Nyom nélkül eltűnt gyerekzseni, új Stephen King-novella, egy popszámnyi kilencvenes évek és az elmúltkitudjahányév Moszkvája a Hosszúban, melynek tanulsága, hogy se a halál, se a dugulás nem válogat. Lesújt híres íróra, átlagemberre – Oslótól L’Anse aux Meadows-ig.
KOK menni Ámerika
A New York Times Magazine felkérte a norvég Sirius Blacket, hogy utazza keresztül Amerikát, és írja meg az élményeit. A társasági embernek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Karl Ove Knausgård autóval szerette volna abszolválni a túrát, ám egy évvel ezelőtt elhagyta a jogosítványát. Norvégiában elég ritka a közúti ellenőrzés, így ott fel sem tűnt neki, hogy valami nincs a helyén. Egy kontinens átutazásánál viszont nem árt, ha be tudjuk bizonyítani, hogy valaki tényleg elhitte rólunk, hogy egyedül is képesek vagyunk behúzni a kéziféket, sőt írásba is adta. Én legutóbb a bérletemet hagytam el, de szerencsére csak Budára kellett átjutnom nélküle, amihez nem volt szükségem a magyar bürokráciára, a norvégra meg főleg nem. KOK viszont, aki nemcsak a kortárs világirodalom egyik legerősebb monogramjával, de az egyik legrákendrollabb arcával is rendelkezik, jogosítvány hiányában kénytelen volt napokat vesztegelni Kanadában, vikingekről mesélni, és kemény fagyokkal valamint eldugult vécékkel viaskodni. Bár amikor először találkozott a NYT fotósával, inkább a fürdőszobai katasztrófáig futott volna, mint hogy hosszú órákat töltsön összezárva egy olyan férfival, aki Hey man!-nel kezdte a legelső neki írt emailjét. A szörnyű megpróbáltatások dacára a cikk elkészült, és My Struggle című hatkötetes életrajzi könyvének analógiájára a My Saga címet kapta. Lehetett volna My Story is, de az kevésbé vikinges.
Ne higgyetek a Slate-nek, KOK semmiképpen nem a Világ Legrosszabb Utazó Írója. Erről itt bizonyosodhattok meg >>
(A visszahúzódó író beutazza az országot típusú cikkben egyébként látok potenciált, elsőként mondjuk a kortárs magyar irodalom Grumpy Catjét küldeném el egy Balaton-túrára.)
Nincs rajta sapka
Stephen King sem szereti túlgondolni a címeket, ezért a New Yorkerben megjelent új novellájának tetejére csak annyit írta: A halál. A történet a Jim szóval kezdődik, és a Doxology szóval ér véget, a kettő közé pedig befért például egy seriff, egy elveszett kalap, egy fekete üveggolyó, egy fenékbeujjazás, egy gyerekgyilkosság, egy tárgyalás és egy ítélet is.
(A rajongók természetesen idén sem maradnak új King-regény nélkül, júniusban érezik a Finders Keepers. A magyar kiadását körülbelül karácsonyra saccolom.)
Moszkva tér, visszatér!
Moszkvából egy is elég, de Péterfy Gergely „erdélyiséggel súlyosbított budai keresztény-közép identitásnélkülisége”, ami már így leírva is pszichológusért kiállt, négyet is tartalmazott. Hétkor a Moszkván című cikkében mind a négyet felemlegeti a szamovárgőzös, trojkacsilingelős anyaitól az ellenkultúra vodkabűzös, olcsó kurvás prolimetropoliszáig. A sok jelentés a Moszkva téren (sőt moszkvatéren) keveredett, és zavart össze budai úriasszonyt, feketemunkást, antiszemita könyvárust. Lehetett rajta ismerkedni a szabadsággal, a gyülekezési joggal és jogtalansággal, de még a demokráciával is.
„A Moszkva térben lényegesen kevesebb volt a Moszkva, mint a Kálvin térben Kálvin – majdnem olyan súlytalannak tűnt, mint a Felszab térben a Felszabadulás; bár a Moszkva szónak kétségkívül nem volt hová becéződnie és rövidülnie.”
A többi erre, Örkény és Parti Nagy állva tapsolta végig az utolsó két bekezdést >>
Az eltűnt gyerekzseni nyomában
Fogalmam sincs, hogy ma mivel játszik egy nyolcéves kislány, de Barbara Newhall Follett az 1920-as években egy írógéppel játszott – regényt írt. Közben pedig úgy tett, mint ha Beethoven, Wagner vagy a többi remek zeneszerző még mindig élne, és a legfőbb vágyuk lenne vele korcsolyázni. Számos drafttal, egy kishúggal és egy kéziratpusztító lakástűzzel később elkészült első regényével, a The House Without Windows-zal – a kötet 1927-ben jelent meg, Barbara 12 éves volt ekkor. A kritikusok imádták, Amerika legbefolyásosabb gyerekkönyv-kritikusa, Anne Carroll Moore viszont feltette a kérdést – vajon milyen árat kell fizetnie a kislánynak a hirtelen jött népszerűségért? A válasz költői, az élet meg kegyetlen, tehát elég nagyot. A csodagyereknek indult írónő 1934-ben már a negyedik könyvét jelentette meg, élete viszont a hírnév dacára sem a legjobb irányba haladt. Apja, aki pályafutása legfontosabb támogatója volt, elhagyta családját egy másik nőért, Barbarának pedig 20 éves korára se munkája, se érettségije nem volt. Volt viszont egy csalfa férje, akit 1939. december 7-én, egy veszekedést követően hagyott el, zsebében mindössze 30 dollárral. Csakúgy, mint első regényének hőse, Eepersip, kisétált az ajtón, és nem tért vissza soha többé.
Sok-sok évvel azelőtt, hogy beszólt volna Katalin hercegnőnek és legyilkolta volna Margaret Thatchert, Hilary Mantel a celebkönyvügyi nagyágyúnak, Christopher Andersennek ment neki, és 1992-es cikkében élesen bírálta az amerikai újságíró 1991-es Madonna-életrajzát. Gore Vidal britföldi helytartója nem annyira a címszereplőt, sokkal inkább az életrajz szerzőjét vegzálja. Olyanokat ír róla például, hogy „ He has previously written ‘highly-praised’ works on Katharine Hepburn and Jane Fonda. This does not seem adequate preparation. Perhaps life’s ambiguity has passed him by, or he has come by praise too cheaply?” aztán a végére odaszúrja, hogy „Madonna is not a subject for easy writing. She is a commentary on something, but God knows on what. Andersen doesn’t, that’s for sure.” Andersen a lesújtó kritika olvastán sem adta vissza újságíró-igazolványát, és számos celebéletrajzzal örvendeztetett meg mindenkit, aki szereti az ilyesmit. Mantel cikkében egy szó sem esik Madonna zenéjéről, de az például kiderül belőle, hogy Mr. Cicconénak micsoda kínokat kellett kiállnia híres-hírhedt lánya miatt.
(A cikk címét Madonnától kölcsönöztük.)
