Az Eduline-nak adott interjút Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke, amelyben az iskolarendszer szelektivitásáról, a szemléletváltás szükségességéről és az elhagyható tananyagról is beszélt. Ezek voltak a legérdekesebb állításai.
A szakgimnáziumok és a gimnáziumok érettségi anyaga teljesen ugyanaz, ám Fenyő D. és kollégái szerint ez nincs jól, mert „nem lehet ugyanazokkal a módszerekkel és tananyaggal” megszerettetni a humán kultúrát egy nem annyira jól olvasó szakgimnazista osztállyal, mint egy jól olvasó gimnazistával. Az egyesület úgy véli, hogy modernizálni kellene a tananyagot, és ezzel kapcsolatban annyit tud tenni, hogy elmondja, mit lehet kihagyni belőle. - Ha egy iskolában „élet-halál kérdése”, hogy a tanár beleverje a gyerekek fejébe az utolsó irodalmi fogalmat is, akkor a tanárnak nincs túl nagy mozgástere, de szerencsére a legtöbb helyen már felismerték, hogy változásra van szükség, és a lényeg, hogy a diákok megtanuljanak rendesen olvasni és javuljon a szövegértési készségük. Fenyő D. szerint ha egymás mellé tesszük az érettségi követelményeket és a kerettantervet, azt látjuk, hogy „a kerettanterv anyagának kétharmada minden további nélkül elhagyható”, mert vagy nincs a követelmények között, vagy csak választhatóként van ott. „Ha egy tanár ismeri a saját diákjait, akkor nyilván el tudja dönteni, hogy a 16-17 éves, adatrögzítőnek vagy fodrásznak készülő lányoknak nem Zrínyi lesz az igazi nagy élmény. Ha pedig nem lesz az érettségin, ők pedig garantáltan nem szeretik majd ezt a művet, akkor hagyja ki.”
- Fenyő D. úgy véli, a kilencedikes anyagból mindent ki lehet hagyni, mert Petőfi előtt sem a magyar, sem a világirodalomból nincs kötelező szerző, és már kilencedikben is hosszan, alaposan kell foglalkozni művekkel. Olyan műveket kell választani, amelyek egy 15 évesnek is élményt adhatnak, és amelyeken keresztül megismerhetnek különböző narratív sémákat. „Ha ezeket értik, akkor képesek lesznek arra is, hogy egy Arany-balladát később megértsenek. Meggyőződésem, hogy aki 14-15 éves kora között el tud olvasni egy év alatt három-négy könyvet, annak nagyobb esélye van arra, hogy később egy jó érettségit tegyen.”
- A Szigeti veszedelem nyugodtan kihagyható. Meg lehet érteni a tanárt, aki fontosnak tartja, hogy a 19. század közepe előtti kulturális értékeket is megismertesse a diákokkal, de a diákok vagy nem szeretik ezeket a műveket, vagy utálják. Fenyő D. szerint „kicsit rosszabb”, ha a diákokkal valamit megutáltatunk, mint ha meg sem ismertetünk, hiszen ha valaki már egészen korán, a Szigeti veszedelemnél vagy az Antigonénál eldönti, hogy köszöni, ő ebből nem kér, semmi esélye nem marad, hogy olvasó emberré váljon. Ha mégis azzá válik, ahhoz az iskolának semmi köze.
- Fenyő D. a testnevelést hozza példának a szemléletváltás szükségességére. A tantervben szerepel, hogy „kötelező Y másodpercen belül Y métert futni”, de a tanárnak nem sok lehetősége marad, mint a diákokat az aktuális futástudásuk és erőnlétük alapján fejleszteni. Pedig megbuktathatna mindenkit, aki nem teljesíti a tantervben előírtat. „Magyarórán egy kicsit így viselkedünk”. A tanárok megtanítják az antikvitást, a Bibliát, a középkort, de a diákok nem tanulják meg.
- Semmi értelme, hogy a tanárok „leadják” az anyagot, mert az pont olyan, mintha „egy orvosnak megmondanák, hogy minden héten tíz náthás beteget és tíz bokatöröttet kezeljen. Belemegy valaki fülfájással, és ő is nátha elleni szert vagy gipszet kap. Értem az igényt, hogy legyen egy közös nemzeti műveltség, de látjuk, hogy nincs”. Fenyő D. szerint a lényeg a készségfejlesztés, oda visszalépni, ahol az adott osztály tart.
- A középiskolás korosztály ötven százaléka olvas, bár az olvasó kategóriába már évi egyetlen könyvvel be lehet kerülni. Fenyő D. feltételezi, hogy a szakgimnáziumban többen vannak, akik nem olvasnak. Az egyik megoldás szerinte az lehetne, hogy amit a tanár nem akar kihagyni, annak csak egy részletét olvastatja el. Ha úgy látja, a részlet alapján tetszik a diákoknak, járjon ötös az elolvasásáért. Ha valami megragadta őket, „minden eszközt ki kell használni, hogy ráébresszék azt a három gyereket arra, hogy igen, jó olvasni”.
- A magyar drámákat például már a gimnazisták sem szeretik, „a magyar irodalom ebből a szempontból rosszabb helyzetben van, mint a világirodalom, mert még a régebbi világirodalmi műveket is 20-21. századi műfordításokban olvassuk, egy korunkhoz közeli nyelven”. Több 20. századi és kortárs irodalommal kellene próbálkozni, több Karinthyval, Örkénnyel, Déry Tiborral. „Nem muszáj Parti Nagy Lajost tanítani, mert az nagyon nehéz, de lehet Vámos Miklóst vagy Szabó Magdát.”
- Fenyő D. nem szereti a kötelező olvasmányok kifejezést, inkább a közös olvasmányok kifejezést emlegeti. Ez annyit jelent, hogy amikor például Kosztolányit veszik, a diákok választhatnak, hogy mit szeretnének olvasni, a Pacsirtát, az Aranysárkányt vagy az Édes Annát, mert „elképesztő motiváló ereje van, ha a gyerekek úgy érzik, beleszólhatnak a műválasztásba. Hogy nem valami olyan ez az egész, amit valakik>>fent<< eldöntöttek, nekik meg >>letanítják<<, hanem ők is aktív részesei a döntéseknek".
- Nemcsak az ifjúsági regényt, de a fantasyt is be lehetne emelni a tananyagba, mert valódi olvasásélményhez juttatja a diákokat. „Nem muszáj szeretni az Alkonyat-trilógiát, de ha azt látjuk, hogy az Alkonyat 450 oldalát a fél osztály hajlandó elolvasni, míg a másik fele a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit, akkor össze kell tenni a két kezünket, és boldognak lenni, mert elolvastak háromszáz-négyszáz oldalt.”
