Fotó: Németh Dániel
Ritka az, amikor egy cím pontosan visszaadja a mű lényegét. Iselin Hermann dán író Dominója azonban éppen ilyen: csakúgy, mint a játékban, egymástól elkülönülő elemekből épül fel az egész, és a részek csak egymáshoz fűződő viszonyukban nyerik el valódi jelentőségüket. A dominórészeket itt öt (négy női és egy férfi) karakter jelenti, a kapcsolódási pont pedig a szerelem, pontosabban annak elmúlása. Az egymástól nagyon különböző figurák viszonyain keresztül ugyanis leginkább a kapcsolatok mulandóságával, tipikus hibáival szembesülhet az olvasó. Az írónővel a férfi-női dinamika kiismerhetetlenségéről, esetlegességéről és az érzelmek erejéről beszélgettünk.
A Dominó című regényében minden karakter, a négy női és a központi férfialak igen markáns. Számomra azonban úgy tűnt, van még egy központi figura, és ez maga a helyszín, Párizs. Vajon ez a történet máshol is játszódhatott volna, vagy tipikusan párizsi történet?
Nagyon örülök ennek a kérdésnek! Úgy gondolom, hogy igaza van, valóban Párizs ennek a regénynek a főszereplője, hiszen azon kívül, hogy a város megfesti az hangulatot, a szereplők egymáshoz fűződő viszonyára is hatással van. Koppenhágában például biztosan nem játszódhatott volna a cselekmény.
Miért?
Azt mindannyian tudjuk, hiszen ezért megyünk külföldre, hogy minden helynek megvannak a maga jellemzői: az emberek máshogy viszonyulnak egymáshoz, és amikor utazunk, kicsit mi is mások leszünk. Én például fél évig éltem Damaszkuszban még 2001-ben, és észrevettem, hogy ott én is máshogy viselkedtem, máshogy öltözködtem, máshogy hordtam a hajam. Tehát természetesen a hely szelleme hatással van ránk. Lehet, hogy klisének tűnik, de Párizsban például a férfiak és nők közötti beszédmódra jellemzőbb a flörtölés, mint máshol, és ezért ez a regény világában sem lehet másképp.
Iselin C. Hermann: Dominó
Fordította: Kertész Judit, Park Kiadó, 2015, 328 oldal, 2465 HUF
A flörtölésnél maradva: ha megnézzük a regény rendkívül kaméleonszerű, sármos központi férfialakját, nem tudunk nem ítélkezni, annyira rendhagyó jellem ő. Mint a figura megalkotója, hogyan látja őt, mi a véleménye róla? Pszichopata vagy csak jellemtelen alak?
Elég különleges érzés egy olyan karaktert megformálni, akit nem kedvelünk. Hogy őszinte legyek, én ki nem állhatom Zetet. Ahogy írtam a regényt, úgy vált egyre ellenszenvesebbé. Először nem állt szándékomban pszichopatának megfesteni, aztán ahogy formálódott a karakter, egyre inkább mutatott ilyen jellemzőket. Nem tudtam megállni, hogy ne álljak bosszút rajta a regény végén. Azt hiszem, egyik regényhősömet sem tartottam annyira ellenszenvesnek, mint őt.
A regény központi témája szerelem. Általában pozitív asszociációkat kelt bennünk ez a szó, de ebben a történetben ellenállhatatlan, destruktív erőként jelenik meg. Általában is ez a véleménye a szerelemről, vagy ez csak egyik megjelenési formája lenne?
A szerelem képes tönkretenni egy életet, ez kétségtelen. Háborúk törnek ki miatta, megváltoztat bennünket, akár még ölni is hajlandóak lehetünk miatta. Főleg, ha a féltékenységet is a szerelem részének tekintjük. A regényemben a szerelem fokozatait akartam megmutatni: Rose például vonzódik Toquéhoz, hízeleg neki, hogy egy író szeretője lehet. Az más kérdés, hogy ez az erotikus vonzalom vajon tényleg szerelem-e. És itt van Manon. Nem sok mindent tudok róla, nem ismerem az érzéseit. Talán fontos számára a presztízs, hogy a férje orvos, de ebben sem vagyok biztos. Sabatine az egyetlen, akit teljesen hatalmába kerít a szerelem. Nála megszűnik az önkontroll, pedig neki van a legtöbb vesztenivalója. Szerintem Zet is viszontszereti, de ezzel egy időben meg is ijed tőle, mert a nő mindent feláldoz érte. Ez túl sok neki, ezzel a teherrel nem tud megbirkózni. Nem szeretek általánosítani, de azért az, hogy mindent odaadva túl gyorsan kitárulkozunk, jellemző tud lenni ránk, nőkre.
Tönkő Vera és Iselin C. Hermann a könyvfesztiválon
Hogyha megnézzük a férfi-női dinamikát a regényben, valóban azt láthatjuk, hogy a nők alárendelik magukat a férfinak. Bár a férfinak is vannak érzései, mégis azt érezzük, hogy ő – a nőkkel ellentétben – képes távolságot tartani, és a nőket szinte marionett-figuraként rángatja.
Nem mondom azt, hogy mindig szerencsés visszafogni az érzéseinket, megőrizni a titkainkat, de néha talán okosabb lenne több gondolatot megtartani magunknak. Hiszen olykor hajlamosak vagyunk a férfiakra rázúdítani egész életünk nagy vallomásait és igazságait, és ettől sokan megijednek. Sabatine és Rose nagyon különböző karakterek, az egyikük intelligens művész, a másikuk az ösztöneire hallgató pincérnő, mégis mindketten abba a hibába esnek, hogy túlságosan kiszolgáltatják magukat a férfinak, aki visszaél sebezhetőségükkel.
Egy interjúban említette, hogy sokszor kapja azt a visszajelzést a nőktől, hogy a könyv olvasásakor magukra ismertek. Ez talán azért van, mert négy egymástól nagyon különböző nőt jelenít meg (Manon, a végzet asszonya, Rose, az érzelmes pincérlány, Sabatine, a felelősségteljes családanya, Madame Clavel, az idősödő örök lázadó), és az ő reakcióik nagyjából lefedik a leggyakoribb feminin viselkedésmintákat?
Az igazság az, hogy a legtöbb ilyen típusú visszajelzés Sabatine-nal kapcsolatban érkezett. Manon-val és Rose-zal kevésbé azonosulnak, Sabatine története kapcsán viszont sokakban megfogalmazódik a felismerés: mintha csak magamat látnám, én is csináltam már hasonlóan nagy hülyeséget! Én is döntöttem már úgy, hogy kiszállok egy destruktív kapcsolatból, majd öt perc múlva már tárcsáztam is a férfi számát. Úgy tűnik, hogy inkább a nők szokták mindenüket feláldozni a szerelemért.
Férfiaktól kapott visszajelzést? Vagy a Dominó inkább női szöveg?
Sokkal kevesebb visszajelzést kaptam. Nem tudom, itt mi a helyzet, de Dániában szépirodalmat 90 százalékban nők olvasnak. Talán ezért. Csak a férjem véleményét tudom tolmácsolni, aki azt szokta mondani, hogy eddig ez a kedvence a regényeim közül. Persze, ez lehet, hogy inkább a hangulat, a szerkezet miatt van.
Ha már a szerkezetnél tartunk: valóban nagyon érdekes a tartalom és a forma ellentéte. Hiszen egyrészről vannak ugye a nagy drámai érzelmek, másrészről pedig itt a rendkívül összetett, szinte mérnöki precizitással felépített szerkezet, mely egy olyan világot teremt, ahol minden mindennel összefügg, ahol minden lépésünknek hatása van, nemcsak saját magunk, hanem mások életére is. A mindennapi életet is így, összefüggésekben látja?
A szerencsés véletleneknek általában szeretünk nagy jelentőséget tulajdonítani. Ezáltal az az illúziónk támad, hogy az élet egy koherens egész, és nem esetleges történések, találkozások sora. Ilyenkor szoktunk a Sorsra vagy a Végzetre hivatkozni, pedig sokszor tényleg nem másról van szó, mint a káoszban megjelenő véletlenekről.
Akkor talán éppen ebből az elméletből építkezik a férfi főhős jelleme. Már beszélünk róla, hogy mennyire ellenszenves, köpönyegforgató figura. Ám, ha kicsit távolabbról szemléljük az ő karakterét, talán azt is mondhatnánk, alternatív identitások megjelenítése az ő története. Azt az ontológiai kérdést jeleníti meg, hogy valójában kik is vagyunk, milyenek is vagyunk? Hogy az identitás sokkal képlékenyebb, mint gondolnánk. És így mintha a posztmodern lét metaforájává válna az ő története.
Hú, erre még nem gondoltam. Tudja, én sohasem olvastam a könyvet, csak megírtam. Ettől még természetesen lehet igaz, hiszen egy szöveg sokszor automatikusan leképezi az időt, amikor íródott, így megjelenítve a korszellemet. Ezt átgondolva, lehet, hogy a Dominó valóban megjeleníti a posztmodern darabjaira esett, fragmentált életet. Hiszen a hétköznapi életben különböző szerepeken keresztül jelenünk meg: én most mint író vagyok itt, maga pedig, hogy okosakat kérdezzen. De ezen kívül nagyok sokfélék vagyunk. szülők, barátok, kollégák, feleségek, és mindegyik szerep kissé másfajta magatartást követel meg. Persze ez nem hazugság: máshogy beszélünk az anyánkkal, és máshogy a párunkkal, és valószínűleg az édesanyánk még gondolni sem szeret arra, hogyan viselkedünk, amikor a párunkkal vagyunk. Ha így nézzük, egyikünk személyisége sem teljesen koherens. Zet karaktere ezt a mindenkiben rejlő ellentmondást azonban a végletekig eltúlozza: senkire sincs tekintettel, csak hogy saját vágyait ne kelljen kompromisszumok közé szorítani.
A Dominót még 2008-ban írta, és a magyar fordítás kapcsán beszélünk most róla. Azóta min dolgozik, milyen tervei vannak?
A Dominó után két évig írtam egy könyvet. Teljesen kész volt, többször átdolgoztam, egy barátommal el is olvastattam. Portrait With Luggage (Portré bőrönddel) volt a címe. Bár a cím jó, valahogy végig bizonytalan voltam vele kapcsolatban, így végül a kukában landolt. Úgy éreztem, túlságosan személyes. Én soha sem írok magamról, olyan dolgokat szeretek a könyveimben feldolgozni, amelyek engem érdekelnek, nem olyanokat, amelyek engem érintenek, velem történtek. Nem gondolom, hogy szerencsés a terápiát és az irodalmat összemosni. Illetve, ha valaki terápiás céllal ír, akkor annyira absztrakttá kell tenni a történetet, hogy a valóságtól valamennyire eltávolodjon. Ez után írtam egy pocsék regényt, ami Cirkus Manera címmel sajnos meg is jelent. Mivel egy időben artistaként dolgoztam, a kiadóm azzal nyaggatott, hogy írjak egy könyvet a cirkuszról, és ez lett belőle. Ha visszagondolok, már az írása közben is untam. Ez pedig egyáltalán nem jó jel. Éppen azon gondolkodom, hogy a bibliográfiámból is törölni kellene, annyira nem vagyok vele elégedett.
Irodalmi berkekben azért elég ritka, ha valaki ennyire nyitottan beszél arról, hogy nem minden úgy sikerül, ahogy szeretné.
Persze mindig törekszünk a lehető legtöbbet kihozni magunkból, de nem mindig sikerül. Ez része a munkának. A két kudarc után megtiltottam magamnak, hogy egy évig írjak. Aztán nemrég megint dolgozni kezdtem. Nem tudom még, mi lesz belőle, de mostanában különálló kis szövegeket írok a lassúságról, és ennek különböző vetületeiről, mivel úgy gondolom, nagyon hiányzik az életünkből az, hogy kicsit lassítsunk. Pedig szerintem nagyon fontos lenne, hiszen innen tudnánk erőt nyerni. Számomra a lassúság megnyugvás. Engem nagyon el tud szomorítani, amikor minden nagyon felgyorsul, és muszáj lépést tartani. Talán ezért is nem vagyok fenn a Facebookon, és kevés időt töltök az interneten. Pedig sokan biztattak, hogy írói karrierem érdekében többet kellene. De az nem az én világom. Számomra a lassúság az a szféra, ahol a gondolatok meg tudnak fogalmazódni, ahonnan az érzelmeim táplálkoznak, ami az emlékeimet elevenen tartja. Ha mindig csak sietünk, az élet elrobog mellettünk. Miért is ne próbálnánk hát meg kicsit lelassítani?
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
