A hardboiled krimi ugyan hamar utat talált magának a képregények világába, de például a filmekkel ellentétben hosszú évtizedeket kellet várni arra, hogy ebben a médiumban is a zsáner pionírjaihoz méltó művek szülessenek. A ’30-as években a keményöklű comichősök újságstripekben üldözték a rosszfiúkat, a ’40-es, ’50-es években pedig főleg maguk a rosszfiúk kerültek a szenzációhajhász, kendezőtlenül erőszakos (és jókora botrányhoz vezető) történetek középpontjába. Leginkább a ’80-as évek végétől datálhatók azok a művek, amiknek lőporfüstös, brutális atomszférájához komplexitás és lélekrajz is társult. De azért ez nem jelenti azt, hogy a korábbi évtizedekről csak úgy megfeledkezhetünk, sőt.
Viszonylag kevés előkép után (mint pl. a Hawkshaw the Detective című, 1913-ban elstartolt komikus sorozat) a keményöklű és keményfejű, de intelligens Dick Tracy alapozta meg a komolyan vehető képregényes krimit 1931-ben. Chester Gould egészen 1977-ig maga írta és rajzolta a klasszikus szériát, amelyben a címszereplő fáradhatatlanul vadászta le a bűnözőket, akiknek gonoszságát eldeformált, egyes esetekben egészen abszurd arc- és fejformájuk is jelezte. A képregény azért is úttörő, mert a korszakhoz képest szokatlanul nagy hangsúlyt fordított a nyomozás folyamatára, a rendőrségi metódusok bemutatására. És persze a hardboiled irodalom és a film noir is hatással volt rá.
A ’30-as évekbeli gengsztereket a következő évtizedben felváltották az elkeseredett, megélhetési, és rossz helyen, rossz időben lévő bűnözők (nameg az ellenséges kémek), a stripek hangvétele karcosabb, komorabb lett. A széria sikere több követőt, utánzót is szült, így pl. Dan Dunnt, aki az első fiktív karakter volt, aki saját (noha csak egyetlen részt megélt) képregénymagazinjában szerepelhetett. És akkor az igen népszerű, 1934-től 1977-ig futott Tracy-paródiát, a Fearless Fosdickot még nem is említettük. 
Dashiell Hammett nem csak inspiráció volt a korszak comicjai számára: rövid ideig ő maga is írt egy képregénystripet 1934-ben, a rendkívül népszerű Flash Gordon rajzolójával, Alex Raymonddal együttműködve. A Secret Agent X-9 egy névtelen kormányügynökségnek dolgozó névtelen titkosügynökről szólt, de a széria erőteljes krimis/magándetektíves vonásokkal is rendelkezett. Hammett egy év után kiszállt a sorozatból annak sikertelensége miatt, noha az ezt követően is folytatódott, egészen 1996-ig, és akárcsak a Dick Tracyből, rádiójátékok, filmek és egyéb képregények is ágaztak belőle.
Noha az 1979-ben indult Detective Comics mára már összeforrt a neki otthont adó Batmannel, aki 1939-ben debütált benne, eredetileg egy krimiantológia volt, csurig töltve sötét alakokkal, magándetektívekkel (mint Slam Bradley), rendőrökkel, ügyvédekkel és egzotikus, őrült mesterbűnözőkkel (és persze szuperhősökkel is). 
Aztán a ’40-es években egyrészt továbbra is érkeztek a népszerű krimi stripek (Kerry Drake, Rip Kirby), másrészt mégis minden megváltozott. 1942-ben elstartolt a komoly pionírnak számító, Crime Does Not Pay című magazin, ami – akkoriban nem lévén semmilyen képregényes cenzúra – olyan nyílt brutalitással mutatta be az alvilág tevékenységét, amivel egyetlen másik médium sem tudott versenyezni (ezt, noha legfeljebb jóindulattal kategorizálható hardboiledként, a tágabb műfaji keretben betöltött jelentős szerepe miatt mindenképpen ide kell sorolni). Az alkotók a napilapok bűnrovatából kölcsönözték véres történeteiket és notórius karaktereiket (Baby Face Nelsontól Lucky Lucianóig), minden szám tele volt kegyetlen tűzharcokkal, gyilkosságokkal és amoralitással, és már a borítók is hihetetlenül brutálisak voltak (az egyik leghírhedtebben egy férfi egy sütő gázlángjára szorítja egy nő fejét). És ne felejtsük: ekkoriban a képregény még egyértelműen „gyerekműfaj” volt. 
A legtöbb sztori persze mind írói, mind rajzolói szempontból meglehetősen összecsapott, strukturálatlan, ügyetlen volt, de a valós bűnügyek explicit ábrázolása (legyen szó akár egy fiúról, aki megfojtja és felgyújtja az anyját vagy egy betolakodóról, aki bunkóval üt agyon egy bölcsőjében alvó csecsemőt) bőven elegendőnek bizonyult a hatalmas sikerhez. A Crime Does Not Pay egy-egy számából 3-4 millió is elkelt (fénykorában könnyen maga mögé utasította a Superman és Batman képregényeket), írók és rajzolók több nemzedékét ihlette meg, és több tucatnyi hasonló magazin születését eredményezte. A ’40-es évek végére nagyjából minden hetedik képregény krimi volt a boltok, trafikok polcain, és rengeteg hasonlóan explicit sci-fi és horror széria is született (Justice Traps the Guilty, Crimes by Women, Shock SuspenStories, Weird Fantasy, Tales from the Crypt, The Vault of Horror, The Haunt of Fear, Crime SuspenStories, Weird Science stb).
Ekkoriban kezdték csak észrevenni a szülők, hogy gyerekeik miféle képregényeket olvasnak – a felháborodás nem is maradt el, de a társadalmi nyomás csak az ’50-es évek közepére vált olyan súlyossá (többek közt egy kongresszusi vizsgálat, és Dr. Fredric Wertham pszichológus hírhedt Seduction of the Innocent című, képregényostorozó könyve nyomán), hogy a kiadók kénytelenek voltak öncenzúrát bevezetni. Az alternatívával rosszabbul jártak volna, de a fenti címek így is teljesen megszűntek néhány év leforgása alatt. (Lábjegyzet: a Crime Does Not Pay egyik oszlopos tagja pár évvel a magazin bedőlése után egy vasalóval agyonverte a szeretőjét.)
Az így született Comics Code Authority hosszú időre szárnyát szegte a bűn realisztikus/explicit ábrázolására tett próbálkozásoknak. Mivel a legnagyobb hatalom a nagy kiadók kezében volt, nem csoda, hogy az általuk közölt szuperhősképregények merész témaválasztásai erodálták a szigorú szabályokat (mert ha Stan Lee a Marvelnél úgy döntött, hogy egy Pókember-sztoriban a tabunak számító drogfüggőség témáját dolgozza fel, akkor megtette, és hiába hápogtak a cenzorok – The Amazing Spider-Man 96-98, 1971). A noir így ebből az irányból szivárgott vissza az amerikai comicba: Frank Miller híres, ’80-as évekbeli Fenegyerek történetei, szuperhős ide vagy oda, sötétek, kegyetlenek voltak, és nyakig merültek az utca bűnének mocskába, de Batman is sokszor találta szembe magát „hétköznapi” gengszterekkel, gyilkosokkal a jelmezes szupergonoszok helyett. 
A szuperhős és a hardboiled műfajok házassága azóta is tart. Brian Michael Bendis, akkor már gyakorlott noir szerző (Jinx, Torso, A.K.A. Goldfish) Alias című sorozata (2001-2004) a Marvel univerzumában játszódott, de szuperképességekkel rendelkező női magánnyomozójának brutális, trágár, és hol kissé szarkasztikus, hol nagyon is komoly és drámai kalandjai egyértelműen felnőtteknek szóltak. Szintén Bendisé a 2000-ben indult (máig futó) Powers, ami egy szuperhősökkel teli világban mesél két (látszólag) mezei nyomozó ügyeiről. A DC-nél Greg Rucka és Ed Brubaker Gotham Centralja (2003-2006) engedett briliáns bepillantást Gotham nyomozóinak és közrendőreinek a néha-néha mellékszereplőként feltűnő Batman által hol megkönnyített, hol inkább megnehezített munkájába. 
De virágzik a szuperhősök nélküli, klasszikus hardboiled képregény is. Brian Azzarello noir és ponyvaelemeket, utcai és fehérgalléros bűnözést, nagyhatalmú, titkos szervezetet és átlagemberek sötét egyéni sorsait Eduardo Risso fantasztikus rajzai segítségével egybegyúró 100 Bulletse pl. a 2000-es évek egyik legjobb sorozata volt. Leguóbb a Jason Aaron-R.M. Guéra duó indiánrezervátumban játszódó, vérmocskos, amorális, népharaggal és –letargiával átitatott, tavaly befejeződött Scalpedja, illetve Darwyn Cooke Parker-adaptációi (Richard Stark könyveiből) tették igen magasra a lécet a műfajban (a képregények világában egyébként – a filmekkel ellentétben – igen ritka a klasszikus hardboiled regények feldolgozása, ami pedig említésre méltó, az még ritkább).
Külön meg kell említeni (ismét) Ed Brubakert, aki több fantasztikusan jó sorozattal, minisorozattal járult hozzá a műfajhoz, a Scene of the Crime-tól a Sleeperen és a Criminalon át (utóbbi abszolút tökéletes, modern noir esszencia) a tavaly indult, horrorba mosódó Fatale-ig. És persze ott van Frank Miller mostanra klasszikus, ’90-es évekbeli Sin Cityje, ami vizuálisan, tematikailag, karaktereit, történeteit, narratíváját, mindenét tekintve, a végletekig vitt, csúcsra járatott, ultimate hardboiled képregény. És ezzel a sor – szerencsére – még bőven nem teljes. 
