Fotó: Posztós János/Művészetek Palotája
Parti Nagy Lajos nagyon vicces verseket ír, az aktuálpolitika már a Müpa mosdójába is beette magát, és ha Szakcsi Lakatos Béla kéri, mindenki kikapcsolja a mobilját.* Legalábbis ilyesmire utalhatott a szokatlan szócsinálmányok utáni gurgulázó nevetés, a lomha vízsugárért is az aktuált okoló műkedvelő, és a csengőhangmentes beszélgetés, amit Veiszer Alinda terelgetett pásztorkutyaként gyerekkortól mesterré válásig, színháztól slam poetry-ig. A Café Budapest PNL-estjén kiderült, hogy elmúlhat-e a költőség, mi a baj a műfordítással, és az is, hogy mekkora hazafi a címszereplő.
Máté Gábor olyan erővel szavalt PNL-lírát és prózát, hogy a borzongás a gerinc mellett felfutott az ember nyakáig, Dés András transzba esve rázta, verte, zúgta, csilingelte, Lukács Miklóssal pedig már azelőtt megvettek dekára, mielőtt az est főszereplője annyit mondhatott volna, kutyakávé. Katonás rendben sorakozott Gesztenyeméz, Szívlapát, halk talmi vers és némafilm, belejátszva Kormos és Vörös, angyalhab és Godzillává gyarapodott hajléktalanok. A rókatárgy ásványvizes koccintás volt, gyorsított felvételben pörgő cimbalomütő, négy fal közé zárt szélsusogás, és a költő farmerja, bőszárú, koptatott.
Múltból a jövő - A nyolcvanas évek végén, mikor Szilágyi Ákos a 2000 címet adta frissen alapított folyóiratának, az évszám még nagyon mókásan hangzott. Szinte elképzelhetetlen távolságra volt, ezért korában inkább Orwell 1984-éhez kapcsolták a jövőt. PNL magyar-történelem szakon végzett, és akkorra már pontosan tudta, hogy mi nem lesz belőle. Valami olyasmi akart lenni, ami lett is végül, bár akkor még nem ismerte azt a foglalkozást, hogy kreatív. Miután végigzongorázta az összes lehetőséget, a művészet maradt a felszínen, ám mivel a képzőművészkedéshez és a színészkedéshez tanulni kellett volna, írni viszont mindenki tud, maradt az író. Egy időben a juhászkodás is érdekelt, de az meg ugye kit nem. Könyvtárosi éveire úgy emlékszik, mintha Google kellős közepén ülne – csak a karját kellett kinyújtania, hogy csillapítsa tudásszomját, bár akkoriban a guglit még könyveknek hívták. Mire a könyvtárba került, már szinte az összes folyóirat közölt Parti Nagy-verset, és ehhez még arra sem volt szükség, hogy valamelyik nagy irodalmi előd lovagoltassa a térdén, és egyengesse pályáját.
A történetmesélés képességének hiánya – Bár már 5-6 évesen kacskaringós partizán- és indiánmesékkel szórakoztatta társait, a történetmesélés az évtizedek során kikopott belőle. A hatvanas évek Kaposvárjában egy gyereknek be kellett érnie a helyi mozi matinéelőadásával, és mivel szüksége volt valamire, amivel csillapíthatja történetéhségét, a könyvek felé fordult. Végigrágta Cooper indiánregényeit, unta Dickenst, majd szép lassan belecsúszott az irodalomba. A gyerekkönyvírás még sosem jutott az eszébe, mert úgy érzi, nem tud úgy mesélni, ahogy szeretne. Ráadásul, amit versben meg lehet írni egy gyereknek, azt Weöres, Kovács András Ferenc és VarróDani már rég megírta.
Elmúlik – Az elmúlás újraírása a menekülés paradox formája, a mulandóság pedig egy örök hullám, amire az ember vígan ráfekszik. Hogy mennyire egyedin teszi, az már más kérdés, ám PNL szerint nem lehet irodalmi hagyományba gyökerezettség nélkül markánsnak és egyedinek lenni. Az unikalitás érdekében bizonyos költők például még arra is képesek, hogy 16 soros szonetteket írjanak.
Költőként kezdte pályafutását – Hiába itta be ez a félsor magát az összes olyan életrajzba, amit mások fogalmaztak róla, PNL szerint ő akkor is költő marad, ha életében többé egyetlen verssort sem vet papírra. Most éppen jobban szeret apróbb szerkezetekkel szöszölni, ám már nem tartja fontosnak, hogy azonnal publikálja verseit. Tudja, hogy a publikálás is hozzátartozik a szakmájához, de a mutogatás kényszere kikopott belőle - ez talán saját korával, talán a társadalmi korral jár. A csinálás vágya viszont továbbra is vele maradt, mert csak formában, dallamban, képben és metaforában képes gondolkodni - olyasmikben, amiknek sosincs igazán kibontható jelentésük.
Pécsi szál – Költővé válásának fontos helyszíne Pécs, itt került bele a nagypályás irodalmi életbe, vagy ahogy ő emlegeti, a Bajnokok Ligájába. Hét évet töltött a Jelenkornál szerkesztőként, végigasszisztálta a lap aranykorát, a nyolcvanas évek első felét, amikor munkahelye királycsináló folyóiratnak számított. Weöres, Esterházy, Mészöly és Bertók-kaliberű írók között forgolódott, ám kicsit mindig szélárnyékban maradt, rá valahogy sosem fogadott senki. Se nem dorgálták, se nem magasztalták, bár ez mindegy is, mert egyik végletet sem szabad túl komolyan venni. Az összes kortársának előbb lett könyve, ők valahogy készebbek, attraktívabbak voltak, ám ez sosem szegte kedvét - akkor sem, ha épp nem úgy ment az írás. Szerinte mindig nem úgy megy.
Verstől prózáig – A régi verseken már megszárad a festék, minek is változtatnánk rajtuk, ha lehet írni helyettük másikat. Nincs olyan köztük, amit reménytelenül rossznak ítélne, bár ha régebbi szöveggel dolgozik, gondolkodás nélkül javít vagy húz ki részeket. Sűrítményekre jár az agya, a tömörítés, gombócolás a prózáitól sem idegen. Egy prózai szövegnél több a változtatási lehetőség, ráadásul egy próza sosincs teljesen kész, a verssel viszont óvatosabban kell bánni, mert ha valahol belenyúl az ember, könnyen szétrepül az egész. A prózaírás oka banális, egyszerűen ki akarta próbálni, hogy milyen prózaíróvá válni, ám úgy véli, ez sosem jött össze neki. Drámaíróvá sem vált soha, mert ő a műnemek határán érzi igazán jól magát.
A műnek oka van, és nem célja. – Kassáknak meg igaza volt, mert a PNL-féle szócsinálásnak maga a csinálás a lényege. A szókreálás oka a közelítés, körbeírni azt, amire nincs szavunk, egyre pontosabban, tudva, hogy elérni nagyon nehéz. Szereti azt gondolni, hogy kreálmányait ő írja le először, a kitalálást pedig sokkal egyszerűbbnek tartja, mint benne is hagyni valamit a szövegben. A Hősöm terével szenvedett a legtöbbet, úgy véli, még legalább két évet kellett volna beletenni, ezért nem is elégedett a kész művel. A prózával egyébként nem is lehet, annyi egyenrangú másfelémehetés van benne, ő pedig nem bízik a saját történeteiben.
Színház – Bár több régóta futó darab fordítójának helyén is az ő neve szerepel, sosem érdekelte a fordítás. Az érdekli, mit lehet kihozni az alapanyagból, alapanyag pedig azért kell, mert ő nem tud történeteket kitalálni. PNL egy szélsőséges rendezői példány, mert nem lefordítja a darabot, hanem nyelvet csinál belőle. Fordítani egyébként is lehetetlen, mert még a legjobb fordítás is egy új művet eredményez. Schwabot például teljes képtelenség, ezért amikor az Elnöknőkön dolgozott, nem ragaszkodott a szöveghez, bár a történethez általában szokott. Nem zavarná, ha a fordítók vele is hasonlóképpen bánnának, bár ahhoz előbb le kellene fordítani a szövegeit. Szerinte ez egyáltalán nem lehetetlen küldetés. (A Hősöm terét például Terezia Mora fordította, akivel a KönyvesMagazin őszi számában olvashattok interjút.)
PNL, a hazafi – Hát, én így szeretem a hazámat, válaszolja mikor Veiszer arról kérdezi, bánja-e, hogy épp sajátos nyelvezete miatt nem érhet el nemzetközi sikereket. Úgy érzi, nincs rá szükség a határon kívül, de nem zavarja olyan nagyon, hogy bezárult a saját nyelvébe.
Az irodalom élete vs. irodalmi élet – Az irodalom élete kiszámíthatatlan, az irodalmi élet, az intézmények élete viszont politika- és közéletfüggő. Ma már kevésbé van benne az ún. irodalmi életben, mert ahogy öregszik, az idejével bánik a legfukarabban, és ha van egy szabad estéje, azt inkább munkával tölti. Legintenzívebben a pécsi évei alatt élt irodalmi életet, ám akkor sem Pécsett, hanem a fővárosban, de amikor Budapestre költözött, ez valahogy elmaradt. Nem mesteralapanyag, mert ahhoz több magabízás kellene, de ha megkeresik, hogy mondjon véleményt, akkor általában mond ezt-azt. Élesebb igeneket és nemeket mindig sokkal nehezebb, mert pontosan tudja, mekkora súlya van a szavainak. Szerinte a tehetség önmagában kevés, de sokszor még munkával párosulva is, és az íróvá váláshoz kell valamiféle kegyelem.
Slam poetry – PNL örül a slamnek, mert úgy véli, pedagógiailag minden ilyen tevékenységgel a költészet és a művészet nyer. A slammerek között is vannak jók és rosszak, de olyan is akad, akit csak egy mikrofon választ el a költészettől. Meg egy romkocsma. Az, hogy a slam foglalkozik a mai valósággal, szerinte a költészetet minősíti, mert a költők csak ülnek az elefántcsonttornyukban, és bámulják a köldöküket. (Sok slammer csinálja ugyanezt, ám nekik még elefántcsonttornyuk sincsen.) Úgy véli, muszáj a saját nyelvünkön beszélni arról, ami körülöttünk van, ő pedig mindig a feláldozottak és megnyomorodottak töredékes, darabos nyelvét beszélte - amit ma már a fél ország is.
Aktuál – A nyolcvanas években, mikor még csak verseket írt, nem került olyan helyzetbe, hogy hallgatnia kellett volna valamiről. Akkor kezdte szégyellni magát, amikor Petri lement szamizdatba, vagyis azt csinálta, amit kellett, ő pedig nem merte, nem tudta, nem volt miből csinálnia. 1989-ben elhatározta, hogy nem hajlandó úgy viselkedni, mintha nem lenne demokrácia, most pedig muszáj beszélnie arról, hogy miért tarja fontosnak, hogy a hazájáról beszéljen. Nem akarja, hogy titok legyen, hogy mint gondol, mert ez is a hazaszeretet része, de szerinte az a legjobb, ha az ember a műveivel politizál. Még sosem jutott eszébe az örökkévalóságnak írni, mert vannak helyzetek, amikor élesen és valósághűen kell fogalmazni. Azt sem bánja, ha ezekből az írásokból nem marad fenn semmi, ha bánná, akkor lenne igazán nagy a baj.
Október 12. – Hol van az előírva, hogy az ember szeresse, ami a hazájában történik? – kérdi PNL, majd rossz közérzetről mesél, és arról, miért fontos dátum október 12-e. Nemcsak az önkormányzati választásokat, de a 61. születésnapját jelöli, bár azt erősen kétli, hogy Áder János rá gondolva tűzte volna ki a dátumot.
*Parti Nagy Lajosnak vicces versei igazából végtelenül szomorúak (de minimum tragikomikusak), szerintem inkább a vízkő, Szakcsi hangja viszont tényleg elég hatásos visszatartó erő.
