Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 268 ol., 612 Ft. (Teljes szöveg itt)
A magyar kultúra emblematikus figurája a Kosztolányi Dezső teremtette Esti Kornél, akit új könyvében Esterházy Péter is játszani hív (részlet+kritika). 1925-től bukkan fel a figura egyre gyakrabban Kosztolányi oeuvre-jében, mint a saját konfomizmusától és joviális polgáriasodásának visszavonhatatlanságától megriadt, végső számvetésre készülő művész alteregója, akiről a felnőttkor kezdetén, a közmegbecsült társadalmi szerep ambicionálásával le kellett hasadnia: az id, akit el kellett fojtani. Ez a skizoid helyzet (egyszerre megbecsült polgárnak és szabad akarattal rendelkező, öntörvényű lénynek lenni), és a folyamatosan szemlélődő és lételemző hős hagyományosan értelmiségi alaptoposz: Esti Kornél a nagy nemzeti mítoszgyártás kiváló alapanyagaként születésétől elitkulturális sikerre ítéltetett.
A Kornél-történetek először 1933-ban jelentek meg gyűjteményes formában Esti Kornél címmel: 1936-ban a Tengerszem című kötetben is sok történet szerveződik alakja köré, fejezetekre tagolás nélkül. Esti Kornél éneke címmel 1933-ban Kosztolányi versben is megörökítette.
Az 1933-as novelláskötet első fejezetében az Esti-ént harmincévesen szégyellő és megtagadó író negyvenen túl beleun a szabálykövetésbe és megfelelni vágyásba, és anarchista doppelgangerét „egy szeles tavaszi napon“ meglátogatja (tőle tudjuk, talán milyen lelkiállapotban: „Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel/ Egyszer fölébredsz és aztán sokáig/ nem bírsz aludni.“ [Ha negyvenéves…]). Kornél itt leginkább a Harcosok klubja Tyler Durdenjére emlékeztet: a fésületlen anarchopunknak nyújt békejobbot az egykor csúnyán meglépett, bűnbánó konformista: a szüntelen üzemmódú normalitástól elfáradt középkorú férfi esdekel a „vékony-sárga“ nyakkendős bohémnak, a klasszicista keresi kétségbeesve az avantgárd kegyeit, a fegyelmezett és szorgalmas polgár tiltott, léha vágyainak kiélőjét.
Az alakmások az első fejezetben alkut kötnek, egymás tenyerébe csapnak és alkotótársak lesznek, cserepartnerek, történetek és érzelmek egymás közti export-import bonyolítói. Aztán a novellákban (18 található a kötetben, 23 a Tengerszemben) visszaszorul a Kornélra eleinte jellemző kegyetlenségre hajlamos, ösztönös jelleg, bár anarchista marad („Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.“-12. fejezet): képlékenyebbé, emberibbé válik, attribútumokat cserélget, és végigél egy fantáziaéletet. Vágybeteljesítő- és teremtő lesz, létértelmező, kalandvágyó és ironikus-cinikus, kísérletező és szorongó, cselekvő és elmélkedő. Kosztolányi „testvére és ellentéte“, egyrészt mert ő maga, másrészt mert valaki(k) egészen más(ok).
A két ciklus novellái (bennük Kosztolányi/Kornél) nagyon sokmindenről mesélnek az olvasónak. Végeérhetetlen utazásokról, élethosszig meghatározó pillanatokról. A nyomor alakváltozatairól: a napsütötte sáv alatti világról, melyben később Petri is megmerítkezett (az utcalány az ötödik fejezetben). A pénz csodálatos működési elvéről, a vagyon logikájáról. A barátságról: a szerelem és a vágy undorító és vonzó kettősségéről. Az őrületről és az önzésről. Egy dzsentriről Párizsban. A nyelvről – ki ne emlékezne a zavarba ejtő találkozásra a bolgár kalauzzal, arra a nehezen megmagyarázható rossz szájízre, melyet maga után hagy a történet? Jancsi Jánosról (József Attila) és nemzedékéről „régivágású“ Nyugatos-szűrőn keresztül. És természetesen a halálról sok-sok novellában: egy kalap megsemmisülése is hat hetes gyászt eredményez, Az utolsó fölolvasás pedig odáig merészkedik, hogy Kornél egyenesen végigéli saját (Kosztolányi?) halálát, hiába sóhajt fel a főhős: „Jó volna még élni egy darabig.“ Mintha szomorú fintorral intene aranykezével az Őszi reggeli című vers felé: „Jobb volna élni…“
