Szilágyi István kötetbemutatója (Bolygó tüzek, Magvető) – Lítea Könyvesbolt
fotó: Valuska Gábor
A Lítea Könyvesbolt a Hess András téren található a várkerületben – ezt tudtam meg a térképekből, de nem gondoltam volna, hogy a könyveknek helyet adó barátságos üvegház egy étteremmel és ajándékboltokkal megspékelt belső udvarban bújik meg. Miközben szétnéztem a boltban, és olykor-olykor rásandítottam az egyik napilapnak nyilatkozó Szilágyi Istvánra, megtudtam, hogy a meghirdetett 16 órai kezdet helyett a bemutató egy órával később kezdődik el. A csúszást fotósunk is szomorúan konstatálta, de mialatt elbeszélgettünk az élet nagy kérdéseiről, lassan megtelt a könyvesbolt, és azon vettük észre magunkat, hogy az időközben asztalunkra kerülő káposztás pogácsát pusztítjuk, a szomszéd asztalnál pedig már helyet foglalt Szilágyi, és beszélgetőpartnerei, Ács Margit és Morcsányi Géza. (Apropó, a készülődés legmarkánsabb jelenete az volt, amikor a hazánkat átszelő folyóról elnevezett tévécsatorna riportere odapattant az első sorban ülő öregúrhoz, kezet rázott vele, és megjegyezte, hogy a szerzőt keresi. LOL)
A Magvető Kiadó igazgatója, Morcsányi Géza, a kötet elkészítésének fő koordinátora köszöntötte elsőként a megjelenteket, majd néhány szóban utalt arra, hogy a Bolygó tüzeket maga is régóta várta. Röviden beszélt a kiadás fura körülményeiről, majd köszönetet mondott a kiadó egy-két munkatársának, köztük a „folytatható borítótervet” megalkotó Árkossy Istvánnak. Ács Margittól tudhattuk meg, hogy Szilágyi nehezen állt rá, hogy korábban már megjelent írásaiból kisebb csokrot állítson össze („az orra alá dörgölik a régi rossz írásait” – fogalmazta meg viccesen Szilágyi a szerző legnagyobb problémáját). A kötet szövegeinek sorrendjét Szilágyi alakította ki, de első két kötetéből nem válogatott be szövegeket, ugyanakkor mindenképpen „olyan írásokkal akart előállni, amiket ma is vállalhat, amiket nem kell kódolni”. A szerző megerősítette „kedvenc kritikusának” mondandóját, elmondta, hogy maga sem vette elő a régi szövegeket, melyek nagy része későbbi regényeinek karcolataiként, vázlataiként szolgált. Mikor értesült a felkérésről, úgy döntött, hogy a kóbórló emberekről, és saját „sráckori” élményeiről szóló, illetve a történelmi múltba kalauzoló szépprózai munkáiból fog válogatni. Feltűnt, milyen megszeppenve ejtette ki a ’széppróza’ szót – ahogyan mindvégig látható volt, hogy Szilágyi feszeng kissé, úgy az is érthetővé vált számomra, hogy a Bolygó tüzek kis túlzással a kiadó unszolására készült el, szerzőnk magától nem szánta volna rá magát hasonlóra (elbeszéléskötete utoljára szűk 40 éve jelent meg).
Ács Margit a regények és a rövidebb szövegek fő különbségéről, a misztikus ív meglétéről/nemlétéről beszélt, majd hozzátette, hogy ugyanakkor a két „fő forrás”, az abszurd humor és a történetiség a novellákban is észlelhető jellegzetességekként vannak jelen. Példaként idézte a Foggal és bütyökkel című szöveget, amelyben a végtagjait háborúban elvesztett főhős – abszurd módon – fogai segítségével fogta be az ökröket. Az végülis lényegtelen, hogy jómagam nem értek egyet az abszurd jelenlétével, de Szilágyi sem tudott mit válaszolni a kritikus gondolatfüzérére: „sárbaragadt realista vagyok” – cinikus kijelentése után először derült nagyot a közönség. Szilágyi szerint maga a világ abszurd, célja pedig az, hogy átváltsa ezt a „realitás aprópénzére”. Rövid kitérőben nyomatékosította mindenki számára, hogy ha netalántán valakinek fenntartása lenne a kötet számtalan hősével szemben, arra gondoljon, hogy a legtöbb szöveget maga sem novellaként, inkább regénytorzóként veszi figyelembe.
Szilágyi szerint „a művészfélét vonzza a fenevad”, például a diktatúrák –, a múlt század eseményei benne is transzponálódtak, de ezt nem a novelláiban akarta kifejezésre juttatni. A saját élményekre visszavezethető Csillagoltogató háromkirályok eredetileg regénynek, a Kő hull apadó kútba pedig novellaként indult. Ács Margit ezt követően az első regényről, az 1969-es Üllő, dobszó, harangról beszélt, a francia esszéregényhez hasonlította (Szilágyi arcán csodálkozás), majd szóba került a Jámbor vadak című elbeszélés, amely számára a reveláció erejével ért fel. Itt egy hosszabb eszmefuttatás következett, amelyet – őszintén bevallom – egyszerűen nem volt kedvem figyelemmel követni, néhány percig úgy tűnt, hogy a jelenlévő irodalomtörténész elfeledkezett arról, hogy nem miatta gyűltek össze az emberek. Azzal fejezte be mondanivalóját, hogy „erre nem is kell válaszolni, következzen a felolvasás”, erre Szilágyi felállt, és válaszolt (újból kacaj). Elmondta, hogy első regényével talán megzavarhatta a korabeli olvasókat, hiszen 600 oldalon át egy nőszereplőt sem szerepeltetett, majd felolvasott a Jajdon gyermekei és a Tájkép tutajjal című szövegekből. Nem is csodálkoztam azon, hogy miután Szilágyi megköszönte a figyelmet, Ács Margit egy utolsó (utáni) hozzászólással még a jelenkor szövegekben érezhető hiányáról kérdezte az egyre fáradtabb szerzőt. „Én Fortuna urat nem tudom elképzelni a nyolcadik kerületben vagy a Rózsadombon” – érkezett a válasz. Itt lett vége a beszélgetésnek.
A könyvesbolt röviddel ezután zsivajjal telt meg, Szilágyi István pedig nekiállhatott dedikálni, majd egy könyvekkel megrakott állványhoz támaszkodva készséggel válaszolt kérdéseimre. Megtudtam, hogy a Jajdon gyermekei volt az első szöveg, amelyet beválogatott a kötetbe, és azért tartja fontosabbnak a hasonló témájú Csillagoltogató háromkirályoknál, mert elvontabb jellegével nehezen „azonosítható”, de mégis „valóságosnak tetsző történet”. Kérdeztem a kötetindító Kísérlet című novelláról, amely bizarr hangnemével teljesen elkülönül a többi szövegtől. Szilágyi elmondta, hogy az általa karcolatnak tekintett szöveg később Agancsbozót című regényébe került be „továbbírt” változatban, célja pedig az volt, hogy az első szöveg után megszűrje olvasóit, mondván, akinek ez tetszett, annak a többi is tetszeni fog. Végül készülő regényéről kíváncsiskodtam. Kiderült, hogy A hóhér könnyei hasonló címen kisregényként már napvilágot látott az Alföldben évekkel ezelőtt, bővebben nem akart nyilatkozni róla, csak annyit mondott, hogy „az ítélkezés nyomoráról” fog szólni „hangzatos előadásmódban”.
