Imádjuk, amikor író ajánl könyvet BÁRMILYEN okból. Vagy azért, mert nagyon szerette vagy bosszantotta, vagy egyszerűen azért, mert nagy hatással volt rá. Olvasójegy rovatunkban írók mesélnek az olvasmányélményeikről (korábbi cikkeinket a témában ITT olvashatjátok), ezúttal pedig Hevesi Judit ajánl egy könyvet.
Amir Gutfreund: A mi holokausztunk
Fordította: Rajki András, Európa Könyvkiadó, 2013, 588 oldal, 3500 HUF
Cezúra. Ha egy szóból kellene kiindulnom A mi holokausztunk kapcsán, biztosan a cezúra lenne ez a szó. Hogy van egy történelmi esemény, amit a megnevezés szükségességének elvárása mentén holokausztnak vagy soának nevezünk. Ez az esemény a modern európai társadalom közepén a modernitás eszközeivel gyilkolta meg emberek millióit és osztotta ugyancsak milliók számára két részre az időt: a holokauszt előtti és a holokauszt utáni időre.
Amir Gutfreund regénye azt a teret és azokat a csoportokat kereste, ahol ez a kettéosztottság a leginkább reprezentatív: izraeli lakótelepen. A holokauszt utáni időkben vagyunk, és ha sarkos is a kijelentés, egy olyan speciális állapotban, ahol a holokauszt kvázi nem ért véget. Hiszen a mindennapok során újra és újra felmerül, nemcsak akkor, amikor a bolond Hirsch mantraszerűen kérdezi, csak a szenteket vitték-e gázkamrába, de akkor is, amikor a gyerekek éhezőset-szomjazósat vagy buchenwaldosat játszanak, amikor egy német férfi érkezik a lakótelepre, és a kezdetben egyszerűen csak nácinak tekintett emberből (természetesen Adolfnak hívják), szépen lassan sorstárs lesz. Kiderül ugyanis, hogy Lebensborn-gyerek (magyarul Életforrás programnak hívják azt az eredetileg Himmler által, 1935-ben elindított programot, ami a náci ideológia szerinti „tökéletes” német gyerekeket akart szülőotthonokban „létrehozni”).
A kényszerűen konstruált családok között – hiszen egy-egy teljes család életben maradására kicsi volt az esély – létrejövő szoros, megtartó kötelék kialakulásába és a kötődések lazulásába egyaránt betekintést nyújt ez a könyv. „Nagyapának hívtuk – Lolek nagyapának – ama szerep-összevonási gyakorlat okán, amit első generációs holokauszt-túlélő szüleink fejlesztettek ki. Mivel nem maradtak se testvéreik, se szüleik, se bácsikáik vagy nénikéik, letettek arról, hogy pontosan fogalmazzanak.” (8−9. o.) A néhol kissé túlgondolt történetvezetése ellenére is megmutatja, miként törik meg egy-egy sztereotípia, és végső soron hogyan mosódnak el a félelemből fakadó előítéletek mentén szerveződő csoportok határvonalai és születik meg ezzel párhuzamosan az a nyelv is, ami alkalmas a borzalmakról való beszédre.
Mindeddig a könyvet azért szerettem, mert okos és reflexív, jól van megírva. Van azonban ezen túl is két motívum, ami miatt húsbavágónak és életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélményének tartom. Az egyik, hogy még a nácik közül is kegyetlennek tartott Kurt Franz SS-tiszt megszólal a gyerekek képzeletében, és a számomra elképzelhető legborzasztóbb mondatokat mondja: „Nem hagylak el benneteket, gyerekek, én vagyok a holokauszt, én vagyok a magyarázat, ami által nem fogtok megérteni semmit sem, de nélkülem kilátásotok sincs megérteni a családotokat.” (196) Minden emlékezet- és identitáspolitikával kapcsolatos élményemet és tudásomat, no meg persze félelmemet sűrítette egybe ez a mondat. A másik, hogy a rögzítésnek, a fotózásnak, ami hozzám nagyon közel álló műfaj, fontos szerepet tulajdonít. Nan Goldin fotós úgy tartotta, a fotóst mindenki voyeurnak tartja, így ő az utolsó ember, akit meghívnak bármilyen személyes eseményre. Ehhez képest Amir Gutfreund sajátos funkciót tulajdonít a fotózásnak, amit mellesleg az emlékezethez kapcsolni elég kézenfekvő. Ő azonban kifordítva gondolkodik: a szereplői folyton fotóztatják magukat. Ebben a kontextusban pedig a szerző ezzel azt mondja, hogy nem az a célja a fotónak, hogy emlékeket őrizzen meg, hanem hogy a lefotózott ember maga bizonyítékot kapjon saját létezésére. Tetszik ez a kissé morbidnak tetsző, mégis nagyon következetes gondolkodás, emberinek tartom, ettől pedig fontosnak, nélkülözhetetlennek.
Talán ezen a ponton már jól kirajzolóik a könyv legfontosabb állítása is: kétféle holokauszt létezik, az egyik, amelyet a történelmi emlékezet őriz, amelynek nyomán Izraelben minden évben megszólalnak a szirénák és egy kicsit megáll az élet, és az a holokauszt, amelyet a családi emlékezet őriz, vagy próbál feledni. A teljes igazság, a teljes történet pedig nem egyikből vagy másikból, hanem a kettő összeolvasásából fog majd (jobb esetben, egyszer) összeállni. (Hevesi Judit)
