Fotó: Valuska Gábor
Budapesten játszódik Katharina Bendixen új, készülő regénye, melyet tervei szerint még februárban be fog fejezni. A fiatal német írónő jelenleg a JAK és a CEU ösztöndíjasaként Magyarországon dolgozik, de nem csak erről mesélt nekünk, hanem beszélgettünk a kedvenc budapesti helyszíneiről, hogy miért nem inkább a magyar írók által favorizált Berlinben alkot, és hogy mi az, ami a kelet-európai országokban a leginkább izgatja.
Évek óta nem beszéltem németül, kár is lenne tagadni, elhatározásom azonban kitart, hogy egy esélyt mindenképpen kell adni a dolognak. Én mentegetőzöm, Katharina Bendixen mosolyogva nyugtatgat, hiszen ha nagy a baj, majd angolra váltunk. Nagy probléma nem lenne belőle, hiszen amellett, hogy ír (eddig három kötete jelent meg), a fiatal írónő angolból fordít is, főleg ifjúsági könyveket.
Legújabb regénye azonban több szállal is Magyarországhoz kötődik. Az ötletet egy barátnője története adta, aki evési zavarokkal küszködött. A lipcsei születésű Katharina Bendixen ekkor éppen Pécsen tartózkodott egy másik ösztöndíjjal, és eredetileg egy teljesen másik regényt akart írni. A barátnő története nyomán azonban lassan kibontakozott a Leichte Beute (Könnyű zsákmány) cselekménye. Eszerint egy fiatal német lány bébiszitterként kezd dolgozni Budapesten egy német családnál. A gondjaira bízott gyerek azonban nem hajlandó enni. A lány segíteni szeretne rajta, közben abban bízik, hogy Németországban maradt barátja ígéretéhez híven meglátogatja. Fejében összefonódik a két probléma, és valamilyen fura okból azt gondolja, ha rá tudja venni a gyereket, hogy egyen, akkor a barátja is meglátogatja. A hősnő hamarosan mindenkivel konfliktusba keveredik, mindez pedig végül a realitással szemben folytatott küzdelemmé olvad össze.
„Mindenképpen fontos elem, hogy a cselekmény egy kelet-európai országban játszódik, amely egykor kommunista volt, majd kapitalista országgá vált. Ez az egész folyamat nagyon érdekel” – válaszolja, amikor arról faggatom, hogy mennyire számít, hogy a regény éppen Budapesten játszódik. A pontosságra egyébként végig nagy hangsúlyt helyezett. Írás közben például térképet használt, igaz, a helyszíneknél a német megnevezéseket használta (Heldenplatz, Freiheitsplatz), máskülönben „az egész történet egyfajta egzotikus felhangot kapott volna, amit én annyira nem szerettem volna”. Az egyik kedvenc helye is éppen a Szabadság tér, de miután a regénybeli család a Rózsadombon él, sokat barangolt azon a környéken is, a helyi látványosságok közül pedig a Ludwig Múzeum kiállításait kedveli még nagyon.
Elmesélem neki, hogy a magyar írók szemében Berlin mindig is kitüntetett helyet foglalt el, és érdekelne, hogy ő miért nem oda helyezte inkább az írói bázisát. „Lipcse sokkal szebb, mint Berlin. (Nevet) Nem vagyok egy Berlin-rajongó, nekem túl nagy. Berlinben talán négymillióan élnek, Budapesten kétmillióan, az élet egyszerűbb” – adja meg rá a magyarázatot. A térség iránti vonzódását nem is tagadja: „Ha kiválaszthatnám, hogy legközelebb melyik országba menjek, akkor az biztosan valamelyik kelet-európai lenne: Lengyelország, Csehország, vagy valamelyik ex-jugoszláv állam”. Összesen 3-4 hónapot élt Berlinben, de nem vonzza a város, sokkal jobban érdekli az a környezet, amely a kommunistából kapitalistává vált országokban kialakult – főként az emberek miatt.
Elmeséli, hogy az NDK-ban, ahonnan ő származik, hasonló volt a helyzet, még akkor is, ha a gazdasági problémáikat nem lehet a kelet-európai térség országainak problémáihoz hasonlítani. „De a fordulat után az én szüleim is elveszítették a munkájukat, és az ő helyzetük is bizonytalanná vált. Én akkor nyolcéves voltam, de már akkor is éreztem, hogy a szüleim félnek, és a biztonságérzetük odalett. Nagyon érdekel a rendszerváltás maga, és az, hogy ez az egész mit okozott”. A bizonytalanság érzete nagyon erősen jelen van abban a novellában is, amely néhány hete a Literán jelent meg Bartók Imre fordításában – vetem fel neki. „A novellákhoz időnként álmokat használok fel. Ez az írásom egy olyan lányról szól, aki a valóságot úgy látja, ahogy mások nem. Nagyon beszűkült perspektívából látja a világot, ami abban hasonlít a regényhez, hogy a főhős ott is elveszíti kapcsolatát a valósággal, és valami olyasmibe csúszik bele, amit a többiek már nem tudnak átérezni”.
A beszélgetésünk során kiderül az is, hogy néhány hete magyarul tanul, magyar irodalmi műveket azonban a fordításoknak köszönhetően már eddig is olvasott – Kosztolányi, Örkény, Nádas Péter és Esterházy nevét említi. Amikor arról faggatom, hogy vajon az új regényét, melyet a tervei szerint februárban végén, azaz még budapesti tartózkodása alatt be tud fejezni, lefordítják-e majd magyarra, csak annyit mond, hogy ez nem rajta, hanem a kiadókon és az ügynökségeken múlik. És talán lenne rá lehetőség, hogy a hazai kiadókkal kapcsolatot építsen ki, válaszolja felvetésemre, „de én mindig csak írni akarok”, nyomatékosítja. „Ha egy könyv jó és sikeres, akkor úgyis megtalálja a maga útját a külföldi kiadás felé”, teszi hozzá végezetül.
