Hat év telt el azóta, hogy Hazai Attila utolsó szövege, A maximalista című novella megjelent, és három azóta, hogy Hazai úgy döntött, nemcsak az írást, de az életet sem folytatja tovább. Addigra túl volt egy kisregényen (Feri: Cukor kékség, 1992), két elbeszélés-gyűjteményen (Szilvia szüzessége, 1995, Szex a nappaliban, 2000) és két regényen (Budapesti skizo, 1997, A világ legjobb regénye, 2000), megírta a Rám csaj még nem volt ilyen hatással (1993) forgatókönyvét, alapított két zenekart (Pepsi érzés, Hazai ízek) és rengeteg papírt rajzolt és festett tele kutyákkal, medencékkel. Bármit csinált, kultikus figyelem övezte, ez a figyelem pedig most A maximalista (és más írások) című kötettel éledhet újjá, amelybe barátai és az emlékére létrehozott alapítvány kuratóriumának tagjai gyűjtötték össze eddig kiadatlan elbeszéléseit. A Hazai Attila Alapítványt Hazai édesanyjának kérésére Garaczi László, Németh Gábor és Podmaniczky Szilárd hívta életre 2012-ben. „Attila mamája a temetés után megkeresett minket, mert szerette volna, ha a fia neve nem tűnik el azonnal. Az ő anyagi segítségével jött létre az alapítvány, és kitűztünk magunk elé néhány célt: egy honlap elkészítését, egy posztumusz kötet megjelentetését és egy díj létrehozását” – meséli Garaczi, a három célból kettő pedig már össze is jött. Megjelent a könyv, melynek összeállításában Berta Ádám, Hazai barátja és életművének ismerője is aktívan részt vett. A maximalista írásaiban egyszerre van jelen a szelíd rezignáltság és a totális radikalizmus, ami szerzőjükre is annyira jellemző volt. Elindult a honlap, ahol Hazai összes könyvéből találunk részleteket, felkerült rá az összes zene és rengeteg rajz, festmény, ami az utolsó időszakban készült, valamint Hazai filmjei, klipjei, plakátjai és a vele készült filmes interjúk is. A díjra egyelőre még várni kell, valószínűleg 2016-ban ítélik majd oda először egy olyan kísérletező típusú fiatal írónak, aki valamiképpen a Hazai-féle hagyományt követi. Hazai-kultuszról, Hazai-stílusról és Hazai-örökségről Németh Gáborral és Garaczi Lászlóval beszélgettünk.
A maximalistát és az új honlapot ma 20 órától mutatja be Németh Gábor és Garaczi László a Gödörben. Facebook-esemény
Mikor és hogyan találkoztak először Hazai Attilával?
Németh Gábor: Volt egy elég erős szubkultúrát maga köré növesztő baráti kör, amelynek tagjai állandó hősei lettek Attila novellisztikájának, és tulajdonképpen az egész prózájának. Ilyen szempontból is hűséges barát volt. Ebben a körben találkoztam vele.
Ez a kör felismerhető volt a szövegekből?
NG: Igen, szerintem felismerhető, bizonyos vonások, karakterek visszaköszönnek. Ha kellene hozzájuk segédegyenes, akkor azt mondanám, hogy az I Love You zenekar tagjai, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással egész stábja, Pohárnok Gergő, Déri Miki, Unoka Zsolt, Hecker Péter, Konrád Miki, Kepes Juli, Kende Ági, Reich Péter, sorolhatnám, akik együtt mozogtak a városban. Én az egyik széléről közelítettem meg a társaságot, Déri Mikit ismertem nagyon régről, aki az egyik szokásos, céltalan estéjén a nyolcvanas éveknek felhívott egy haverjához bulizni. Akkor láttam először Attilát, és ennek a találkozásnak rögtön köze is lett az irodalomhoz. Ült a szülei lakásában egy dohányzóasztalnál, és morzsolta ki a dohányt a Marlboróból. Nagyon pörgős buli volt, de körülötte volt egy másfél méteres tisztás, úgy nézett ki ez a morzsolgatás, mintha valami performansz volna. Senki sem figyelt rá, de marha komolyan csinálta. Elkezdtünk beszélgetni, és arra kérdésre, hogy mivel foglalkozik, a lehető legtermészetesebben válaszolta, hogy költő. Kéne ide egy lábjegyzet, hogy a mi generációnk számára a költő szó mennyire volt nevetséges és használhatatlan. Ember nem mondott ilyet. Az iskolából következően a mi szocializációnkban annyira patetikussá vált, hogy senkit sem ismerünk, aki használta volna. Olyat ismertünk, például Lacit is, aki mondogatta, hogy verseket ír, de még az író szót se nagyon mondtuk ki.
Garaczi László: A „költő” meg végképp komikus volt.
NG: Az, hogy valaki dohánymorzsolgatás közben teljesen komolyan költőként definiálja magát, de ha ez még nem lenne elég, belenyúl a zsebébe, effektíve előhúz egy kockás papírra írt költeményt, és fel is olvassa, az számunkra, akik nála körülbelül tíz évvel idősebbek vagyunk, egészen radikális volt. Úgy is mondhatnám, hogy vicces, de akár úgy is, hogy ijesztő.
Hazai Attila: A maximalista (és más írások)
Magvető, 2015, 144 oldal, 2690 HUF
Amikor költőnek nevezte magát, azt komolyan lehetett venni?
NG: Erről Baksa-Soós János jut eszembe (a Kex frontembere – a szerk.), aki állati komolyan tud beszélni a művészetről, de úgy, hogy közben az egész valahogy mégis olyan ironikus. Ahogy ő művészkollégákról beszélt… Nem tudom, mennyire érezhető ennek a szónak a vicces ferdesége, amit ő rendkívül komolyan és nemes pátosszal tudott kimondani, és szinte eldönthetetlen volt, hogy ott van-e az idézőjel. Attila néhány megnyilatkozásából, pár interjújából azt gondolom, hogy halálosan komolyan vette a dolgot, de közben az alkatában mégis ott volt ez az irónia.
László, önnek mi volt az első emléke róla?
GL: Jártam koncertekre, bulikba, ő pedig ennek a többnyire éjszakai világnak az egyik figurája volt. Egymás mellé keveredtünk, váltottunk néhány szót, legközelebb többet, karakteres első találkozásokra nem is emlékszem. Különös fiú volt, kedves, érdeklődő, ugyanakkor egészen szuverén és öntörvényű. Nem tudtad, mikor ironizál, mikor veszi komolyan a dolgokat. Szép fiú volt, szőke, kék szemű, szelíd, gyermeki, aki a világ legtermészetesebb hangján, mintegy mellékesen közli veled, hogy ő zseni. Flegmán mondta, tárgyszerűen. Az ismert és elvileg begyakorolt szerepekben, hétköznapi szituációkban való működés nála sokszor sajátos módon történt. Az improvizációnak, a pillanatnyi benyomásainak, ötleteinek engedve váratlan eredetiséggel reagált a legegyszerűbb helyzetekre. Akkor még nem ismertem az írásait, de bulikban, haverként nagyon eredeti és szórakoztató volt. Azt hiszem a Magyar Naplóban olvastam először írását.
NG: Először talán nem ott publikált, de abban a kontextusban keltette az első erős hatást.
GL: Az írás mellett később zenekarokat alapított, az irodalmi és zenei produkciói egyszerre voltak újak, meghökkentőek és provokálóak. Az irodalom akkori helyzetét próbálom egyszerűen elmesélni: a nyolcvanas években sok önreflexív, a nyelvre figyelő, posztmodern, kísérleti szöveg született, aztán a kilencvenes években feltűntek tehetséges írók, Darvasi Laci vagy Závada, akik nem figyeltek annyira a nyelvre, a történet fontosabb volt számukra. Attila ezekbe a folyamatokba hozott be egy olyan új paradigmát, ami látszólag a történetelvű, nyelvileg tiszta stílust követte, ugyanakkor olyan felforgató hatású őrület van a szövegeiben, ami nehezen elhelyezhetővé tette őt a meglévő struktúrákban. Volt néhány év, amikor nagyon sokat beszéltek arról – olvasók, írók, kritikusok - , hogy tulajdonképpen mi is az, amit csinál. Ma is nehezen megfogható, elemezhető, hogy mivel érnek el hatást ezek a szövegek.
A Magyar Napló brutalitás tematikájú számában megjelent A pulóver című Hazai-novella, melynek főhős egy disznóval létesített szexuális kapcsolatot. A szöveg kisebbfajta botrányt kavart, később a “Hazai-jelenséget” tárgyaló kerekasztalnál többek közt Gábor is felszólalt. Tényleg volt Hazai-ügy?
NG: Egyes kritikusok, akikre úgy hatott a szöveg, ahogyan a klasszikusan polgárpukkasztó avantgárd évtizedekkel korábban szokott, ezzel a gesztussal azonosították, ami nem esett jól Attilának. Bántotta, hogy valamiféle irodalmi krakélernek tűnik a szöveg tükrében, mert nem az a fajta provokatív személyiség volt, aki pontosan tudja, hogy milyen kontextusban mit jelent, amit ír, és ezért csinál nagyon éles dolgokat. “Csak úgy” csinálta, látszólag ártatlanul. Tényleg az a legkülönösebb, hogy úgy is lehetne olvasni ezt a dolgot, mint egyfajta újrealizmust. Attila írásai akkori fogalmakkal élve a „szövegszerű” irodalommal szemben a “világszerűt” választották, ám ez csak látszat volt, mert a történetei annyira parodisztikusak voltak, hogy nem lehetett komolyan venni őket. Már-már publicisztikus viszonya volt a saját életéhez, valószínűleg mindennek, amit írt, valóságos alapjai voltak. Ez az élmény aztán elbillent, de a szöveg nem ment el az önreflexivitásnak addig a fokáig, amíg az éppen trendi, “posztmodern” próza elment volna, viszont nem is ragadt bele a kisrealizmusba. A stilisztikai billegés a dilettantizmus, és valami nagyon új, radikális beszédmód között arra kényszerítette az olvasót, hogy felszámolja a rutinjait, mintegy a teljes testével olvasson. Nem hagyta meg azt a kulturális tunyaságot, ami bennünk már megvan, vagyis hogy olvasunk egy szöveget, és van annyira rutinunk, hogy négy-öt sor után tudjuk, ki mellé tennénk, melyik polcra. Az ő szövegeivel az embernek szembe kellett állnia, és folyamatosan el kellett döntenie, hogy akkor most mi is az, amit éppen olvas. Most, ahogy a beszélgetés miatt újraolvastam a szövegeket, időről-időre hangosan felröhögtem. A kritikai visszhangból lehetett látni, hogy volt, aki ezt a részét egyáltalán nem vette, és nettó dilettantizmusnak, fogalmazásegyesnek olvasta.
Az Abszolút című műsor róla szóló adásában Hazai úgy fogalmazott, hogy úgy szeretne élni, hogy az ne tűnjön szenvedésnek. Kívülről mennyire látszott, hogy valami nincs rendben?
GL: A nyolcvanas években divat volt kicsit őrültnek lenni, Baksa-Soós, Dixi, az alter sztárok mind kicsit furák voltak, és ő beleillett ebbe a vonalba. Sejteni lehetett, hogy a látszólagos szelídség és a világhoz való teljesen öntörvényű, rögeszmés viszony nagy belső feszültségeket takar. Ezek az ellentmondások egy rossz, önpusztító rendszerbe álltak össze benne sajnos.
Az emberi kapcsolatait jól kezelte?
GL: Amikor jó passzban volt, nagyon jó volt vele lenni. Sok barátja és mindig nagyon szép, különleges barátnői voltak. Ha megivott pár pohár bort, és tényleg jókedve volt, nagyon költői és eredeti volt. De voltak nagy elnémulásai és dührohamszerű kitörései is, amikor ezeket a feszültségeket nem tudta kezelni - ez testközelből nem volt kellemes.
Barátok voltak?
GL: Jó lenne, ha erre ő tudna válaszolni. Idősebb vagyok nála, a legközelebbi barátai szerintem a saját generációjából kerültek ki. Egyszer összefutottunk az Andrássyn, furcsa állapotban volt. Fel volt pörögve, meg se tudtam szólalni, csak nyomta, nyomta. Több napja nem aludt. Akkor sejtettem meg, hogy baj van vagy baj lesz. Mikor ez már kiderült, mármint hogy baj van, akkor többször beszéltünk is erről. Meglátogattam néhányszor a kórházban, elmentünk együtt szaunába. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy tudok segíteni. Szakmai és életvezetési ügyekről beszélgettünk. Képtelen volt rá, hogy hagyományos módon menedzselje és kontrollálja magát. Értettem, hogy mi van vele, de nem tudtam segíteni. Csak kísérleteztünk, hogy ezt kéne csinálnia, azt kéne csinálnia… Bennem talán több a flegmaság és egyben a tudatosság, az ilyen nehezebb periódusokból vissza tudtam evickélni a normalitásba.
NG: Nem tudom, mennyire számít intimpistáskodásnak, de amikor az előbb Attila dührohamairól volt szól, akkor eszembe jutott, hogy egyszer négy órát álltam végig egy konyhaajtóban, miközben Laci és a Gregus Sanyi nevű barátunk egy teljes konyhát pusztított el spájzostul. Körülbelül száz liter lekvárral együtt, amit ritmusosan vagdostak egymáshoz. Előbb a sikoltozó lányok tűntek el a lakásból, aztán nagyjából mindenki, ők pedig az egészet ilyen derűs összemosolygással csinálták. Abban a kultúrában időnként kellett egy kataklizmaszerű dolog, ami kisüti az energiákat és az összes frusztrációt, de akik csinálták, azok sem vették százszázalékosan komolyan. Inkább hasonlított az egész egy színházi előadásra, mint valóságos dührohamra.
GL: Időnként röhögő görcsöt kaptunk, de közben törtek a tányérok.
NG: Ezekbe a viccekbe bele is lehetett halni, estek ki emberek a negyedikről.
GL: Kiderült, hogy Attila komolyan beteg, hazaköltözött a szüleihez. Nem ment neki az írás se. Ez komoly probléma volt, engem valószínűleg sokszor ez kihúzott ki a csávából. Attila tíz-tizenöt évet intenzíven végigírt, könyvei jelentek meg, vastag könyvek. 2000-től ez a viharos alkotói szakasz lelassult. Leblokkolt, egyre ritkábban tudott olyan állapotba kerülni, hogy dolgozzon. A maximalista című novellát évekig írta, különböző verziókban. Talán menekülőútként kezdett el fordítani. Nagyon jók a fordításai, elég csak a Millió apró darabban című James Frey könyvet megnézni. Később mintha ez is egyre nehezebben ment volna neki. Nem tudott munkát vállalni, nem tudta tartani a határidőket.
Egy interjúban Hazai arról beszél, hogy tudatosan nem patetizálta a fordítandó szöveget, és ahelyett, hogy minden párbeszédnél egy odaillő igén gondolkodott volna, mindenhol megtartotta a ’mondta’ szót.
NG: Ennek nagyon érdekes a kontextusa, mert pontosan leírja a magyar irodalmi kultúra szerkezetét. A magyar fordításkultúra gyakorlatilag a Nyugat meghatározó szerzőinek esztétikai nézetrendszerén alapszik. Ez például ahhoz vezetett, hogy Göncz Árpád és Szász Imre is fölstilizálta Hemingwayt: ha valaki angolul olvas Hemingway-prózát, akkor azt a kopár szikárságot találja, ami aztán Carverben csúcsodik, a minimalista amerikai prózát. Hogy egy példát mondjak: a The End of Something című Hemingway-szöveg magyar címe Valami véget ér. Ugye érezzük, hogy a potméter nyolc százalékkal feljebb lett tolva. Szó szerint az volna, hogy A vége valaminek, ami egy nyersebb változat, ehelyett Göncz és Szász is patetizálja, megemeli Hemingway-t: ahol náluk a „tette hozzá”, „tanácstalankodott” „bólintott” stb. van, ott az eredetiben mindenhol az, hogy „mondta”. Attila úgy volt vele, hogy ébresszük fel a szövegnek ezt a nyers eredetiségét.
A termékeny időszakban érzékelhető volt valamilyen változás a Hazai-stílusban?
GL: Azért összességében rövid alkotói periódus volt ez. 25 és 35 éves kora között megírta, elzenélte, eljátszotta, lefilmezte, lefestette mindazt, amit akart, ezen belül nagy korszakokat nem érzékelek. Erős, jól felismerhető nyelve, világa volt, kis elmozdulásokkal.
NG: A kötet a kilencvenes évektől az utolsó periódusig összefogja az életművet. Van olyan szöveg, amit tíz év választ el a másiktól.
GL: A korábbi szövegek talán brutálisabbak, jobban bevállalnak pornográf, szadisztikus, vagy más provokatív effektust, az utolsó időkben született művekben talán több a leírás, a rezignáció. De ez csak egy nagyon finoman érzékelhető elmozdulás, a később szövegekben is vannak drasztikus mozzanatok.
NG: Talán még annyit lehet észrevenni, hogy az ösztönös eljárások idővel mintha tudatosabbá váltak volna. Nem lettek kevésbé ironikusak vagy radikálisak, de Attilát elkezdték érdekelni a szakmai dolgok. Talán jobban rálátott az alkotói folyamatra, mint huszonévesen, amikor még csak táncolt ezekben a szövegekben.
Gl: Pici mozzanatokban ez felismerhető, de az egész tónusát nem igazán változtatja meg.
NG: Valószínűleg nincs olyan szerző, akinél ne erősödne az önreflexió, pusztán attól, hogy egyre többet ír. Lehet, hogy Attila számára egyre tudatosabb, vagy racionálisabban ellenőrzött volt az írás folyamata, és lehet, hogy ez vezetett el odáig, hogy egy idő után már nem tudott írni.
A maximalista című írás, melyben egy villanyszerelő megy vissza régi kuncsaftjaihoz, hogy kijavítsa a korábbi hibáit, mennyire szimbolikus szöveg?
NG: Nyilván volna olyan művészetpszichiátriai megközelítés, ami az összes szövegében visszamenőleg megtalálná azokat a motívumokat, amelyek egy neurotikus vagy pszichotikus személyiség kivetülései, de az efféle utólagos okoskodásokkal csínján kell bánni. Attila időnként befeküdt Unoka Zsolt osztályára, és egyszer meglátogattuk, amikor bent volt. Az volt az előzetes információ, hogy baromi rosszul van, kicsit félve is mentünk be, mert nem tudtuk, hogy mit fogunk találni. És akkor ott ült egy végtelenül derűs, kiegyensúlyozott ember. Ez volt a legdermesztőbb, mert felülírta az összes olyan találkozást, amikor végtelenül derűsnek és kiegyensúlyozottnak láttam. Zsolttól, aki a barátja és az orvosa volt, tudtuk, hogy milyen állapotban van, de rajta nem látszott semmi, nem kommunikálta ezt kifelé. Az utolsó időszakban kinyílt egy kis rés az addig áttörhetetlen kedvességén, és azon a résen végtelen szomorúságra lehetett látni. Egyszer mentem az Írók Boltjába egy irodalmi eseményre, sétáltam az Oktogon felől, ő pedig az egykori Rozmaring presszó teraszán ácsorgott. Megszoktuk, hogy ha azon a környéken irodalmi ismerőst látunk, az az Írók Boltjába jön, róla is ezt gondoltam. Rutinból megkérdeztem, hogy jön-e, mire azt mondta, hogy nem, mert nem tartozik oda, nem fogadják be, minek menjek. Mondta ezt több könyv és díj után, ő, aki az elején zseniként aposztrofálta magát.
Várható Hazai-reneszánsz a könyv miatt?
NG: A szövegei még mindig nagyon élnek, az ember felnevet, vagy hirtelen megdermed az olvasásuk közben, és ez azt mutatja, hogy kapcsolatban vannak a valósággal. Erre alapozva azt jósolnám, hogy nem marad zárvány, vagy kultúrtörténeti reminiszcencia, hanem meg fogja találni az olvasóit. Eddig is megtalálta, a Színművészeti Főiskolán például az egyik Gothár-tanítvány, Benkó Tamás kifejezetten Hazai-szövegekkel foglalkozott, születtek olyan vizsgafilmek, amelyek Hazai-motívumokon, vagy több szövegének kombinációján alapuló narratívákból építkeztek. Tamás filmje például egy film a Mariann feneke és a Szilvia szüzessége című írások motívumaiból. Az alkotók, akik huszonéves emberek, nagyon természetes módon találtak rá a szövegekre, illetve találtak meg bennük olyan motívumokat, amelyek izgalmasak voltak a számukra, úgyhogy szerintem a könyvnek is lesz visszhangja. Az persze kiszámíthatatlan, hogy milyen erejű.
