Fotó: Valuska Gábor, Posztós János
A fordítások után felszabaduló költészet, egy új regénybe kéredzkedő és abban kiteljesedő történetszál, a matematikusok és az irodalmárok életének közös metszéspontjai, és a szereplők életében folyamatosan mozgó ellentmondásosság - mind-mind szóba került a Margó Irodalmi Fesztivál zárónapján. A fesztiválról készült összes képet és videót megtaláljátok a rendezvény facebook-oldalán, érdemes végignézni őket.
Nádasdy Ádám visszatért a Dante-rabszolgaságból
A kötet egészére jellemző az összegző, korszaklezáró, visszatekintő hangnem, az egyik legmeghatározóbb ige benne pedig a volt – jellemezte a Jól láthatóan lógok itt verseit László Ferenc tegnap este, a Margó egyik utolsó beszélgetésén. Hogy ez miért is alakult így, arra Nádasdy Ádám csak annyit mondott: „Megöregedtem. 72 éves vagyok. Egy csomó dolog már volt.”
Aztán persze bővebben is kifejtette, milyen folyamatok álltak az új verseskötet keletkezésének a hátterében. Elmondta, hogy az elmúlt tíz évben nagyon nagy munkákban volt benne, például Dante-, majd Shakespeare-fordításokon dolgozott, és ezért egyszerűen „kiürült a verstartály a fejében”. Bár két évvel ezelőtt is megjelent egy kötete, a Nyírj a hajamba, azzal inkább csak visszakapaszkodni akart. „Az is egy tisztességes kötet, nagyon ajánlom, de nem olyan jó, mint a mostani. Ez a visszatérő kötet a sokéves Dante- és Shakespeare-rabszolgaság után.”
Arról is beszélt, hogy most télen nagyon beteg volt, és bár azóta kigyógyították, megjárta az intenzív osztályt is. Egyik alkalommal annyi cső lógott ki belőle, hogy az egyébként rutinos és semmin sem csodálkozó nővér elnevette magát, és azt mondta: „Kábel a rengetegben”. A "populáris poézisek ez a szép megnyilvánulása" aztán őt is megihlette és mindenféle magazinok margójára elkezdett írogatni, és azok a sorok később be is kerültek ebbe a kötetbe. „A betegség, az öregség, a halál ott járt az ágyam körül.”
A kérdésre, hogy a magyar irodalom öregedéskötetei, például Kálnoky, hatással voltak-e rá, egyértelmű nemmel válaszolt. „Én csak írtam a verseimet” – mondta. Erről ezért nem is esett több szó, inkább a kötet három kulcsfogalma került előtérbe: az őszinteség, a szégyen és a szemérem. Nádasdy szerint ez a három nyilvánvalóan összefügg, mivel az őszinteségnek akadálya lehet a szemérem és a szégyen is. Azt is elárulta, hogy a szégyennel már régebb óta próbál szembenézni, a szemérem szót azonban eddig nem merte leírni, pedig szép. „A lelki szemérem a legérdekesebb.”
Hogy a kötetet valóban lezárásnak szánta-e, arra azt válaszolta, hogy eszébe jutott, hogy ha jól sikerül, nem ír többet, végül is nem lehet a végtelenségig folytatni. Az tény, hogy most bizonyos elégedettséggel dől hátra. Egyébként nem szokott tervezni, nem építkezik, egyszerűen nem olyan költő. Általában nincs koncepciója sem, a verseket is keletkezési sorrendben szokta összerendezni.
Ijedt zavarban felkapott lepel című verse kapcsán Arany Jánoshoz való viszonyáról is szó volt. Szerinte néha Arany segítségére van szüksége, mert azért tud forrófejű is lenni, meg pojácáskodni. De azért általában nem fogadja meg, amit Arany csinált. Mert vele ellentétben ő például megmutatta a magánéletének egy – mások szemében – kényes aspektusát, azt, hogy homoszexuális.
Szerelmes verseiről is szó volt és arról, hogy mennyiben más két férfi kapcsolata, illetve, hogy hol vannak a kimondhatóság határai ebben a tekintetben. Nádasdy elmesélte, hogy 1984-ben jelent meg az első kötete, amikor még erős cenzúra volt. Ezért a verseit alapból úgy írta meg, hogy öncenzúrát gyakorolt (Szent Pál-féle öncenzúrát is, merthogy katolikus), semmi explicit utalás nem volt bennük a férfiszerelemre, de még így sem volt egyértelmű, hogy ki fogják adni, az egyik lektor ugyanis nem engedélyezte. Végül mégis megjelent. A rendszerváltás után már írhatott volna nyíltabban, de akkor már nem akart előjönni a farbával.
A beszélgetés végén László Ferenc még megkérdezte, hogy most, a Jól láthatóan lógok itt megjelenése után mihez fog kezdeni. Nádasdy azt mondta, most kicsit kiengedett, a tanítást is abbahagyta. Egy kisebb megbízása viszont van a pannonhalmi bencések és Mácsai Pál révén. Szent István Imre herceghez intézett intelmeit fogja újrafordítani, kicsit maivá formálni. (FK)
Gyurkovics Tamás: Nem hiszek a fekete-fehér leosztásban
Spiegel Ernő történetére első regénye, a – Margó-díjra is jelölt – Mengele bőröndje megírása közben bukkant Gyurkovics Tamás, viszont annak a kereteit szétfeszítette volna, így akkor még félretette – hangzott el az új regény, a Migrén bemutatóján. Korábbi interjúnkban ezt mondta Spiegelről: „Ő a tábor szürkezónájában helyezkedett el: az volt a feladata, hogy lelkileg jó állapotban tartsa az ikerfiúkat, hogy mindig készen álljanak, és ne hisztizzenek, amikor Mengele kísérletezni akar rajtuk. Időnként már nem tudta máshogy tartani bennük a lelket, mint hogy azt mondta nekik, ha vége ennek az egésznek, mindenkit hazavisz. Nem gondolta komolyan, de amikor ’45 februárjában az oroszok felszabadították a tábort, a gyerekek köréje gyűlnek, hogy akkor Spiegel bácsi, mehetünk haza”. A margós beszélgetésen, Szekeres Niki kérdésére Gyurkovics elmondta, hogy ez a legkönnyebben befogadható része a regénynek, az Auschwitz-Birkenauból hazavezető út, itt viszont ügyelt arra, hogy mindenképp kerülje a szenzációhajhász megoldásokat. Mindez ugyanakkor csak egy része a Migrénnek, mely címében utal a Spiegel Ernőt/Cví Spielmannt élete hátralévő részében gyötrő pszichoszomatikus tünetekre. Elfojtott emlékeit egy monológszerű vallomásban a feleségének idézi fel, egy beékelt történetben visszautazunk az ötvenes évek Magyarországára, de külön fejezetet kaptak Spiegel lányának reflexiói is.
Gyurkovics kiemelte, hogy bár Spiegel valós történetét vette alapul, de nem akart tényregényt írni: „A korabeli történésekről volt egy megértésem, azt akartam megragadni”. A beszélgetésen elhangzott az is, hogy a Mengele bőröndje írásakor megtapasztalt narrációs problémába (az E/3. hiteltelensége miatt váltott E/1.-re) megint belefutott: a feleségnek tett vallomásos rész megírása okozta például a legnagyobb nehézséget. El kellett némítania az egyik szólamot (azaz a feleségét), amitől a főhős szavai egy sokkal tépelődőbb, belső monológgá álltak össze, ez pedig közel állhatott ahhoz, amilyen Spiegel az életben is lehetett. Ez az ember ugyanis egy kollaboráns bűntudatával élte le az életét, a megmentett ikergyerekek leveleire nem válaszolt, és senkinek sem mesélt a múltjáról.
Az ötvenes évek Magyarországára visszatérő fejezet kapcsán (melyet egy kritika „idegen testként” jellemzett a szövegben) elhangzott, hogy míg Magyarországon az elhallgatás és elfojtás volt a jellemző, Izraelben a holokauszt-túlélőket sokszor megvetés övezte, és olyan emberekként tekintettek rájuk, akik birkaként hagyták, hogy elhurcolják és bezárják őket. A nagy fordulópontot az Eichmann-per jelentette, és az izraeli társadalom akkor szembesült azzal, hogy a túlélők akár hősök is lehetnek. Gyurkovics felemlegette, hogy míg Zoltán Gábor az Orgiában az áldozatok neveit fikcionalizálta, és a bűnösök nevét tartotta meg, ő ezt a dilemmát éppen ellenkezőleg oldotta fel, amit egyfajta főhajtásnak is szánt, hogy ne felejtsék el az áldozatokat. „Nem hiszek a fekete-fehér leosztásban, amelyben a traumákat el lehet beszélni” – mondta Gyurkovics Tamás, hozzátéve, hogy új regényben ugyanezzel a bináris (azaz leegyszerűsítő, fekete-fehér, a világot jókra és rosszakra leosztó) kóddal ment szembe a bűntudat értelmezésekor is. (RO)
Mécs Anna: Ha ceruzával és papírral elküldesz valakit egy erdőbe, a matematikus és az irodalmár lesz a legboldogabb
A Margó zárónapján került sor a tavaly ősszel Margó-díjat nyert Mécs Anna beszélgetésére is. Valuska László egy kicsit távolinak tűnő, de aktuális kérdéssel indított, mivel aznap volt Nagy Imre újratemetésének 30. évfordulója. Ebből kifolyólag derült ki, hogy Annáék családjánál a múlt egy állandóan jelenlévő közös történet, neki mégsincs közvetlen tapasztalata. Emiatt alakult ki egy kisebb ambivalencia benne, hogy ha nincs köze hozzá, akkor mégis mennyire legyen a szakértője. Mécs Anna édesapja saját történelmi tapasztalatairól ugyanakkor inkább azt mesélte el, hogy milyen szellemi nagyságokkal ülhetett együtt, vagy a vidám történeteket – olyannyira hogy sokáig azt hitték a gyerekek, hogy a börtön egy vicces hely.
Ezután egy éles váltással a szövegekre terelődött a szó, mivel nagy bátorság kellett ahhoz, hogy íróként vállalja a novelláit és megszólaljon. Mécs Annának különböző elvárásrendszerekkel is szembe kellett néznie, melyek ugyan elmondása alapján nagyrészt az ő fejében voltak, mégis megesett például egy túra során, hogy profi hegymászó testvérére hivatkozva csodálkoztak tériszonyán. Egy konkrét fordulópontot a látásmódváltozásban mégsem tud említeni, de az amszterdami útja mindenképpen nagy szerepet játszott benne. Természetesen szóba került matematikus végzettsége is, melyet szerkesztési elvekben és mintázatok iránti figyelmében alkalmaz. A két világot – a matematikusokét és az irodalmárokét – hasonlónak látja abban, hogy mindkettő a világ egy problémájára próbál megoldást nyújtani. Ekkor hangzott el az est legizgalmasabb gondolata: „Ha ceruzával és papírral elküldesz valakit egy erdőbe, valószínűleg a matematikus és az irodalmár lesz a legboldogabb”.
A Margó-díj óta felkerült a Forbes listájára, beszélt a TED konferencián és sokan a generációja képviselőjeként hivatkoznak rá. Nemrég kezdett el a reklámszakmában dolgozni, amiből szerencsére szintén tud beemelni műveibe, hiszen a reklámosok is nagy tömegekhez szólnak, a kutatások alapján pedig rengeteg érdekességet tud meg az emberekről. Többek között a Könyvesblogon indított tárcasorozatához – melyben társadalomról és kapcsolatokról ír a digitális-kulturális viszonyban – kapott már inspirációt ebből a közegből. A beszélgetés során kétszer felolvastak a műveiből, először még a Gyerekzárból, másodszorra pedig a Kapcsolati hiba sorozatból. Jövőbeli terveit illetően elárulta, hogy körülbelül másfél év múlva elkészül a következő kötet, és örülne addig egy második köteteseknek szóló Margó-díj elindításához. (RR)
Schein Gábor szerint társadalmunk grammatikáját Auschwitzban írták
A Margó utolsó napján a PIM zsúfolásig telt dísztermében a Magvető Kiadó szerkesztője, Szegő János és a szerző, Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész beszélgettek a Megleszünk itt című regényről. A beszélgetés adta egyik legnagyobb élmény az volt, hogy eleven valóságként tapasztalhattuk meg, hogy a műalkotás meghaladja alkotóját, hogy szerző, szerkesztő és olvasó mindnyájan egy, a szöveggel dialógusba lépő közösség tagjai. Schein minden egyes megszólalása saját regényéről a szöveg alakulását intenzív és szakmaetikai igényességgel kísérő beszélgetőpartner megnyilvánulása volt.
A regény egyik cselekményszálának, a bánkövi matematikatanár, Kiefer különleges lázadásának alaptörténetével az író svájci tartózkodása alatt ismerkedett meg. 2001-ben a svájci társadalom alapvetően felbolydult annak az idős értelmiséginek lázadástörténetén, aki egyszer csak úgy döntött, hogy nem fizeti tovább a házával kapcsolatos számlákat, majd a kiszálló hatóságot pisztolylövésekkel fogadta. A fegyveres incidenst egyhetes bujkálás, majd bebörtönzés követte, de a fogoly büntetése alatt elárasztotta a sajtót rendszerkritikus fejtegetéseinek nyílt leveleivel. Schein a téma alakulásának és ezen önmozgáshoz való viszonyának összefüggésében írt ebből az anyagból verset, elbeszélést, most pedig polifonikus regényének egyik rétegében megjelent Kiefer, a kisvárosi matematikatanár, aki egyrészt egész életében súlyos érzelmi elfojtásokkal élt, másrészt mélyen áthatja az a hagyományos értelmiségi éthosz, amelynek egyszerre összetevői az igényes munka és a világ szellemi állapotának kritikai reflexiója. De Kiefernek szembesülnie kell azzal, hogy ez utóbbi szerepvállalására életének helye és ideje, azaz a mai Magyarország nemcsak hogy nem tart igényt, de már értelmezni sem tudja. A regény másik cselekményszálának ügyvédfigurája, Zoltán egyértelműen korunk hőse: elsőgenerációs értelmiségiként, szegénysorból Budapestre felkerülve, egy idősebb ügyvédtől megtanulja, hogy az érvényesülés egy olyan háború, amelyben csak arra szabad koncentrálni, hogy ki ellen és miképpen harcolunk. Elvek, értékválasztások nincsenek, csak az érdekérvényesítés függvényében folyamatosan mozgó hatalmi struktúrák. Ezen identifikáció része a férfi-nő kapcsolat is, amennyiben a nő arra való, hogy benne mint tükörben a férfi önerejét értelmezni tudja.
Amikor Kiefer és Zoltán találkoznak, előbbi az őt felnevelő nővére halálát gyászolva éppen radikálisan változtat életén (felmond, elköltözik, a hajnali úszások során elkezdi saját testét felfedezni), utóbbi pedig egyszerre küzd válságba került házasságával és egy sikkasztási ügye egyre fenyegetőbb következményeivel. A figurák egymással és az olvasóval való találkozása az ellentmondásosság folyamatos mozgásában van: szembefeszülő létértelmezésükben Zoltán egyszerre rendkívül ellenszenves és ugyanakkor egy fiát saját bűnétől megóvni akaró apa, az írástudók felelősségét képviselő Kiefer viszont egyszerre egy már-már monomániás, a valósághoz alkalmazkodni képtelen őrült, aki ugyanakkor egy tiszta szívű kamasz félénk radikalitásával nyílik meg az élet érzéki gazdagsága felé. Konfliktusuk bonyolultsága következtében vitáik közepette sajátos példabeszédek és szónoklatok is elhangzanak: a legfelkavaróbbak talán Kiefernek egy KZ-elbeszélése, amely az Appelről hasmenése miatt elkéső rabbi latrinába fojtásáról szól, és Zoltán már-már deliráló magánbeszéde a nemzeti, keresztény férfiasság könyörtelenségéről – ez utóbbit meg is hallgathattuk Pál András szuggesztív előadásában.
A regény írása közben döbbent rá Schein, hogy ennek a történetkomplexumnak nem tud egyértelmű zárlatot adni, így a mű két halál- és egy életváltozattal zárul, az olvasóra bízva a választást. A Schein Gábor nevű olvasó az élet-változatnak drukkol. (SzJ)
