Háy János: Egy pillanatra sem vesztjük el a valóságot [Ady 100]

Fotó: Valuska Gábor

Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Háy János túlhizlalt egóról, a hibaszázalékról és a megélt valóságról. 

Mindig idegenkedtem Ady túlhizlalt egójától, a nagyotmondásaitól, a nagybetűitől, a retorikus hadovától, a homályos és zavaros képektől, amelyek még a slágerverseket sem kerülik el. Az ember ma már nemcsak a „Balga kötések balgult frigyesén” neveti el magát, hanem az ős Kajánt és a disznófejű nagyurat is megmosolyogja. Mindig zavart, hogy egy olyan alkotótól eredeztetjük a modern magyar költészetet, aki egy régies romantikus vershőst gyárt le, a látnokot, a prófétát, az izzó lángoszlopot, s csupán abban modern, hogy popkulturális terméket akar létrehozni. Megszólítani mindenkit, az álmodozó kamaszlányokat, a szerelem után vágyakozó feleségeket, a megkeseredett férfiakat, a gazdagokat, a szegényeket, a proletárokat, a kisnemeseket és az arisztokratákat, a nemzetvédőket és a nemzetvesztőket, a jobboldalt és a baloldalt, a forradalmárokat és a fundamentalistákat. Az idegenkedés ellenére mindig érdekelt az élete, a munkái, az utóélete, hogy mennyire ártalmas, ha valaki költő helyett valláspótlékka válik. Érdekelt, hogy miért dolgozik olyan nagy hibaszázalékkal, talán ő az a magyar költő, akinek az életműve arányaiban a legtöbb gyenge verset tartalmazza. Amely versekben nem tartja semmi egészben a szöveget, csak az Adys nyelvi dizájn. De mindig örülök, ha felcsillan egy-egy gyöngyszem a versrengetegben. Ilyen nekem a Kocsi-út az éjszakában. Már az indító kép fényes, mint a Nap, bár a Holdról van szó. Pontos és természetes, Petőfi-szerű egyszerűség, s ez jellemzi végig a verset, hogy egy pillanatra sem vesztjük el a valóságot, akkor sem, amikor fut velünk a rossz szekér és tudjuk, hogy végig szimbólumokban tapicskolunk. De nem fordítjuk le a szekeret, nem beszélünk sorsról és életről, mert elég érezni ezt a szimbólumot, hisz egy pillanatra sem veszítjük el a valóság hangját. Az allegorikus folyamatot nem számolja fel a hasonlat realitása. S amikor az unalomig idézett középső versszak soraihoz jutunk, egy pillanatra sem érezzük, hogy na itt megint nagyot akart mondani a szerző, mert tényleg minden egész eltörött, s ez nem egy mondás, hanem megint csak egy megélt valóság.