Fotó: Valuska Gábor
Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Háy János túlhizlalt egóról, a hibaszázalékról és a megélt valóságról.
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Mindig idegenkedtem Ady túlhizlalt egójától, a nagyotmondásaitól, a nagybetűitől, a retorikus hadovától, a homályos és zavaros képektől, amelyek még a slágerverseket sem kerülik el. Az ember ma már nemcsak a „Balga kötések balgult frigyesén” neveti el magát, hanem az ős Kajánt és a disznófejű nagyurat is megmosolyogja. Mindig zavart, hogy egy olyan alkotótól eredeztetjük a modern magyar költészetet, aki egy régies romantikus vershőst gyárt le, a látnokot, a prófétát, az izzó lángoszlopot, s csupán abban modern, hogy popkulturális terméket akar létrehozni. Megszólítani mindenkit, az álmodozó kamaszlányokat, a szerelem után vágyakozó feleségeket, a megkeseredett férfiakat, a gazdagokat, a szegényeket, a proletárokat, a kisnemeseket és az arisztokratákat, a nemzetvédőket és a nemzetvesztőket, a jobboldalt és a baloldalt, a forradalmárokat és a fundamentalistákat. Az idegenkedés ellenére mindig érdekelt az élete, a munkái, az utóélete, hogy mennyire ártalmas, ha valaki költő helyett valláspótlékka válik. Érdekelt, hogy miért dolgozik olyan nagy hibaszázalékkal, talán ő az a magyar költő, akinek az életműve arányaiban a legtöbb gyenge verset tartalmazza. Amely versekben nem tartja semmi egészben a szöveget, csak az Adys nyelvi dizájn. De mindig örülök, ha felcsillan egy-egy gyöngyszem a versrengetegben. Ilyen nekem a Kocsi-út az éjszakában. Már az indító kép fényes, mint a Nap, bár a Holdról van szó. Pontos és természetes, Petőfi-szerű egyszerűség, s ez jellemzi végig a verset, hogy egy pillanatra sem vesztjük el a valóságot, akkor sem, amikor fut velünk a rossz szekér és tudjuk, hogy végig szimbólumokban tapicskolunk. De nem fordítjuk le a szekeret, nem beszélünk sorsról és életről, mert elég érezni ezt a szimbólumot, hisz egy pillanatra sem veszítjük el a valóság hangját. Az allegorikus folyamatot nem számolja fel a hasonlat realitása. S amikor az unalomig idézett középső versszak soraihoz jutunk, egy pillanatra sem érezzük, hogy na itt megint nagyot akart mondani a szerző, mert tényleg minden egész eltörött, s ez nem egy mondás, hanem megint csak egy megélt valóság.
