Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat,
Magvető, 2014, 124 oldal, 2490 HUF
Esterházy Péter megnyitja az Irodalom Éjszakáját (fotó: Valuska Gábor)
„Fancsikó is élvezte Pinta műsorát, de este, mikor súlyos nyögéssel meghal a nagymama, s a szememben sötét árnyékok születnek, és hiába dörzsölöm, este sohasem mulasztotta el megtenni finom grammatikai kifogásait, nyelvhelyességi észrevételeit.” Ez van most is, írások egy darab madzagra fűzve, két gyerek, és az Isten. Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat. Esterházy Péterrel beszélgettünk a Könyvhétre megjelent új kötetéről.
Hogyan viszonyul a kortárs magyar irodalmi kánon elképzelt csúcsára helyezett Esterházy Péterhez?
Nincs ilyen csúcs.
Ez a pozíció szabadság vagy béklyó?
Nem egyetlen kánon, kánonok vannak, melyek folyamatosan változnak. Ha van visszhangja annak, amit az ember csinál, az lehet megerősítő, de elkedvetlenítő is. De még elkedvetlenítőbb az, ha nincs semmi. Ez a szerep abban az értelemben biztos nem béklyó, hogy nem gondolom, hogy ebből különösebb feladataim származnának, vagy bármilyen súlyt tenne rám. Annyi feladat adódik egy szöveggel, és annyi súly van ettől az emberen, hogy az már épp elég.
Honnan származik a vágy egy egyszerű, száz oldalas történet megírására?
Onnan, hogy mindig vagy majdnem mindig kicsit másmilyen könyveket írtam. Néha olvastam rövidebb könyveket, amelyek épp ettől a rövidségtől is szépek. Láttam magam előtt ezt a kicsi, finom tárgyat, és szerettem volna valami effélét.
Melyek ezek a könyvek?
Ez a német hossz, amit Erzählungnak vagy kisregénynek mondanak, ebből nagyon sokat olvastam. Ugyan egy szál, egy történet van végigmondva, de mégis van valamilyen gazdagsága. Például ilyen a Magyarországon kevésbé ismert Bruce Chatwin is, jó példa erre a kicsi, finomra. Az angolszász írók olyan képeségekkel bírnak, melyekkel én nem nagyon, és ezért érdekelnek.
Hány zsákutca jut száz oldalra? A beszélgetés során említette, hogy a Márk változat első hatvan oldala elkészült, majd kidobásra ítélte.
Vannak kis és nagy zsákutcák. Ilyen minden könyvnél van, ahogy a vicc mondja: kezdetben jó ötletnek látszott. Elkezdődik, van egy hang, de nem elég azt tudni, hogy ez egy jó hang, azt is tudni kell, hogy ez az optimális hang. Azért lehet elkezdeni az írást, mert az jó. Az elkezdés is jó, de az írásra gondolok most. És ha rendesen csinálja az ember a dolgát, ez a hang nem romlik el. Csak jöhet a kétkedés, hogy vajon nincs-e ennél egy jobb. Ezt a helyzetet nevezzük (kedves gyerekek) zsákutcának.
Hogy ez minden hangok legeslegjobbika.
Pontosan. Ez egy homályos dolog, nehéz elmondani, hogy melyek ennek a kritériumai, ez egy érzet. De lehet ezt egyszerűbben is mondani: És akkor a szerző elbizonytalanodott.
Mi történik azokkal a szövegekkel, amelyeket kivág? Elhangzott, hogy egy részük megpimpósodik, de a többi?
Van, amikor nem történik semmi vele, de van, amikor beépül az új változatba. Az egy jó jel szokott lenni, mikor a szöveg integrálja az előzőt. Ez főleg a bonyolultabb szövegekkel fordul elő. A jelen esetben nem döntöttem el, hány ilyen könyv lesz az Egyszerű történet vessző száz oldalból, ilyenkor megmarad egy hangnak, talán később lesz belőle egy másik egyszerű történet. Az is egy érdekes kérdés, hogy egy megírt könyv milyen más könyvterveket semmisít meg, eszik vagy zabál föl.
Hogyan lehet eljutni a hosszabb mondatoktól a rövidekig?
Az a trivialitás derült ki, melyet én elvileg tudok, de mégis meglepett, hogy ez nem technika, hanem pozíció kérdése. Olyan helyzetbe kerül az elbeszélő a szöveghez képest, hogy ez lesz a normális lélegzetvétele a szövegnek. Ha rejtélyeskedni akarnék, azt mondanám, engem is váratlanul ért, hogy milyen rendes rövid mondatokat tudok írni.
De a rövidség nem feltétlenül egyszerűség.
Nagyon sok mindent nem lehet akarni. Nem lehet akarni egyszerűnek lenni, annak valahogy létre kell jönnie. Kézügyességből tudok rövid mondatokat írni, csak az nem számít. Így aztán közben nem is gondoltam arra, hogy rövid mondatokat akarok írni. A regényben van egy hely, ott tudatosan egy egyoldalas, hosszú mondat szerepel, mert időben már később vagyunk. Ennyi volt, amit én foglalkoztam a rövid és hosszú mondatok dialektikájával, miközben ahogy az előző könyvnél is bejelentettem, szeretnék rövid mondatokat írni. Volt bennem ez a vágy, de minthogy jó pozíciót találtam, nem kellett vele foglalkozni. Erre is megy ki a dolog, ha jól választom meg a helyemet, akkor szabad vagyok.
A hang természetes lesz.
Úgy természetes, hogy minden mű, de abban a műben magától értődő lesz.
Említette, hogy a Márk-változat erősen kötődik a Fancsikó és Pintához. Újra szokta olvasni a régi írásait?
Csak munkaszemmel. Most, mikor ezt észrevettem, újra elolvastam. Meg akartam nézni, hogy az hogy is volt. Ez a munka része.
És mi ez a kötelék?
Mindent nem jó elmondani. Szerző jobb, ha hallgat, mert még a végén komolyan veszik.
Sokszor felmerül mostanában, hogy mi az, amit még meg kell írni. Mit kell még megírni?
Vannak homályos tervek. Az Egyszerű történet vessző száz oldalban még egy kötet biztos van, de lehet, hogy kettő. Ezután van egy elgondolásom egy hosszabb műről, amely eltartana három, négy, öt évig. Tovább nem érdemes nézegetni, majd látni fogjuk, hogy kell-e még látni valamit.
