Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája, fordította: Németh Orsolya
Kossuth Kiadó, 2014, 264 oldal, 2600 HUF
Fotó: Paweł Karnowski
A lengyel miniszterelnök főtanácsadója első könyvében olvasási szokásairól mesélt, ám azt mondja, nehezen talál olyan szerzőt, aki valamilyen hatást gyakorolt volna rá. A keresésben ráadásul rossz névmemóriája is hátráltatja, mert például a japán irodalmat nagyon szereti, de nevetve meséli, hogy egyetlen japán író nevét sem tudná felidézni. Második (egyben első magyarul megjelent) regényének, az Űzött lelkek éjszakájának apropóján a Könyvfesztiválon villámlátogatást tévő szerzővel beszélgettünk eredendő gonoszságról, gettó mellé épült bevásárlóközpontról és arról, hogy lehet-e popkulturális kontextusba helyezni a holokausztot. Igor Ostachowicz nem akart politikáról beszélgetni, de annyit azért elárult, hogy Donald Tusknak nagyon tetszett a könyve.
Hűha, hangzott az első reakcióm, miután befejeztem a regényét, bár ha őszinte akarok lenni, hozzá kell tennem, hogy egy kicsit kevésbé szalonképesen fogalmaztam. Mit szóltak a lengyel olvasók, mennyire volt nehéz egy ilyen könyvet ledugni a torkukon?
Sokkal erősebb, durvább reakciókra számítottam, de igazából semmilyen botrány nem tört ki. Az első recenzióban persze kiemelték az agresszívabb részleteket, innen pedig nagyon gyorsan átkerült a hangsúly arra, hogy inkább politikus vagyok, mint író. A többi kritika már nem volt ennyire problémás, de igazából nem is féltem ettől. Jó szándékkal írtam ezt a könyvet, nem volt mitől tartanom.
Elolvastam néhány kommentet a könyvéről szóló cikkek alatt, és azok alapján úgy tűnt, hogy önt is utolérte a Bret Easton Ellis-jelenség, vagyis a gyűlölethullám, amivel Ellis az Amerikai psycho után szembetalálta magát - az olvasók ugyanis nagyon könnyen azonosították a szerzőt azzal a brutalitással, amit a könyvében ábrázolt. 2009-ben már megjelentetett egy regényt Julian Rebes álnéven, miért döntött úgy, hogy ennek a könyvnek a borítójára a saját neve kerüljön?
Jobban szeretek álnéven írni, mert akkor nem kell találkoznom az olvasóval, és nincsenek ilyen kellemetlen helyzetek. Ez a könyv egyszerűen túl erős volt ahhoz, hogy álnéven írjam meg.
A regény eredeti címe (Élő zsidók éjszakája) elég konkrét utalás George A. Romero 1968-as klasszikus horrorjára Az élőhalottak éjszakájára. Nagy horror-rajongó, vagy már a címmel is arra akarta figyelmeztetni az olvasót, hogy a feltűnő borító mögött éles társadalomkritika következik?
Egyszerűen csak nagyon passzol hozzá ez a cím. Úgy gondoltam, hogy ha ilyen témáról akarok írni, akkor nagyon őszintének kell lennem. Ha én is valamiféle tanulságtételt írnék, és visszahelyezném magamat és a hőseimet abba az időbe, amikor ezek a dolgok tényleg megtörténtek, akkor az már nem lenne igaz. Nem éltem akkor, a visszahelyezésnek így nincs semmi értelme. A mi időnkben a popkultúra nagyon élesen jelen van, a történetet tehát csak ebben a korban tudtam elhelyezni.
Egyes kritikusai szerint viszont még túl korai a holokausztot popkulturális kontextusba helyezni.
Szerintem épp ellenkezőleg, mert az emberek egyre jobban megfeledkeznek az egészről. Sorozatosan jelennek meg a szomorú könyvek, amelyek hagyományos értelemben tárgyalják a holokausztot, és amelyeknek végül az lesz a sorsuk, hogy csak felteszik őket a polcra azzal, hogy ez is egy újabb szomorú történet, minek olvasgassam.
Űzött lelkek éjszakája
Ha létezne korhatár-besorolás az irodalomban, az Űzött lelkek éjszakája gondolkodás nélkül tizennyolcas karikát kapna - pedig a középiskolásoknak is lenne mondanivalója bőven. Erős gyomor kell hozzá, de ami még ennél is fontosabb, erős önkritika. Legalább olyan erős, mint amilyennel a szerző rendelkezik.
2009 Varsójának látszólagos nyugalmát a föld alól hallatszó, szűnni nem akaró kaparászás zavarja meg. A zajokhoz testek is tartoznak, méghozzá a második világháborúban legyilkolt zsidók testei, azoké a zsidóké, akik valamilyen okból nem tudták elhagyni a földi világot. A kaparászás később egyre közelebbről hallatszik, a pincelejárókban pedig megjelennek az örök álmukból felzavart testek, és megpiszkálják a társadalom lelkiismeretét.
Bár Varsó gettóra épült negyedében játszódik, Ostachowitz könyve nem holokausztregény - a zsidók csak mellékszereplőként vannak jelen a történetben. A reflektor fénye az anonim átlagemberre vetül, akit csak jelzők különböztetnek meg társaitól, vagy még azok sem. Illetve nem is rá, hanem arra helyre, ahol a lelkiismeretét kellene keresnünk, és ahol az első oldalakon még nincs semmi. Főszereplőnk egy jelzőtlen, diplomás kőműves, aki egészen addig burkolózik az apátia kényelmes paplanjába, amíg meg nem ismeri a pincéje katakombáiból előbújó Ráhelt, és apját, a Kapitányt. Kiégett, cinikus hősünk a következő pillanatban egy rakás zombigyerek kísérőjeként találja magát a fogyasztói társadalom tejjel-mézzel folyó Kánaánjában, az Arkadia plázában, és át kell értékelnie mindent, amit eddig a személyes felelősségről gondolt. Ahol egy csapatnyi zsidó élőhalott felbukkan, ott a szélsőjobb is felüti a fejét, a varsói neonáci csapatot ráadásul maga a villás farkú, szarvas-patás ördög (a regényben Geci Gonosz) vezeti, aki szerint „a fájdalom és a tőle való félelem az állatok primitív szenvedése”, és aki megtagadja az állati létet, annak el kell fogadnia az igazi szenvedést. A Jó és a Gonosz összecsap, a csatát pedig az anonim átlagember vezeti.
A regény tele van olyan kortárs toposzokkal, mint Chirico, az anime szereplőre hajazó japán gyereklány figurája (aki akár a japán horrorfilmek ijesztő kiskorúja is lehetne), a gyerekzombikat pedig ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, amik élő kortársaikat - plázázni akarnak, iPodot, szülinapi bulit, és azt, hogy Ráhel helyett Récselnek, David helyett pedig Dévidnek szólítsák őket. A mai kontextus mellett persze megmaradnak a Jó és a Gonosz harcának olyan egyetemes elemei, mint a közöny, és az álruhába bújt, tömegeket elvakító gonoszság, amit most a Geci Gonoszba beleszerető Récsel szimbolizál.
Ostachowitz popkulturális kontextussal hozza közel a holokauszt témáját, és emlékezésre ösztönzi a jólétbe beletespedt olvasót. Könyvében csak a zsidó zombik viselnek nevet, hiszen az ő sorsukon már nem lehet változtatni, az olvasóból (mint ahogy a regény szereplőiből is) viszont bármikor válhat az arcát elfordító, nemtörődöm anonim, de Geci Gonosz is. Az Űzött lelkek éjszakája sodró lendületű és szokatlanul merész regény, gyomorforgató, torokszorító jelenetekkel (különösen brutális az Auschwitz-pokol párhuzam), mesterien ábrázolt jellemfejlődéssel (legyen szó lelkiismeretről vagy gonoszságról), és olyan hatásos befejezéssel, amitől a hideg szaladgál az olvasó hátán. A könyv Lengyelországban felkerült a legrangosabb irodalmi díj, a Niké shortlistjére, nálunk vajon meddig jutott volna?
Ön szerint Lengyelországban kap elég figyelmet a holokauszt témája?
Alapvetően nem vagyok olyan ember, aki a társadalomhoz szeretne szólni, vagy akinek az a célja, hogy megjavítsa a társadalmat, mert inkább a személyes beszélgetésekben hiszek. Ezt a témát minden ember kerülni próbálja, nem szívesen foglalkoznak vele.
Írás közben tehát nem is lebegett a szeme előtt semmiféle magasztos cél, mint például a nemzeti lelkiismeret felélesztése?
Nem, inkább a személyes lelkiismeretre próbáltam hatással lenni. Nem a sokkolás volt a célom ezzel a könyvvel, csak őszinte szerettem volna lenni. Azért is nyúltam ehhez a témához, mert gyerekkoromban a hallott történetek alapján a koncentrációs tábor volt az egyik legnagyobb félelmem.
Az ön regénye még azok között a holokauszt témáját érintő könyvek között is kimondottam brutálisnak számít, amelyek nem bíznak mindent a fantáziára. Miért döntött az explicit erőszak-ábrázolás mellett?
Mindenekelőtt nem a holokausztról írok, mert úgy gondolom, hogy ahhoz egyszerűen nincs jogom. A holokausztról kitalált borzalmakat leírni egyáltalán nem helyénvaló, mert enélkül is annyi borzasztó igaz történet létezik, fölöslegese emellé még újabbakat ki is találni. A könyvem inkább arról az emberről szól, aki ott él (a történtek mai helyszínén – a szerk.), és kezdenie kell valamit azzal, hogy mindig mindent ignorál.
Hisz abban, hogy az emberekben eredendően lakik valamennyi gonoszság?
Igen. Mindenkiben van egy kis jóság és egy kis gonoszság, és a társadalomban ez az egyensúly egyáltalán nem egyértelmű. Nagyon kevés elég ahhoz, hogy felboruljon, például egy teljesen átlagos nap, amikor az ember ül a kávézóban, és valami nagyon minimális történés hatására az egész rémálommá változik.
Vagyis még cselekednünk sem kell, hogy bűnösök legyünk, elég, ha nem teszünk semmit.
Ez nem csak a lengyel társadalomban van így. De én továbbra sem a társadalomról beszélek, hanem az egyes emberekről. Én például, ha olyan fotókat látok a gettóról, amelyeken aranyos kisgyerekek haldoklanak az utcán, legszívesebben beugranék a fényképbe és segítenék nekik, de aztán arra gondolok, hogy vajon lennék-e elég erős ahhoz, hogy mindent kockáztassak. Mikor képeken látunk ilyen embereket, szeretnénk segíteni, de amikor ott vannak előttünk a valóságban, már nem.
Érdekes volt a lemészárolt és sírjaikból előbújt zsidó zombik, és a plázában bolyongó, a fogyasztói társadalom által kitermelt zombik párhuzama. A zsidó zombik kedvenc helye az Arkadia pláza lett, ezek szerint a zombilétből nem lehet kiszakadni, ez egy örök körforgás?
Én nem látom ezt a párhuzamot, mert az, hogy az emberek járnak ebbe az egyébként létező bevásárlóközpontban, az teljesen a mindennapi élet része. Az Arkadia a volt gettó mellett van, tehát helyileg is adta magát. A gyerekek, akik előbújnak, feltámadnak, és megérkeznek a mai Varsóba, egyszerűen úgy akarnak viselkedni, mint a mai, „normális” varsóiak. Egyszerűen azt akartam megmutatni, hogy ezek a feltámadt zsidók is átlagos emberek, csibészek, széplányok voltak.
Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy Lengyelországban divatos zsidónak lenni. Ezt pontosan hogyan értette?
Van egy általános hullám, és nagyon sok ember érdeklődik a zsidó kultúra iránt - akár filoszemitának is nevezhetjük őket. Ám ez mindenhol jelen van, nem csak Lengyelországban. A főhősnő, Gebe is keresi a zsidó gyökereit, és ez a gyökérkeresés a való életben is elég gyakran megtörténik, elég természetes dolog.
Mennyire tartja politikusnak a lengyel irodalmat?
Maga az irodalom nem az. Amit én igazából nem szeretek, az, hogy Lengyelországban viszont nagyon sok mindent politikailag akarnak értelmezni. Vannak bizonyos körök, akik fogják a megjelenő könyveket és elkezdik őket skatulyázni - bal és jobb oldalra.
A politika előtt az egészségügyben (pszichiátriai ápolóként – a szerk.) is dolgozott. Melyik pályán gyűjtött tapasztalatai hasznosíthatók jobban az írásban?
Ezek annyira különböző tapasztalatok, hogy nem lehet őket összehasonlítani. A politikaiakat az Űzött lelkek éjszakájában nem hasznosítottam, mert a regényben nincs politika. Ha politikus könyvet akarnék írni, akkor biztos tudnám valahogyan hasznosítani őket, de nincsenek ilyen szándékaim. Ebben a könyvben a pszichiátriai munkát sem használtam fel, bár az egy kicsit talán mégis benne van. (nevet)
A regény színpadi adaptációja április elején debütált Varsóban. Meséljen kicsit a darabról.
Kicsit rizikós ügy volt ez az egész színház dolog, mert a premierre elég sok kollégámat meghívtam, és róluk ugye lehet tudni, hogy ismert politikusok. Nem voltam benne a színházi alkotófolyamatban, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy mire rángatom el a barátaimat. (nevet) A tervek szerint lett volna egy főpróba a bemutató előtt, amin én is részt vettem volna, de aztán azt is lemondták, úgyhogy eléggé izgultam a végeredmény miatt. A bemutató nagyon érdekes élmény volt, mert láttam, hogy mi történik a színpadon, és miket mondanak a színészek, és közben próbáltam a saját szövegemmel összehasonlítani. Jó ideig csak ültem, és csodálkoztam, és még arra sem voltam képes, hogy valahogyan értékeljem a darabot. Nagyon nagyok a különbségek, hiszen a színháznak is megvannak a maga szabályai, és ahogy már mondtam, jobban szeretem a személyes dolgokat, jobban szeretek nem a tömeghez szólni, ez viszont a színházban kivitelezhetetlen, mert ott zajlik az esemény a közönség előtt, aki tömegként reagál.
A kezdeti sokk után mi volt a véleménye az előadásról?
Nem szeretnék recenziót írni a színdarabról, nem is vagyok rá képes és nem is a feladatom, de volt néhány érdekes rész. Például néhány képernyőre bevágtak filmrészleteket, amiken a zsidó gyerekek a sárga csillagokkal a mellükön, a szakadt ruháikban sétálnak a bevásárlóközpontban. Ez nagyon nagy hatással volt az emberekre - amit elképzeltek olvasás közben, az most hirtelen ott volt a szemük előtt.
