Extenor keresteti a BKV-hajú lányt

.konyvesblog. | 2014. október 14. |

Fotó: Libri

Egy fiatal srác lélekszakadva, krétarajzokkal és transzparensekkel keresi a BKV-hajú lányt, Lackfi János elváltoztatott hangon novellákat olvas fel sejtelmesen megvilágított női agyakról és szövevényes bűncselekményekről, Both Miklós pedig elektromos gitárral kísérve dalolja, hogy “ha bánata van, inni kell a zenésznek”. Könyvbemutatón jártunk.

A Centrál Kávéház szó szerint is gazdagon terhelt irodalmi hagyományokkal, így nem csoda, hogy arra jutottak, teret kéne adniuk irodalmi eseményeknek. Ezek sorában volt az első Lackfi János könyvbemutatója. A Három a magyar igazság sok szempontból a beszédes című Milyenek a magyarok? és Milyenek még a magyarok? folytatása, azonban a legújabb novellák főhőse már nem a magyar ember, hanem sok elbeszélői én, akiknek a történeteit mélyen befolyásolja és átszövi a magyar lét, bármi is legyen az.

Lackfi János: Három a magyar igazság

Helikon, 2014, 184 oldal, 2990 HUF

 

A beszélgetésben a szerzőn kívül Both Miklós zenész és a Centrál Kávéház részéről Juhász Anna vett részt. Az első perceket megnehezítette a technikai ketyerék végleges elhallgattatása és kiiktatása, majd a beszélgetés a magát tálcán felkínáló, de egyébként egy könnyed, nevetgélős péntek esti könyvbemutató szempontjából roppant haszontalan “Milyenek a magyarok?” kérdéssel indult. A beszélgetők a választ gondosan elkerülve inkább felidézték, mit is gondolnak rólunk tőlünk nyugatra és keletre. Both Miklós azt emlegette fel, hogy a kínaik a hangalak hasonlósága miatt hegyesfogúaknak neveznek bennünket, Lackfi János román ismerőse pedig irigyli a magyarokat vállt vállnak vető, építkező természetük miatt. A kérdésre érkezett izzadságszagú válaszokon hamar túlestünk, és elérkeztünk az első felolvasáshoz, amikor Lackfi János a barna+kávé=BKV-hajú lányt kereső elbeszélői ént keltette életre. Méghozzá olyan élénkséggel, ami miatt már magában megérte részt venni az esten, ugyanis garantált, hogy otthon, a szobában olvasva senki nem fog egy vajákos öregasszony, Whiz Kalifa, vagy a Magyar Népmesék hangvételében a fülünkbe duruzsolni.

Az est, sőt talán a könyv eddigi legkedvesebb pillanata is szerepet kapott a bemutatón, bár már különösebb tét nélkül. A megjelenést megelőző kéthetes BKV-hajú lány kampány során az irodalom igazán elszabadult, és a végszó nélkül hagyott, azonos című novella hőse fogta magát és megszökött a nyitott befejezésből, és belevetette magát a BKV egyik járatán megpillantott, és aztán szem elől vesztett, barna hajú, barna szemű lány keresésébe. A fiú, akit egyébként Lestyán Attila keltett életre, az egész város tűvé tette, hogy megtalálja a lányt: rendőröket, gyalogosokat és BKV-ellenőröket faggatott, de az összes információ, amit át tudott nekik adni, hogy a barna szemű, barna hajú, lila sapkás lányt keresi. A rend őrei felvilágosították, hogy ha valaki eltűnt, azt nem így fogja megtalálni, jelentse be szépen, az ellenőrök pedig a “látták-e a lányt” kérdésre faarccal közölték, hogy “IGEN, 25 ilyet láttunk ma!”. A járókelők többsége csak szimplán őrültnek tartotta Attilát: néhányan őrülten romantikusnak, páran pedig ismeretlenül is félteni kezdték a BKV-hajú lányt. Aki kimaradt volna az itthoni könyvmarketing menőnek számító megoldásainál is menőbb projektből, az ezen a FB-oldalon követheti végig utólag a krétarajzokkal, transzparensekkel, városi kutatással tűzdelt eseménysort. Illetve itt nézhetők meg a témával kapcsolatban készült videóüzenetek is, amelyben az elbeszélői én dokumentálta a mindennapok keresését, és végül Lackfi János is videóban üzente meg a fiúnak, hogy ő bizony nem más, mint novellája hőse, és most már ideje lenne visszatérnie oda, ahova tartozik: a történetébe. Érthető módon a hősszerelmes fiú ezt nem vette jó néven, sőt egyenesen úgy érezte, az író megfenyegette őt, de végül mégiscsak sikerült megbékélniük. Kettejük párbeszédeinél már csak a posztokat, videókat, képeket keretező hozzászólásokat mulatságosabb elolvasni, ahol akad szurkoló, ellenszurkuló, lelkes irodalmár és olyan is, aki Lackfi Jánosról még sosem hallott.

Both Miklós jelenlétének, és persze a novella rengeteg opera-utalásának köszönhetően a zene sem maradhatott ki az estből, és természetesen előkerült a “Milyen a magyar zene?” kérdés is, amire nyilván ismét nem akadt válasz, de legalább megtudhattuk, hogy a kamasz Both Miklós a tévének köszönhetően szembesült először Bartókkal. Sőt, Lackfi János ex-tenorista ütős fellépésekkel adja a szomszédok tudtára, hogy mikor zuhanyzik. Az opera-utalások pedig azt az időt idézik, amikor Lackfi a nagymamájával járt az Operába, és mindenféle mazochizmus nélkül ülte végig az előadásokat, ahol a kövér néni volt a szexbomba. Ahogy elmondta, sorsának furcsa bumeráng-effektusa, hogy ma - bár főként a próza oldaláról - több zenével kapcsolatos munkája és felkérése is van.

Szó esett még a novellák politizáltságáról is: Juhász Anna arra volt kíváncsi, lehet-e a magyarokról írni anélkül, hogy a manapság a szóhoz ragadt közéleti többletjelentés ne befolyásolja a novellák irodalmi fogyasztását. Lackfi szerint mindenképpen, sőt beszámolt a nyári, kapolcsi versudvarban szerzett tapasztalatairól is, ahol a turulmadár-profilképű férfi és az “Akasszuk fel a miniszterelnököt - azonnal!”-csoport tagja békésen ücsörögtek egymás mellett órákat a babzsák-fotelekben. A szerző szerint nem lehetetlen egy lovat két fenékkel megülni, és nem kell feltétlenül oldalakat választani.

Szerző: Csobod Luca