Fotó: Valuska Gábor
Nekem ez az egész személyes élmény – meséli Elekes Dóra, akinek a héten jelenik meg A muter meg a dzsinnek című könyve. Főhőse egy kislány, aki alkoholista anyukájával él együtt, az alkohol szó azonban még véletlenül sem szerepel a könyvben. A lány ehelyett arról mesél, hogy a címbeli mutert időről időre elrabolják a palackban lapuló dzsinnek, és „mindenféle vicces dolgokat csináltatnak vele”. Olvasás közben mégsem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy a sok mulatságosnak gondolt helyzet ellenére nevetése nem teljesen őszinte, ezt az érzést pedig csak erősítik Kun Fruzsina szuggesztív, magával ragadó illusztrációi. De miért ír valaki könyvet az alkoholizmusról, miért volt szükség a dzsinnes fedőszövegre, és hogyan került Stephen King a történetbe? Elekes Dóra ezekről is mesélt.
Azt már rögtön az elején leszögezhetjük, hogy nem szokványos címet adtál a könyvednek, hiszen akárhogy is nézem, a muter nem kimondottan gyerekbarát szó…
Bár a Csimota valóban főként gyerekkönyvkiadó, ez nem gyerekkönyv, inkább az ifjúsági és a felnőtt irodalom között helyezném el. Amikor elkezdtem írni, akkor még nem tudtam, hogy minek írom, gyerekkönyvnek vagy felnőttnek, csak kíváncsi voltam, hogy sikerül-e, működik-e ezzel a hanggal a figura. Címnek pedig ez volt a legkézenfekvőbb.
Az azonban talán nem annyira kézenfekvő, hogy főhősödnek egy alkoholista anyával élő kislányt választottál. Vissza tudsz arra emlékezni, miből nőtt ki ez a történet?
A nagy része személyes sztori. Már régóta gondolkoztam azon, hogy meg kellene írni, de hogy milyen formában, az sokáig nem állt össze bennem. Volt egy Aranyvackor-pályázat, ahol a szörnyek volt a téma. Akkor megint eszembe jutott, hogy írnom kellene róla, meg beugrott az a videó is, ami arról szól, hogy a gyerekek az alkoholista szüleiket torzultan vagy szörnyeknek látják. Azt találtam ki, hogy legyen az a fedőnarratívája a gyereknek, hogy az anyját elrabolják a szörnyek. Aztán a szörnyekből dzsinnek lettek, mert úgy az egész jobban működött, és a szójáték is jobban illett az eltávolítós hangnemhez. Meg volt egy másik élményem, ami szintén eszembe jutott, amikor elkezdtem írni. Egyszer láttam a buszon egy kislányt az anyukájával. Az anyuka nagyon be volt rúgva, de nem tűnt úgy, mintha a kislány rosszul érezné magát, sőt, mindketten dülöngéltek a buszon és nevetgéltek. Nagyon furcsa látvány volt, és szerintem túlságosan is néztem őket, mert aztán az anyuka belém kötött. Ez az élmény mindenesetre valahogy bennem ragadt, és ez a kislány is eszembe jutott, amikor kitaláltam a narrátort.
Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek (Kun Fruzsina rajzaival)
Csimota Könyvkiadó, 2015, 40 oldal, 1592 HUF
A könyvben szereplő kislány vicces helyzetként fogja fel, ami velük történik, miközben tudjuk, hogy szó sincs erről. Azért volt szükség esetleg a dzsinnes motívumra is, hogy a kitalált lények segítségével a lány kicsit eltávolítsa magát a valóságtól?
Igen. Valahogy szerettem volna elérni, hogy a sztori mögül azért az olvasó számára is kilátszódjon a valóság. Ebből a szempontból fontos volt, hogy kicsit megbízhatatlan narrátor legyen a kislány, hogy ne higgyük el neki teljesen, hogy ez annyira vicces helyzet.
A lány miért nem szólítja anyának az anyukáját?
Ez is az eltávolításhoz kellett. A végén próbálkoztunk azzal is, hogy a „muter” szó helyett az erősebb hatás kedvéért „édesanyát” használjunk, de aztán arra jutottunk, hogy az úgy túl durva lenne, és maradt a muter. Egyébként pedig nem is vagyok benne biztos, hogy tisztességes dolog az írás végén megváltoztatni a szereplők nevét. „Édesanyával” nem tudtam volna így megírni, vagy legalábbis nem pont ilyenre, és ez talán jelez valamit.
A szó erősebb érzelmi töltete miatt éreztétek talán durvábbnak?
Igen, a sok távolító effektus mellé helyezve nagyon gyomorba vágóan közeli lett volna, és megbillent volna az egyensúly, elvitte volna egy kicsit melodramatikus irányba, és ezt nem akartam. De amúgy akkor már, a végén, nehezen tudtam megítélni, mi hogyan hat – a szerkesztők segítettek a döntésben.
Az alkoholista nő, és különösen az alkoholista anya toposza a mai napig óriási tabu. A gyerekeknek pedig nem feltétlenül vannak meg a szavaik a tabutémák megtárgyalására, ebből a szempontból indokoltnak tűnik a dzsinnek szerepeltetése. Volt neked is hasonló tapasztalatod annak idején?
Nálunk is abszolút tabu volt, nem lehetett róla nyíltan beszélni. Ha ez szóba került az apámmal, akkor az volt sokáig a fedőszöveg, hogy anya álmos. És ezt sokáig így is gondoltam. Láttam, hogy valami nem stimmel, de fogalmam sem volt, hogy mi van. Miután elkaptam néhány felnőttek közötti beszélgetésfoszlányt, leesett, hogy miről van szó, de utána sem lehetett róla beszélni, és én sem tudtam erről beszélgetést kezdeményezni. Nálunk egyébként súlyosabb volt a helyzet, mint a könyvben, vagy legalábbis nem éltem meg ilyen könnyedén, mint a narrátorom. Egy gyerek amúgy nagyon hamar észreveszi a jeleket: már egy-két korty után látja a változást, sokkal hamarabb, mint egy kívülálló. Az alapélmény ilyenkor az elmagányosodás, a magára hagyatottság, és a szégyen, talán amiatt, hogy tabu az egész.
Hány éves voltál, amikor realizálódott benned, hogy ez egy probléma, és nem csak az édesanyádnak, hanem az egész családnak óriási teher?
Négyéves korom körül. Tehát hamar látszott, csak nem fogalmazódott meg sokáig, hogy mi a probléma. És ez általában azért nagy baj, mert ha egy családban tabu a dolog, ha olyan fedőnarratívák vannak csak, mint például „anya álmos”, akkor ezzel a szülők visszahazudják a helyzetet a normalitás keretei közé, a gyerek pedig elkezdi azt érezni, hogy ő az, aki nem normális, ami azzal jár, hogy önmagában fogja keresni a hibát, önmagát fogja kínozni vele.
Kapcsolódó cikk:
Mutert már megint elrabolták a dzsinnek - Olvass bele a kötetbe!
Miközben olvastam, azon gondolkoztam, vajon ki fogja megvenni ezt a könyvet: az alkoholista szülő nem valószínű, hogy szívesen szembesülne így a problémájával, aki pedig nem iszik, az simán gondolhatja, hogy mivel őt nem érinti ez a probléma, ezért nem is terhelné vele a gyerekét…
Hát ezt pontosan nem tudom. De mondjuk abban a családban, ahol akár csak egyvalaki is alkoholfüggő, ott rajta kívül még egy csomó ember érintetté válik. És ha megnézzük a statisztikákat, akkor az jön ki, hogy ez a lakosságnak legalább a negyede. De igazából nem az én dolgom, hogy pozícionáljam a könyvet. Örülnék, ha olyan fiatalok is olvasnák, akik hasonló problémával küzdenek, és olyanok is, akiket nem érint, de nem árt, ha látják, hogy ilyen is van. És remélem, simán szövegként is érdekes lehet.
Ha már a szöveget említetted: a sztoriban van egy utalás Stephen Kingre. Hogyan került A ragyogás ebbe a történetbe?
Egy olyan családban, ahol az alkohol problémát jelent, erőszakos jelenetek is előfordulnak, de azt nem tudtam megoldani, hogy ezen a könnyed hangon számoljak be a durvaságokról, így ezt az utalást bújtatott metaforának szántam. A ragyogásban is hasonló a helyzet: ott az apa iszik, és teljesen magukra vannak hagyva hárman. Még egy hasonló ajtóbetörős jelenetet is elképzeltem, de a végső változatban aztán ez az egész megmaradt jelnek, utalásnak.
Jelenleg is műfordítóként és szerkesztőként dolgozol, szerzőként mennyire volt könnyű elengedni a saját szövegedet?
Nehéz volt. A fordításaimat nem adom ki addig a kezemből, amíg úgy érzem, hogy tudok még rajtuk valamit javítani. Ugyanez volt ezzel a szöveggel is. A kiadó szerkesztői hónapokon át puhítottak, mire kötélnek álltam. Most is azt érzem, hogy lehet, hogy továbbírható. Ebben a formájában viszont inkább úgy működik, hogy felvillant egy továbbgondolható élethelyzetet, rámutat egy problémára, anélkül, hogy megoldást kínálna rá. Ami jogos is: nem tudom a megoldást.
A gyerekeidnek megmutattad már a könyvet?
Igen, felolvastam nekik. De olvasás közben még én sem voltam olyan bevállalós, hogy ki ne szerkesszem belőle az érvagdosós jelenetet. A többivel nem volt gond, nem volt számukra kiborító a szöveg, helyenként még nevetgéltek is. Ebből is látszik amúgy, hogy nem kell félteni a gyerekeket a durvább témáktól, úgyis csak annyit értenek meg belőlük, amennyit ép ésszel elbírnak. De azért nem gondolom, hogy ez a szöveg már nekik való lenne (7 és 9 évesek – a szerk.), viszont nem is akarom dugdosni előlük anya könyvét. És előtte párszor már meséltem nekik a nagymamájukról: nem akarok nekik hazudozni, nem akarom, hogy ez nálunk is tabu legyen. Arról is meséltem nekik, hogy a nagymama sokat ivott, és akkor furcsa volt. Néha a gyerekek is előhozzák ezt a témát, kérdezgetnek, találgatnak. A múltkor például vendégségbe jött hozzánk az egyik barátom, és mondtam nekik, hogy nem tudom, mikor ér ide, mert letette a kocsit, mert már megivott egy sört. Erre a nagyobbik megkérdezte: „És akkor be fogja rúgni az ajtót?” Szóval például ilyen vicces kérdéseket tesznek fel, hogy teszteljék, mi mit is jelent pontosan. De visszatérve, szerintem a kicsi még nem annyira értette a könyvet, de végighallgatta, és időnként ő is nevetgélt, a nagy pedig azt mondta, hogy nagyon tetszett neki, csak azt hitte, hogy több akció lesz benne, és azt is, hogy hasonlít a Milyen madárra, aminek én nagyon örültem.
Ez a kötet segített egyébként a gyerekkori traumák feldolgozásában?
Ezen gondolkoztam már én is. Talán az segített, hogy már humorosan is tudok ránézni. De azt hiszem, segített, igen.
