B
Háy János: Egymáshoz tartozók

Új Palatinus, Budapest, 2009, 272 oldal, 3400 HUF

 

Az új könyv négy fejezetre oszlik: kisprózákat, irodalmi vonatkozású tárcákat és útinaplókat tartalmaz. A kisprózák feltehetően önéletrajzi elemekkel átszőtt családi történetek, melyekben egy mai magyar író (és apa) a szövegek elbeszélője, aki a földszagú hétköznapokról fest meg önironikus szösszeneteket. Az irodalmi tárcák a szerző vallomásai saját pályája alakulásáról, a különféle műfajokkal való birkózásról, bepillantás a műhelybe. Az útinaplók részben külföldi utazásokat elevenítenek fel, a kötetet pedig értekező jellegű prózák zárják, többek közt Az asszimiláns című szöveg, amely vidék és főváros viszonyában tesz fel kérdéseket és fogalmaz meg határozott állításokat. A vidéki eredet problematikája, ahogy a korábbi kötetek lapjain, hangsúlyosan megjelenik itt is majdnem mindegyik írásban.

Ami a szövegeket leginkább összefogja, az Háy gyakran morbid, máskor kedves, figyelemre méltó humora. Úgy képes játszani a nyelvvel, hogy megnevetteti, ugyanakkor megrázza olvasóját. Kár, hogy itt és most ez a humor nem mindig talál magának méltó mondatokat és néha átfordul publicisztikai ötletparádéba, vagy kifullad néhány sziporkában és szójátékban. Íme, a kötet egyik gyenge pontja: „A hazug embert hamarébb utolérik, mint a Sánta Ferencet. Nem kell hozzá húsz óra, egy is elég.”

Szerencsére azonban ezek a szembeötlő kisiklások ritkák és Háy többnyire hozza a formáját. Különösen szellemesnek tartottam például a Hol volt, hol nem volt című szöveget, mely szerint Petőfi Sándor nem is létezett, valójában Vörösmarty, Bajza József és Toldy Ferenc, a híres irodalmi hármas találta ki és alkotta meg. De nagyon tetszett a családi szekcióból is jó néhány darab, például a Jézuska-teszt, A has, vagy A világörökség része. Az útinaplók közül pedig a Nápoly nézőpontja és hangja volt számomra igazán emlékezetes.

Kétségtelen, hogy az ilyen kiegészítő kötetek is hozzájárulnak egy jelentős alkotó pályájának színesebbé tételéhez, mégis van egy olyan érzésem, hogy ezeket a szövegeket most inkább az írói rutin működteti. Van bőven nyelvi ötlet, játék, külcsín és kellem, de mintha nem volna vezérlőelve és irodalmi tétje. Tudom, hogy nem is ez volt megszületésének a célja, én mégis annak örülnék inkább, ha Háy egy újabb erős regénnyel jelentkezne, amely nemcsak eléri az előző remekmű színvonalát, de valamilyen módon akár tovább is építi az életművet.

A fülszöveg szerint egyébként a kötet címe eredetileg az lett volna, hogy Én, a feleségem, a gyerekeim, meg én, de kiadói nyomásra végül az egyik novella címét biggyesztették a borítóra. Pedig, tekintve a kötet heterogén összetételét és játékosságát, adekvátabb lett volna a szerző javaslata.