Ma lenne 75 éves Cseh Tamás, aki dalaiban generációk álmait, vágyait, iróniáját és kétségbeesését énekelte világgá. Gyurkovics Tamás Hej című novellájában – hommage a Cseh Tamás – egy Zsubri-legény tölt, iszik és emlékezik szakadatlan.
Hej
A 75 éve született Cseh Tamás emlékére
A végét mondjam, mindig csak azt. De akkor töltesz nekem is. Ne csak annyit, tele. Hosszú a vége is, a franc, aki megette. Hosszabb, mint másnak az egész élete. Csak azt nem értem, miért ezt akarjátok, miért nem az elejét vagy a közepét. Mindig csak a végét, a végét… Dögevők vagytok. De ez a legrosszabb mind közül, ez a nagymellű. Töltsél, csöcsös, ne sajnáld. Adjatok egy cigarettát is. Tüzet is, hé. Na, így már más. A vége a csárdával kezdődik. Vittük a Rozit a csárdába, letenni, biztonságba. Akkor ettem jót utoljára. Ez? Moslék ez ahhoz képest, csöcsöm. A Billegében ekkora húsokat adtak, ni. Libát is, kacsát is, egész malacokat. Alma volt a szájukban, az egyiket rászúrtam a sarkantyúmra. Micsoda élet volt az. És ott nem ilyen szar homoki borokat ittunk, hanem. Hova viszed. Tedd csak le. Jó helyen van az itt, ne vigyed sehova. Azért kellett a Rozit biztonságba tenni, mert gyilkossággal vádolták. Nem hát: baleset. Volt a malmosnak egy öccse, gazdag gyerek. Hülye gyerek. Egy nyikhaj. Elkezdett a Rozi után járni, pedig tudta, hogy kinek a szeretője, akkor már mindenki tudta, de az ilyen kisfiúnak valahogy a tiltástól is csak még jobban a farkába száll a bátorsága. Először csak sutyorgott a Rozinak, aztán már fogdosta is. Nyomkodta magát a combjához. Azt mondják, olyan kemény lett olyankor a pöcse, mintha csont nőtt volna benne. A Rozi próbálta magától távol tartani, előbb szép szóval, aztán már csúnyával is. Szedegette magáról a kezeit, taszigálta vissza, el, félre. De a nyikhaj csak ment előre, mintha búgató port kapott volna. Közben meg dudumm, dudumm, dudumm, hangos volt a malom, szitált a liszt is a levegőben, azt gondolta, gondolom, úgyse látja őket senki, úgyse hallja. Dehogynem látták, dehogynem hallották. Voltak tanúk bőven. Ez a nyikhaj persze azt se tudta, mi micsoda a malomban, hova lépjen, hova ne. Követte a Rozit azokon a rossz, lisztes pallókon, mint egy holdkóros. Nyúlkált utána, mintha száz keze volna, és mit tesz isten, a százból az egyikkel pont alája nyúlt neki, és akkor bumm. Az ütéstől megbillent vele a palló. Dülöngélt előre-hátra, mintha táncolna. Aztán egy pillanatra megállt, és olyan bamba képet vágott, mint akit életében először szopnak le éppen. Azután leesett. Akkor talán már kiáltozott is, de a zajban nem lehetett hallani, hogy mit mond, dudumm, dudumm, dudumm, nem mintha nehéz volna kitalálni. Kurva, gondolom, azt kiabálta. Vagy édesanyám, inkább ezt. Aztán valami nyikorgásféle hallatszott a kerekek felől és elkezdett piroslani a liszt. Nem maradt abból semmi, csöcsöm. Ami maradt, azt bélbe lehetett volna tölteni rögtön. Nyikhajkolbász! De sokszor etettünk ilyet a bakonyi disznókkal. Nem hiszed. Hát te ne is, mert amilyen hájfejű vagy, belőled csak egy bödön zsír jönne ki, de azzal is csak a csizmámat kenném, mert a kutyám is elfordulna tőle. Mondom már, mondom. Ez állít meg folyton. A Rozi hazaszaladt, a bátyjához, a bátyja meg rögtön lóra, és hozzánk. A Répáék mindig tudták, hol bujdosunk. Azok? Senkinek. És nemcsak félelemből. Jön a báty, meséli a Zsubrinak, mi történt. A Jóska bólint, de nem szól. Lóra száll azokkal az ő lusta, mégis fürge mozdulataival. Kettőt ficánkol alatta a csődör, csak azután fordul vissza hozzánk, fentről böki oda a Rozi bátyjának, hogy menjen a húgáért, hozza a malomba. A malomba, kérdezi riadtan a gyerek. A malomba, feleli a Zsubri, és összevonja hozzá a szemöldökét is, nehogy bárkinek eszébe jusson még egyszer okoskodni ebben a kérdésben. Helyesel neki a hegy is: malomba, -lomba. Visszhangzik a Gulácson, ma is hallom, ha becsukom a szemem. Zsubri int a Vargának meg nekem, hogy utána. Két másikunknak meg azt, hogy menjenek a Roziért a báttyal. Aztán megsarkantyúzza a lovát, pedig a gulácsi erdőben inkább csak poroszkálni szoktunk, meredek szar talaj van odafenn, de a Zsubri nekiiramodik és vágtázik lefele, görögnek utána a szürke hókupacok, a sárrögök meg a széjjeltiport gombák. Nem a malomba megyünk és nem is a Répáékhoz, hanem a faluba, egyenest a malmoshoz. Pedig a Zsubri tudja, és tudjuk mi is, hogy ott már a pandúrokat várják. De a pandúrok még nincsenek ott. A Zsubri bemegy a házba, kiabálást hallunk. Egy-két pofon is elcsattan. Két perc nem sok, jön ki a malmossal. Az ingje gallérjánál fogja a Deskayt, épp csak annyi időre ereszti el, hogy magára vehesse a kabátját, meg a zsebébe dugdoshasson valami papírokat. Akkor a Zsubri felpattan a lovára, lehajol és megragadja a Deskayt újra, pedig kövér ember a malmos, az ilyen sose a saját kenyerét zabálja, a Zsubri mégis egy kézzel, így, ahogy én most a poharat a számhoz, felemeli. Akkor ne hidd el. Nekem a te hited annyit se ér, mint az anyád szerelme tegnap. Elég az hozzá, hogy felemeli és maga elé teríti a pokrócra, akár egy gyereket vagy egy pecsenyének való, semmi kis dögöt. A Deskay feje a ló egyik, a segge a másik felén lóg le, mintha halott volna. A malmához megyünk. Most már vágtatunk mi is: elöl a Zsubri, ölében a keresztbe vetett malmossal, mögötte a Vargával mi ketten. Hátulról látjuk, ahogy pattog a malmos, ahogy kékül és dagad a feje, ahogy lehányja a csizmánkat, a menetszéltől csíkosan, keresztbe. Á, ráfagyott az rögtön, lepattogzott róla, különben is gyűröttek voltunk már akkor, pedig hol volt még a vége. De hiszen azt mesélem. Ne szólj közbe, töltsél. Zsubri a malomban összecsődít mindenkit: az igazi molnárt, aki a malmos helyett dolgozik, a feleségét és a lányukat is. Elmondatja velük, mi történt, de előtte még figyelmezteti őket, hogy úgy mondjanak el mindent, ahogyan volt, ha a Rozi ellen kell is vallaniuk, ne merjenek változtatni semmin, mert saját kezűleg zsákolja be az egész családot. Elmondják. Úgy ahogy én nektek, vagy a Rozi bátyja nekünk az erdőben. Hallotta, kérdezi a végén a Zsubri, a Deskay meg falfehéren, vacogva bólint. Na, akkor itt a papír, itt a tinta. Írja. Mit. Hogy a Répa Rozália ártatlan. „Tanúsítom, hogy”, leírta? A Zsubri tud írni-olvasni, nem lehet átverni. Visszaolvassa. Aláíratja a malmossal az igazolólevelet, összehajtogatja, bólint, elteszi. Még rá is csap utána a zsebére. Akkor mehetünk, biccent végre felénk. Nem kell kétszer mondania, a Vargával már nagyon pislogunk az út felé, amerről a pandúrokat várjuk. A lányt maga elé teszi a lóra, de nem úgy, mint egy zsákot, hanem ültetve. A derekánál fogja, szorosan magához öleli. Míg Tapolcára érünk, legalább kétszer egymáséi is lesznek. Nem-e, csöcsöm. Van itt egy ló? Megmutatom, gyere. Na csak azért. Így érünk a Billege csárdába, ott helyezzük biztonságba a Rozit. A csárdás jó embere a Zsubrinak, fél is tőle, szereti is, él is belőle. Az volt az utolsó nagy estéje a bandának. Akkor ettünk, akkor ittunk jót utoljára. És akkor szerette a Zsubri is a Rozit utoljára, mert egész este, egész éjjel, de még hajnalban is szerették egymást. És amikor a Rozinak legutoljára volt jó, akkor volt neki a legjobb, mert akkorát sikított, meg nem is csak az, hogy mekkorát, hanem hogy milyet, hogy a halápi út fáiról felriadtak a varjak. Kár, kár, kár. De az a fekete károgás, azóta tudom, a Lápafőnek is szólt már; annak a kurva végének.
Átmegyünk a tavon, le Tolnába vagy Baranyába, odáig csak nem jön utánunk a vármegye, ezt mondogatja. De ebben téved, mert akkor már a Zsubri Jóska seregére vadászik mind a hetvenkét vármegye, az egész birodalom. Latyakos egy tél van, február. Úgy gomolyog a köd, mintha füst volna a mezőn, mintha a föld alatt egy falu volna, ahol valami eszelős gyújtogat éppen. Ne ugassatok közbe. Tessék, most üres lett a poharam megint. Akárhányszor megakasztotok, innom kell. Akasszatok ám csak bátran. Inkább meg-, mint föl, mindig azt mondom. Szóval a köd. A köd egyszer csak sűrűsödni kezd itt is, ott is, aztán emberi alakot ölt. Lesz belőle egy ember, lesz belőle kettő, három. Aztán egy tucat és egy egész század! A pandúrok, a pandúrok, kiabálják körülöttem, a pandúrok, kiabálom én is. Lóra, fiúk, kiáltja a Zsubri, pisztolyt tölts, szekercét az övekbe. Maradjatok együtt, kereket oldunk a csalitoson át, maradjunk együtt. Lövés dördül, a Varga lefordul a lóról, kilóg az agyveleje, volt tehát neki, pedig nem tűnt okosnak sose, az isten nyugosztalja. Aztán megint lövések, a jobbomon is, balomon is fordulnak le a fiúk a lóról, tizedelnek minket a pandúrok szépen. A Zsubrit keresem a szememmel, könnyű is megtalálni, hetykén ül még akkor is a lován, mintha nem is pandúrt ölni menne, hanem parádézni. A lova fejével vágja a ködöt meg a füstöt, akkor már nem lehet megkülönböztetni melyik, melyik. A csalitos felé vezet minket a Zsubri, megyünk utána vakon, mögöttünk ugatnak a pandúrok, jönnek ránk most már minden irányból. Rángatnak, idegesek alattunk a lovak, van fiú, akit levetnek magukról, annak lópaták tapossák szét a koponyáját, a sajátjaink vagy a vármegye lovainak a patái, de végül csak elérjük valahogy a csalitos szélét. Hiába van tél, magasak és sűrűk még a bokrok, ha csakugyan bejutnánk közéjük, egérutat nyerhetnénk, villan az eszünkbe. De akkor ulánusok jelennek meg az erdőszélen. Jönnek felénk az undok, szegletes sapkáikban, jönnek, vicsorognak és lőnek, megint leszednek mellőlem valakit, megkarcolják a vállamat, hasogat a seb ma is, ha változni készül az idő, de a Zsubri még mindig hegyesen ül a nyergében, vagy a nyerge helyén, mert rég nincs már tisztességes lószerszáma egyikünknek se, szőrén üli meg a lovat ő is, egészen elöl jár, csak most félre kell rántania az ulánusok elől a gyeplőt, de azért fordultában is tüzel még rájuk, egyet, kettőt, hármat le is szed közülük, hullanak az ulánusok, mint a levelek az első fagy után, követem a Zsubrit, már majdnem utolérem, amikor a fák közül vagy a föld alól, bekerítik a szegletes sapkájúak, és szorítják, szorítják egy öreg tölgy felé, a háta már hozzáér a fához, pedig még mindig a lován ül; körbe van véve. Nekünk még odakiált, hej, fiúk, hej, hej, hej. Értjük, hogy érti, lőjük az ulánust, a pandúrt, vágjuk az utat magunknak. Négyünknek sikerül is kereket oldanunk az erdőbe. A csapa végén van egy meredély, arra léptetünk fel sebzetten, a többiek nem akarnak megállni, hagyom, hadd menjenek tovább, utolérem majd őket, vagy ha nem én, akkor a pandúrok, akkor meg minden mindegy úgy is; én megállok. Fentről a kopasz fákon keresztül épp visszalátni arra az átkozott tölgyre, amelynek neki van szorítva a Zsubri még most is, körbeveszik a lovasok, de még nem bántják, biztosan az ulánus vagy a pandúr kapitány parancsára várnak, ha ugyan a Zsubri meg nem ölte emezt is, amazt is. A Zsubri viszont már nem vár senkire és semmire: ami dolga volt, azt elvégezte, ami elmaradt, azt nem végzi el helyette senki, maga felé fordítja a pisztolycsövet. Nem látom, csak hallom a lövést, de ez rávall, hátat a falnak, és megdögleni, ez ő; tudom, hogy vége.
Csak én érem utol a többieket, nem a pandúrok, egy barlangban töltjük az éjszakát. A makkoltatók járhatnak oda, hogy a dolgukat végezzék, mert húgy- és szarszagú a barlang, amilyen az életünk is lesz már ezután mindig. Másnap korán indulunk, sötét van, járnak még az éjszakai állatok is, minden szemvillanásban pandúrt látunk, minden reccsenésben ulánust sejtünk. Pedig nem jár utánunk senki, magunk vagyunk az erdőn, meg az egész világon, talán csak a Zsubrit akarták levadászni, aztán visszamentek a kaszárnyába zabálni, értünk majd később jönnek, ha már megtette velünk a magáét az erdő, a tél meg az árvaság.
Bujdosunk azért tovább, de a Zsubri nélkül a bujdosásnak is más lett valahogy az íze, eltűnt belőle minden csípős és édes, csak a keserű maradt meg benne, meg egy kicsit a sós is. Régen, ha poroszkáltunk, mindig szólt a fülünkben valami muzsika, hallgató vagy csárdás, most viszont csönd van, mintha mindannyian egyszerre süketültünk volna meg. Némaság.
Északra iszkolunk, mint a beteg kutyák, egy lucskos telet csak átvacogni, mintha a tavasz hozhatna még bármilyen feltámadást. Hova, hova. Föl a Bakonyba. Valahogy azt hisszük, ha ugyanazok a fák meg a bércek, akkor majd a kedvek is ugyanazok lesznek, mint régen. Az futás közben mindegy. Jólesik hazudni magunknak, amíg odaérünk, csak tartson sokáig az út. De a hosszú útnak is vége van egyszer, odaérünk és akkor valaminek történnie kell. Nem leszünk a szolgái senkinek, de a szolgabíró emberei figyelnek, hát elvállalunk ezt-azt. Ez azért még mindig a bujdosás! Nincsen még vége, nincsen. Tölts, te senki. Mit vihogsz. Hogy mersz vihogni egy Zsubri-legény asztalánál?
Az hazugság mind. Csak, aki nem ismerte, az hihet el ilyesmit. Mind hazugság, az összes. Hogy túlélte és kanász lett a Száva partján. Hogy rendőrspicli Pesten. Vagy, a kedvencem, hogy visszament grófnak. Mi csak nevettünk, ha ez szóba jött. Miért, miért. Hát, miattunk, te senki. De főleg a Rozi miatt. Az a lány még mindig ott van a Billege csárdában, pedig már öregasszony, mégis feketét hord azóta is. Ha a Zsubri élne, rég elvitte volna. Aztán minket is egytől-egyig, el ebből a disznóólból. Az mindegy. Akárhová. A Mátrába vagy a Hortobágyra. Amerikába! Nem, mi? Az az új világ, te bamba. Hey, hey.
Biztos hát. Nem kellett azt látni, elég volt hallani. Más hangja van annak, amikor egy Zsubri feje loccsan szét, mint amikor a tiéd; vége van. Várj, azért tölts még egy pohárral. Megöllek, te. Akkor egy féllel. Csak még egy kicsit, na. Csárda azért ez is, hej. Hej, hej, hej, hej, hej, hej. Ennek vége van.
