt ülőhelyük, elkínzott arccal pillantgattak a folyosón álldogáló még szerencsésebbekre, akik bármikor elmehettek kezet mosni, mosdóba, vagy, édes istenem, feltűnés nélkül tölthettek maguknak egy pohár ásványvizet. Lassan azonban vége lett a beszélgetésnek, ami a szerencsétlen körülmények ellenére is tartalmazott néhány érdekes fordulatot, például amikor Szijj arról beszélt, hogyan mozog a városban a feltűnő fadobozával, vagy hogy szerinte egy ideális fénykép elkészülte előtt a fotósnak egy teljes napig tanulmányoznia kellene a tájat, illetve amikor Závada azt boncolgatta, az általa érdekesnek vált időszakból miért éppen a fényképész által készített képeket részesíti előnyben, és miért nem a családi, vagy sajtófotókat. Mindketten szeretettel beszéltek a hobbijukról, és a moderátor is lelkes volt, de valahogy a sok jószándékból mégis egy izzasztó hosszúságú alkalom kerekedett ki.
A félórás szünetet mindenki ki is használta, hogy kimehessen a friss levegőre és kinyújtóztathassa a tagjait, mielőtt belekezdtünk az est lezáró szakaszába, az „elsőkötetes” szerzőkkel való beszélgetésbe. A piknik témájához kapcsolódóan itt sem maradtunk látnivaló nélkül: a felolvasáshoz fiatal fotóművészek készítettek fotókat, amiket az előre egyeztetett sorrend szerint olvasó szerzők előadásához precízen alkalmazkodva vetítettek le, így a képek tökéletesen kiegészítették a különböző szövegeket.
Hercsel Adél egyenként szólította az asztalhoz a szerzőket. A beszélgetést Deres Kornéliával kezdte, aki első verseskötetét, a Szőrapát tartotta a kezében. Természetesen azonnal megbeszélték a figyelemfelkeltő cím jelentését és apropóját, majd Kornélia rátért a kötet egyes részeinek a bemutatására. A legfontosabb kérdés az, hogy a harmadik ciklus, amely a legszemélyesebb, túlmutat-e a kötet zárt világán: a versek az apa, egy bonyolult és fájdalmas szülő-gyermek kapcsolat és az elfelejthetetlen gyerekkor témáját járják körül, jellemzően az üvegház-motívumba zárva a szövegek belső terét. A megbocsátás után az elengedés és a továbbindulás következik, persze, nevetett a költőnő, egyelőre ő, mint alkotó még csak a kötet útjára engedésénél tart, most pihen, nem tudja még, hogyan tud majd továbbalkotni.
Felolvasása után Márkus András következett. A moderátornak nehéz dolga van, mert András imidzséhez már az első megjelent verseitől kezdve hozzátartozik a figyelemfelkeltés, -és megosztás, nem csak a szövegekben, hanem élőben is. A kolozsvári Bébiköltőként aposztrofált ifjú alkotó, aki egyébként arckifejezése alapján már szívesen hagyná a háta mögött becenevét, szerette volna zavarba hozni a beszélgetőtársát, ez pedig elég könnyű volt, talán a nagy izgalom miatt. Azért így is szó esett a csak Magyarországon első, egyébként harmadik kötetes szerző terveiről, készülő prózakötetéről, amely a Paraszttanítók kézikönyve címet viseli, és magáról az Ulpius-kiadónál most megjelent kötetéről is, ami a két eddig verseskötetének válogatott verseiből, illetve más, újabb szövegekből áll, és A kolozsvári orgia címet viseli. A kifejezés arra utal, magyarázta Márkus András, hogy Kolozsváron egy maréknyi magyar kocsma van csak, ahol mindenki törzsvendég, mindenki ismeri egymást, és ahol igazán nagy világmegváltások, szerelmek, ivások és természetesen, mint minden orgia után, súlyos másnapok történnek. A rövid beszélgetés után ismét felolvasás következett, majd Pomázi Adél került sorra. Az elsőkötetes felvidéki írónő regénye Holnap hétfő címmel jelent meg, és egy családon belül egymásba fonódó és egymáshoz hasonuló tragikus női történetekről szól. Arról ír, amiről csak egy regény terjedelmén belül, 200 oldalon keresztül érdemes és tud beszélni: a női létről, a nők sorsairól. Felolvasását szerencsétlenül szakította félbe a projektor meghibásodása, de egy rövid technikai, - és cigarettaszünet után végighallgathattuk a kiválasztott részleteket a szépen megkomponált képekkel együtt.
Végül Szabó Marcellt szólította Adél az asztal mögé, akinek A szorítás alakja címmel jelent meg első verseskötete a JAK-füzetek sorozatában. A kérdések sajnos túl direktek vagy megválaszolhatatlanok voltak: mikor van kész egy vers, mit gondoltál a versről öt évvel ezelőtt és mit gondolsz most? Mivel ezeknek megválaszolását a költő hárította, Adél az ajánlásról érdeklődött: „ebben csak ennyi köszönet van”. Ezt rejtvénynek szántam, felelte Marcell, de végül elmagyarázta: a verseknek egy zárt, steril teret szeretett volna teremteni, fülszöveg nélkül, ezért került az egyik versből egy idézet a borítóra, ami a szövegkörnyezetből kiemelve furcsa, önálló életet kezdett élni. Persze magában az elkészült kötetben sokkal több köszönet van, például azok felé a szerkesztők felé, akik a belső oldalon olvashatóak. A felolvasás alatt többek között az inkriminált verset is hallhattuk, majd lassan a felkapcsolódtak a villanyok és véget ért a rendezvény.
Kitámolyogtunk az utcára, hogy rágyújthassunk végre, vagy éppen kiszellőztessük a fejünket. A JAK-piknik kirándulásnak kirándulás volt, de nem egy pihentető, derűs piknik, hanem egy olyan városnézés, ahol az idegenvezető hadar, kissé ideges és időnként elkezd sántítani az egyik lábára. Mint minden túlzsúfolt programon, itt is egyszerre túl sok információt, képet, ingert és élményt kaptunk, zsibongott is a fejünk tőle – de majd a nagyon szomorú, szürke téli időben, lehet hogy ez melegít majd minket napokig, mint egy napsütéses, mondjuk mediterrán város első meglátogatásának emléke.
